Felkérem kiskorú olvasóimat, hogy azonnal hagyják el ezt
az oldalt vagy kattintsanak a „40 vagyok”-gombra. Megértésüket köszönöm.
Kedveskéim!
Iszonyú rosszullétek környékeznek a nap 24 órájában, 4
hónap után is. Boldog téma, remélem, ettetek korábban.
Különösen kellemdús, ha az ember még mit sem sejtő, ám
már állapotos lánya a WC-csésze mellett térdel és próbál suttogva hányni, hogy
ne ébressze fel alvó barátait, de nem jön semmi kifelé, csak hosszas haldoklás
után néminemű epe, s a rosszullét nem enyhül. Ezen a ponton rezignáltan vesszük
tudomásul, hogy nem bírjuk már a pálinkát, úgy látszik, s négykézláb
visszamászunk a díványig; pedig dehogynem, ez nem az alkohol mellékhatása,
hanem az aliené.
Aztán egyre rosszabb lesz minden. Nekem a hányinger ellen
felírt vitamin lenyelésétől is hányingerem lett; akkor kólát kell inni, mondta
mindenki, attól jobb lesz. Sajnos a kóla alapjáraton gátját szakító áradatként
tör fel belőlem (nem szófordulat, hanem a tényvalóság), mi ez, ha nem
színtiszta irónia.
Még szerencse, hogy a legelején léhán és bohémül éltem,
mint Mimi, a vérköpést leszámítva, előfordult ugyanis, hogy csak délután bírtam
kikászálódni az ágyból, mert a legkisebb mozdulatra elkapott az émely. Az
egyedüllét újabb előnye, hogy nem volt szemtanú.
Hátránya, hogy ételt sem tudott hozni senki.
Már megint semmi se jó nekem.
Bár ténylegesen nem hányok ám, csak a késztetés erős.
A titok nyitja, hogy rá kell enni. Hihetetlen, de igaz.
Olyannyira, hogy volt, mikor komolyan fontolóra vettem,
hogy a buszon tőlem karnyújtásnyira elhelyezkedő kisfiú kezéből kitépem a
baconös pékárut az életben maradásom érdekében.
Nem tettem, mert visszatartott, hogy én sem örülnék, ha
majdan az én gyerekem elől marnák el a reggelit. Így maradtam majdnem térdre
hajtott fejjel, csendesen öklendezve.
Pedig kövér kisfiú volt.
Kibaszott érzelgősség.
Legközelebb elveszem tőle.
És nemcsak ételekre avagy bizonyos bármilyen illatokra
reagálok hevesen, hanem ezek gondolatára is. Indítanom kellene egy
agykontroll-tanfolyamot. Hogyan képzeljünk el valamit, amitől annyira rosszul
leszünk, hogy később már az emlék emléke is kiváltja belőlünk az eredeti reakciót.
A szupermodellek ölni tudnának ezért a képességért. (Na
tessék, most meg gúnyt űzök embertársaimból, azt érzékeltetve, hogy minden
szupermodell bulimiás. Fujj. Hányni tudnék magamtól. Böe.)
És ha már az émelygés szóba került. Heti kedvencem: random
alsó középkategóriás hímnemű a (Vigyázat! Termékmegjelenítés!) Spar oldalának
támaszkodva, Zsuzsika közeleg, mire az állampolgár: - Hé, kislány, nem akarsz
leszopni?
Hát ez már megint mi?
Három általános érvényű megjegyzésem lenne ehhez.
1. Jelen
helyzetben bármi, amit a számba veszek, továbbra is erős hányingert kelt
bennem. Feltételezem, emberszabású új pajtásom nemigen szerette volna, ha
szopás közben nőiesen felköhögök a farkára egy félig emésztett narancsot,
mondjuk. Főleg, ha „véletlenül” a torkomra megy, bár ezt nem néztem ki belőle
azért. Nem is beszélve arról, hogy az erősebb szagingerekre is hasonlóképp nyilvánítok
véleményt, na, azt viszont simán el tudtam képzelni, hogy büdös, mert ily
kedves vagyok. (És mert köztudott, hogy jólszituált, szappantól rózsás arcú
ifjak nem így szólítják le az érdemes ifjú hölgyet, hanem megkérdezik, hogy „mennyi?”
és meghívják egy kávéra.)
2. Sosem
voltam a nyilvános és kisebb közönség előtt zajló intim együttlét híve, sajnálom,
mégiscsak vidéki vagyok, már a kedvenc fesztiválom bejárata előtti szopatósor
is meglepett kissé, 4 fiú és 4 lány, bár utóbbiban ugye nem lehetünk biztosak,
nem néztem annyi ideig, hogy meg tudjam állapítani, mindenesetre nem tűntek
túlságosan ellenkező nemnek. Persze megértem, hogy mindenkinek kell a közösségi
élmény, nekem is, csak én máshogyan élem ki.
(Kérem, hagyjuk abba a
nevetést. Ok, egyszerűen csak öreg vagyok ehhez. Most jobb?)
3. Egy
fokkal sem leszek nyitottabb derült égből érkező szexuális ajánlatokra, kedves
honfitársaim, ha megpróbáltok azzal a mindahányunk számára átlátszó hazugsággal
felszedni, hogy 18-nak sem látszom.
De látszom. 27 vagyok,
annyinak is nézek ki, rosszabb napokon még többnek, a nagyon jó napokon kis
rásegítéssel le tudok menni akár 24-ig, elismerem, de annál lejjebb nem. Nem is akarok, ami azt illeti. Szeretek 27
lenni, a legfoganóképesebbség ellenére is. (Ez annyira igaz egyébként, hogy
konkrétan a 27. életévem betöltése után 4 nappal estem teherbe, szóval vegyétek
komolyan.)
Egyetlen élethelyzet létezik,
amikor 17 éves ukrán kurvának nézek ki: ha állatmintás ruhát veszek fel. Szinte
soha nem is teszek ilyet emiatt, kivéve, ha bizonyítani akarom a fenti
állítást.
Köszönöm.
Sajnos a valóságban nincs sem idő, sem lehetőség arra,
hogy az ember lánya mindezen információkat kedvére elmondja, így ezt
válaszoltam: - Kösz, már vacsoráztam.
Az úriember ettől igen meghökkent, legalább annyira, mint
én az ő kérdésétől.
Kölcsönösen meg tudtuk egymást lepni.
A jó kapcsolat egyik feltétele.
Járhatnék vele, ha lezuhanyozna.
Egy újabb elszalasztott lehetőség. És erre már megint
utólag jövök rá. Mint mikor nagyon nem volt pénzem és arra gondoltam, most felhívhatnám
a taxist, hátha fizetne érte. Nem tettem, mert erős vagyok és már öreg lotyónak,
illetve nem voltam benne biztos, hogy ő jönne ki, mert csak azt tudom, hogy
Tamás.
Az is lehet, hogy ez pusztán a baszós neve, már bocsánat,
gyárilag meg úgy hívják, hogy Agaton vagy Adeodát. (Elképesztő, hogy milyen
neveket lehet anyakönyveztetni, kéremszépen, de ez csak mellékszál.)
Az én kamu nevem, Kedveskéim, Edina. (Egy komplett
személyiség van mögé felépítve, arra az esetre, ha nem szeretnék barátkozni
avagy „barátkozni”.)
Mindegy, még összefuthatunk mosdatlan másik felemmel, arra
járok szinte minden nap, majd megmondom neki, hogy járjunk, előbb-utóbb akkor
úgyis bekövetkezik, mit szíve óhajt.
(Vajon van-e még eladni való lelkem ennyi rémséges poén
után?)
Habár a „járás”, mint olyan, még mindig nem szerepel
aktuális vágyaim közt.
Felkerült a listára viszont az együttalvás egy kedves
valakivel, aki semmilyen formában nincs az én testemen belül.
Be kell szereznem valami állatot, aki önzetlenül szeret
ételért cserébe.
Rémisztő macskás vénasszony leszek.
Mint látható, a jobb minőségű kávé kikerült kívánalmaim
közül, mivel egy fertelmes és gigászi rosszullétet követően felhagytam az
irodai automatával való barátkozással és főzött kávét iszom sok tejszínhabbal.
Látjátok, Kedveskéim, vágyaink elérhetőek, csupán tenni
kell értük.
Kedves Télapó, szeretnék egy pónit. Tudom, hogy már
lejárt a munkaidőd, de ha akarod, szívesen leszoplak.
Csak vicceltem.
Viszont milyen csalódott lesz az automatafeltöltő fiú,
hogy többé nem mondom neki: „Csodálatos vagy.”, ingyenkávé reményében. (Persze,
mert tőle elfogadtam. Mekkora egy cafka vagyok.)
Bár még maradhatunk barátok, ha ő kezeli a
csokoládéautomatát is.
Például ő egyszer sem kérdezte meg, hogy megdughat-e a
kuka mögé bújva meghitten és nem is próbált váratlanul berántani a mosdóba
ugyanezen célból.
Más kérdés, hogy nem tudna számomra is váratlanul cselekedni,
én mindig számítok ilyenekre. Örökös készültség az életem. (Látható, hogy nem
indok nélkül.)
Ha aszexuális lenne, aludhatnánk együtt.
Megkérdezem majd, ha újra látom. A csokiautomatának fogok
támaszkodni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése