Kedveskéim!
Hivatalosan is várandós anyukának számítok immár, büszke
lehet rám a nemzet, a magyar nép felvirágzand, mivel megcselekedtem az alábbi
dolgokat, miket megkövetelt haza, bárki utánozhat, saját felelőtlenségre.
Tehát.
Megvásároltam életem első és minden bizonnyal utolsó terhesnadrágját,
maga volt a pokol, higgyetek nekem. Némileg motivált, hogy hőn szerető (ebben
kételkedem) édesanyám rámparancsolt, hogy márpedig kell nekem ilyen ruhadarab
és nem lehet turkálós, basszammeg, mert nincs egy rendes ruhám és hogy nézek ki.
Ezzel vitatkoznék, ám tekintve, hogy a szülés után főleg az ő szakértelmére és cukorságfaktorára
óhajtok támaszkodni, csak annyit liholtam: hátjó. Megér némi sértegetést, ha
cserébe dedemre állandóan vigyorogva lesz, miközben én alszom, mint egy
nagyszerű állat.
Így ráhagytam, biztos jobban ért hozzá, különös
tekintettel arra, hogy a velem való terhességét könnyed leffencsekben heverte
végig, én pedig beleférek minden nadrágomba még. Nem vagyok kifejezetten márkafanatikus,
de gondoltam, ha már hisztérikusan kacagva kiszórok az ablakon iszonyú
mennyiségű pénzt mindösszesen egyetlen farmerra, akkor az már legyen Levi’s.
Így neveltek, na, elérhetetlen távolságban libegtetve egy igazi Levi's-t, egyszer akkor is lesz egy olyanom és nem Lavis vagy Türtzekiktghaeufha. Nos, a lófaszt, Kisdrágáim. A Levi’s boltban konkrétan visítva körbenevettek,
ők sudár topmodellekre tartanak öltözetet, nem mosatlan hajú pohos anyukákra,
hogy képzelem én. És a seggem is nagy egyébként.
Arról nem beszélve, hogy számos további boltban
kellett megvető pillantásokat eltűrnöm tizenéves, piercingelt arcú, vizenyős szemű fruskáktól, mert
élemedett korom ellenére felcsinálódtam valahogy és mindezek tetejébe még
öltöződni is óhajtok, ahelyett, hogy zsákot húznék ennenmagamra és
szégyenkeznék erőst vagy legalább karikát lövetnék a csiklómba, ahogy a
normális emberek.
Hosszú bolyongás után találtam egy üzletet, ahol
felismerték, hogy a kismamák felvevőpiaca tárt karokkal várja a drága, ám randa
ruhákat, így birtokomba került egy HIVATALOS, HAMISÍTATLAN terhesnadrág,
mindannyiunk barátja.
A tüdőmig fel kell húznom, drágáim, biztos a ’80-as évek
és Jean-Claude van Damme adták az ötletet, már rajta is béna volt, pedig a
feneke szép, hát még akkor rajtam, ki lenyeltem egy dinnyét, de mellem nem nőtt
tőle. (Egy ideig úgy nézett ki, hogy igen, ám gyanítom, ez optikai csalódás,
ugyanazokat a melltartókat hordom, mint korábban, pedig azokat sem kellene már,
ennyinek elég lenne a terhesnadrág is. Ez van, bele kell törődni, nem leszek Pamella Anderson, de legalább csak a hasam
fog a bokámig lógni hátralévő életemben, ez is valami.)
Tehát a nadrág. Amelyet első munkanapján nagyjából 15
percig voltam képes problémamentesen hordani, aztán érzékelni kezdtem, hogy irdatlanul
csúszik lefelé, miféle rücsök tartotta fenn, nem tudni, vélhetően, alien állandóan csapdosó középső ujja.
Hiába, hogy kedves és hatékony
gumírozásánál fogva mindegyre csak szűkítettem tovább ruházatom derekát, wc-fülkébe
húzódva, irdatlan könyökbeverések és nyögdelések közepette, néhányszor
orrbacsapva magam az elszabadult gumiszalaggal, a mozgásérzékelő lámpa
kihunyását követően már enyhén szitkozódva, vakon, de a csúszás nem maradt abba.
Sőt, nap végére már oly méreteket öltött, hogy szívem szerint egy nagyszerű
ifjoncot béreltem volna, ki hátulról rámszorítja kiskezével a pokolnak eme nadrágnak
nevezett förtelmes szegletét, de közel s távol sehol nem volt senki ilyen, ki
megtette volna értem ezt, ó, pedig a hazaút felénél már beértem volna fogatlan
idős favágókkal is, avagy bármely más entitással. Ám fent nevezett egyedek
rémült pillantást vetve irdatlan hasamra és gyűrűzetlen ujjaimra, már inaltak
is tova. Hová züllött a társadalom, senki nem akar várandós anyákat
erőszakolni, mert pillanatok alatt az anyakönyvvezető előtt találja magát.
Kiveszett a vállalkozókedv a szatírokból, én mondom.
Hol van az én taxisom??
Otthon fedeztem fel, hogy nagyeszűen a rossz irányba
húztam a szűkítőpertlit, vagy minek nevezik őt, más kismamák biztos tudják, csak én vagyok ilyen béna; a rögzített végénél fogva, nem a rögzítetlennél, s mint ilyen,
ügyesen teljesen gumimentesítettem a nadrágot, hát gratulálok tiszta szívből,
ha egy ruhadarabot képes vagyok elrontani, mit fogok csinálni egy gyerekkel
amúgy, tiszta őrület. (Na ezért nem ellenkeztem anyámmal, ki egyetlen másodperc
alatt sárba tiporta öltözködésemről alkotott pozitív véleményemet és rá is
pisilt enyhén.)
Nagyjából fél órás kőkemény munka után egy ceruzával
vissza tudtam töfködni a derékba a pántot, és csak egyszer verte le a
szemüvegemet, miközben azon tépelődtem, hogy a ceruza, mint eszköz vajon
ugyanilyen hatékony szerepet tölt-e be majd leendő szüleményem javításában is,
esetleg visszanyomkodni belé is ezt-azt, bármiféle alkatrészeket, amíg kívül
kerülnek.
Lehet, hogy egyszerűbb lett volna, ha előbb egy kedves,
ám igénytelen szobanövénnyel próbálkozom, majd – ha azt sikerült életben
tartanom legalább egy hónapon keresztül külső segítség nélkül – továbblépek a
tengerimalac felsőbb osztályába, mielőtt rögtön belevágok a gyermekvállalásba.
Mi lesz még itt, Kedveskéim.
Második nagyszerű terhességi cselekedetem volt, hogy minden
nagyképűsködésem és ”ó-én-nem-hányok-ám-csak-émelygek-kissé” ellenére sikerült
nyilvánosan rókáznom egy derűset a 13. kerület kellős közepén, egy satnya fának
támaszkodva a délutáni szélben, megvető pillantások kereszttüzében, mivel
kétrét görnyedve nem látszik ám, hogy az ember lánya közepesen öreg és várandós,
nem pedig léhűtő fiatal, aki már napvilágnál erősen ittas és szarik a világra,
bár ez megvolt, csak a másik irányból, ugye.
Meggyőződésem, hogy a 400 ml-es kávés joghurtra annak
szörnyű íze miatt hirtelen elfogyasztott fél liter narancsos cappy volt a
felelős, nem pedig ivadékom fickándása, vagy legalábbis mindezen tényezők
kedvezőtlen együttállása, de ezt nyilván senki nem értékelte az adott
időpillanatban, kivéve a galambokat, akik egyből érdeklődve odagyűltek, holott
addig tojtak rám.
Én még pihegtem egy kicsit, öleltem a fát, mint legalább egy
darab elszánt greenpeace-es, miközben orromból lágyan csöpögött a kávéíz és a
méltóságteljes távozás eszközeit forgattam agyamban.
Bepróbálkozhattam volna azzal, hogy csak megetettem a
galambokat, későn jutott eszembe, már a liftben és nem volt affinitásom
visszamenni, pedig azóta is vannak, akik ott állnak és szörnyülködnek, hogy
hová vezet ez a világ.
Talán söpörhettem volna rá egy kis földet a lábammal,
hogy vakondhányásnak látsszék.
Hánynak-e a vakondok vajon?
Fel kell készülnöm, fiam valószínűleg meg fogja kérdezni
és akkor mit válaszolok.
Vajon volt-e annyi koffein a joghurtban, hogy a galambok
felpörögjenek tőle és ha igen, hogy nézhettek ki?
Megannyi gyötrő kérdés.
Ámde azt megerősíthetem, hogy a narancsos cappy-ben
valóban van rost, nem is kevés.
Szerencse, hogy a lapossarkú cipőkben bedagad a lábam,
így csizmácskában voltam az ominózus eset megtörténtekor, nem tudtam közelebb
topogni a fához, hányásom íves lett, miképp egy boldog szivárvány, öltözetem
mocskolatlan maradt. Apró örömök az életemben.
A kávéfüggésem visz majd a sírba, Kedveskéim.
Pedig ezzel együtt is 106 / 51 a vérnyomásom, amitől a
védőnő majdnem szívrohamot kapott és lemérte újra és újra, de egyre csökkenő
értékek képződtek, ez is bizonyítja a gazdatest-elméletemet.
Következő célkitűzésem, hogy végre átadják a helyet a
metrón, ahol élethalálharc folyik minden reggel, én pedig levegő vagyok, pedig
düllesztek rendesen és kabátomat is kigombolom, hogy mindenki lássa, de a
csizmácska miatt szerintem azt hiszik, hogy szimulálok vaqgy táskákat lopok és ruha alá dugom el.
Illetve még azt szeretném, hogy kiadás nélkül bevételezhessek egy újabb
kávés joghurtot, vagy ha nem megy, legalább valamelyik utastársam nadrágjára
menjen a java.
Addig ki kell derítenem, vajon milyen állatok élhetnek a metróban.
Vakondok biztosan.
Szeretik a vakondok a kávét?
