Hukdonafíííílin

Kedveskéim!

Ez a bejegyzés újra legkedvesebb Pej "Templar Moody" Mihályomnak köszönhető, innentől kezdve nem is vacakolunk tovább, kinevezem menyidzsernek, bárhogy is tiltakoznék, arcába nevetünk, az ő feladata lesz, hogy körömszakadtáig zargassa kis lelki valómat, hogy minden hétfőre készüljön el egy új bejegyzés, úgy ám. :D Ezt egyelőre önként és dalolva teszi, nem sejtve, hogy reászállt mindenféle felelősség, melynek terhét ledobva én könnyeden szaladozok a dús füvű réteken, karöltve kedves őzekkel és némi sörrel vegyes töménnyel persze, míg ő sunnyoghat eztán, s küldhet számonkérő üzeneteket (nem mintha eddig nem tette volna ezt, innentől azonban pénzre is számít, hahhh, s a köz haragja felé irányul).
Terroristáskodását megelégelve (nem mintha nem támogatnám őket egyébiránt, a grínpísz is barátom, pedig ők aztán tényleg...méghozzá gumicsónakostul) rávettem magam, hogy ismételten billentyűzetet ragadjak, de valamiért ezt mostanában mindig éjjel, kevés (sic!) alkohol befolyása alatt teszem, mintha nem is létezne más állapot; épp töltött káposztát habzsolok ordenáré módon, s szeretném tucc-kekszek tetejéről lenyalni a sonkaport, hálát rebegek, hogy senki nem látja, nyilvánvaló, hogy fele orcámon csorog lefelé, s közben arra gondolok szinte dalolva, hogy a Berentzen alma csak 18 % - os, így elvileg még a 25 % -os Sió is lehagyja, de ne higgyük el.

Mai témánk, ha már így szóba került az ital, mindahányunk ifjúkori bálványa, David Hasselhoff, óóó, igen, a  két számmal nagyobb nadrágos vízimentő (máig nem terem párja) és beszélőautó-sofőr, továbbá gyakorló alkoholista és (berlini) falakat ledöntő énekes, kigombolt nyakú ingben. Kívánhatnánk-e szebbet, jobbat, mást?!

Habár birtokomban van a Knájtrájder teljes első évada (valamiféle őrült vágyakozás folytán, és időnként meg is nézem, bár ezt sose vallanám be), melynek minden részében vélhetően más-más hölgyeket tesz magáévá nulla befektetett erőfeszítéssel, pusztán annak köszönhetően, hogy Barbie-hosszúságúak a lábai, s mellszőre a képernyőről orcánkba lifeg, most mégis dalnoki munkásságára koncentrálnék, melynek kiemelkedő darabja a Hukdonafíííílin, ezért ezt elemezzük mélyrehatóbban. Aki nem ismerné (Létezik ilyen egyed a Föld kerekén???? Alig hihető.), annak álljon itt okulásul:

http://www.youtube.com/watch?v=PJQVlVHsFF8

Nos, hol is kezdjük? Felteszem, mindenki a hatása alá került, így nagylelkűen várok 5 percet, annál is inkább, mert jómagam szintúgy. :D

.... .... .... .... .... .... .... .... ....
Ahhhh.

Miről szólhat ez a szám? Hátőőőőő...csak hukdonafííílin, és ne gondolkozz, rendben?

Eme vizuáltörténeti műremek soha nem látott karajokéval indít: csak teljesen random szótagokat jelöl ki kedves sárga pöttyel, a többit mindenki gondolja, ahová akarja, ezzel is nyilvánvalóvá téve, hogy csakis a művelt nézőfi juthat a katarzishoz karnyújtásnyira, itt bizony gondolkodni kell, mert ez még a kőkemény 90-es évek, Kedveskéim, nem a lebutított 21. század, úgy ám. 3 perc 31 másodpercben mindent elmond, ami általában az emberiségről tudható, nem is értem, miért nem ezt sugározzuk az űrbe, hogy szégyelljék el magukat a randa tömpe kiszöldek valamint a gigamutánsok, és gondolkozzanak el, kiket is akarnak leigázni illetve olcsó kínai cipőkkel elárasztani.

Dévidünk először egy partira montázsolva jelenik meg, valószínűleg, mert élőben már nem engednék be, bármennyire is félisten-jelleget ölt, az összes etil-alkoholt kiszippantaná a szökőkútból, mely hátul buzog az érthetetlen módon technóra táncoló báli ruhás közönség közt főhelyen, Dévid itt már laza, ing betűretlen, miféle mentalitás ez, tudja, hogy nem juthat be, de néhány nosztalgikus 30 körüli nőt még simán gerincre vághat, különösképp, hogy mélyen a kamerába nézve, vesénkig lelátva közli, hogy dípenszájdomíííí, hát engem megvett. A másik ilyen sarkalatos pont a venjúholmííííí, itt már őrjöngve akarunk hozzámenni, mindegy, milyen kedvezőtlen feltételekkel.
Következő snitt, irdatlan szőrbundában hólesiklik narancssárga kukából préselt kunkori lemezen, ezt is elhiszem neki, bár hogy a szeme miért van zorrósra festve, örök rejtély. A szőrt (s ezúttal nem az ő mellkasi szőrzetét, mily meglepő fordulat) lobogtatja a fotosoppolt szél, mint a tankcsapdások haját a ventilátor, 40 fölött is.
Ééééés.... itt átváltva szerencsétlen vadász - outfit-re, szállongani kezd, bár a későbbiekhez képest pusztán kispálya a történet, kalapjából vezetékek lógnak és egy azokon fennakadt gólya vagy a gyilkos gumiabroncs által önös érdekből széjjelrobbantott hollófajzat, ezzel is támogatva a repülés eszméjét, és még csak 0 perc 33 másodperc, nem győzzük kapkodni a fejünket, s a fent említett időpontban szép szerelmünk hamisítatlan pocokfejet képez, ahogy kell, jelezvén, hogy itt - egyelőre - még a szárazföldi létet preferálja.

0:37, és betoppannak hű barátaink, a kettő dagadt, az elzsámolyosodás alsó határát súroló tacskó és kettő angyal (vámpírangyalok lesznek, mert nincsen nekik tükörképük a vízben) valami mocsárzat mellé, őket szerintem Dévid saját háztartásából kölcsönözték a költséghatékonyság végett, el sem merem gondolni, mi pénzt leakaszthatott a grafikusgyerek a háttereivel, nem véletlen, hogy én is igyekeztem e szakma felé orientálódni, ám mindezidáig csak várva a kiugrásra, sehol egy igényes Dévid szőrben.
Száguldunk tovább, 0:47, maszájok, mit keresnek itt, miért nem mondjuk csipevák vagy magyarok, és egy újabb fergeteges látványelem: Dévidünk kényszeresen megkettőződik (egyikük lábszárközépig felhúzott zokniban, Afrikában ez különösképpen hihető), mint Jean-Claude van Damme a későbbi filmjeiben, hiszen ki más lehetne alkalmas arra, hogy vele szerepeljen, magán kívül. Itt már mi is magunkon kívül vagyunk és állva éneklendünk.
Az 50-es másodpercekben életünk értelme a már ismert, sorozatfüggő nők által a taxinál széjjeltépett, ám eltántoríthatatlanul Operabálba az ingyenpia miatt igyekvő urat játssza, először egy dobozzal, majd kettővel, ez a fordulat szemlátomást őt is meglepi, megcsillogtatva színészi képességeinek legjavát, tisztán leolvasható arcáról a "hogy-a-fszomba-lett-itten-két-doboz-hukdonafíílin" - kifejezés, még nekem is, pedig én alig valamelyest beszélek angolul. És még csak egy perc, Kedveskék, hát ez maga a Gyönyörök kertje. A háttér szalad, de a háttér-háttere hegyek moccanatlanok. Mert olyan nagyok, hogy nem tűnik fel, mennyire gyorsak, igenis hurrogjuk le a kétkedőket.

Szóval megijedtünk a dobozoktól, el is hajítjuk őket, majdhogynem fejbe találva Égbenszálló Dévidünket, itt már repül, bár olyan tartása van eközben, hogy egy kezdő kölyökgólyát tarkón vágnának érte a szülei, hátmégismitképzelszfiam, kontrasztként a vérszipoly angyallányok függőlegesben tolják szárnyrebbenés nélkül (tütütűrüttű), Dévidünk legalább csapdos, hátrébb profi varjak egy helyben, és annyi idő eltelt, hogy lemegy a nap a színskála szerint.
1:20: naugye, hogy naplemente, Dévidünk valami nádszigeten, egy kutya (hová lett a másik? Elhullott vagy öngyilkos lett a klip miatt), angyalok és / vagy vámpírok, mi mást akarhat egy női szív. Azt, hogy Szerelmünk közelről az optikába mondja, hogy görl, mert az vagyunk mi, de ne fájjon a szívünk, megteszi, fogai visszaverik a napsugarakat, vajon sajátjai-e vagy csak trükk.
1:29-nél egy jégtörő hajón ökölbe szorított kézzel "győőőztem" - bokszolómozdulatot tesz, hát meg kell a szívnek szakadni. Micsoda kecs és kellem, bár lehet, hogy köze van ahhoz, hogy egy szál bőrdzsekiben hukdon épp bele a legnagyobb télbe, és ez akaratlan fagyási idegzsába, ezzel együtt a leghihetőbb rész az egészből.

Még mindig csak 1:42, és bemotrozik, az egész világot körbejárja, mert oly menő, ráadásul áll a motoron, talán félig repül, felmerül a kérdés, hogy minek neki akkor bármilyen jármű, ha - helytelen technikával ugyan, de - könnyeden változtat helyet. (A válasz: mert dobozokkal dobálják, ezért csak csínján.)
És amire vártunk: 1:46, Gugó Manó, hát ez meg ki a jó ég, nem voltak elegen, pilótaszemüvegben hódít és (szerintem) szopóálarcban, ritmikus guggolásokat végez (valaki más ritmusára), mégsem lesz elütve (ezentúl így megyek át a zebrán), Dévidünk áldást oszt, mekkora anakronizmus. A siker receptje egyébként együtt: Dévid, lányok angyalkaként, kövér, kistestű kutyák és Gugó Manó, ezzel a kombóval bármit el lehet adni, fogok alapítani egy pártot és ez lesz a kampányvideónk. (A szlogenünk pedig: "Minden nőnek jár egy Dévidhasszehoff vagy legalább egy futóbolond szopóálarcban.")

Na, Egyetlenünk mégis leugrik a járműről, bele egyenest a levegőégbe, megjegyzendő, hogy csak feketében repül (gondolom, hogy fürtjei miatt véletlenül se keverjék össze egy jóképességű bárányfelhővel) és lehagyja Gugókomát, pedig engem ő érdekelne, most tekerhetek vissza.
Ok pörögjünk, dallamos rész, kunsztok, melyeket megtekintve Besenyei Péter átképzi magát péknek, de jegyezzük meg, hogy ujjainkat szigorúan nyújtsuk ki, s szorosan zárjuk össze, máskülönben nem fog menni, lásd a tacskók példáján keresztül.

Itt egy frissítés következik, mert a kéjvágytól ellanyhult figyelmünk, fel kell eleveníteni az összes eddig megjelent Dévidet, többféle variációban, együtt, külön, repdesve, egy csúnya, börtönszagú hátulról való becserkészéssel 2:24-nél, nem is tetszik az elöl álló pajtinak, háttérben leopárdok, na jó, ilyenkor bezzeg ki vannak hagyva a szerencsétlen éhes maszájok, biztos nem bírták ők sem tovább, s kihullottak, mint Sámlikutya1. Á, nem is, megjelentek újra, biztos ment a fizetésemelés és az ígéret, hogy nem fogja több kivénhedt fehér nő fogdosni a feneküket.
Ismétlés 2, nem unjuk, ezt sosem lehet, hisz van benne motoros kaszkadőrmutatvány, címe: "Részegen átívelek a kormány felett, mert rosszkor fékeztem a képzeletemből hirtelen előtörő csigacsordát észlelvén", mestermunka.

És igen, 3:04-nél valaki egy óriás halat vág hozzá Szőrdévidünkhöz, ki lehetett és miért, mondjuk a Gugóból kinézek egy ilyen aljas húzást, vagy ő volt, vagy Dévid 156, de amúgy honnan jön ez az állat, biztos a rendező rokona vagy  a világosító karácsonyi vacsorája, csak beleszökött a hírnévbe, na mindegy, Dévidünk ahelyett, hogy visszadobná vagy zsebre rakná vagy akármi, nekiadná a tacskójának; nézi, nézi és beleharap!! Ezt a vámpírkislányoktól tanulta az égben szállingózva, az az állat él és nyers és piszkos. Hát jó, de véres lesz a szőrkabátja és ki mossa ki? Gugó Manó? Erre nem gondoltál, Dévid. Jaj, ne, és még viszi is. 3:10-nél bekúszik balról egy újabb klón és valami fergeteges viháncolás közepette öklözve táncol, minden múltbéli Retropolis-os élményemet messze lekörözve, biztos örül, hogy nem neki kell halat nyálzani, ezért már megérte. Mondjuk nem túl elővigyázatos, a szája neki is végig nyitva, nem számít rá, de még kaphat állatot, megnézném, mit kezd egy szkunkkal. Vagy egy tevével.

Ok, motor a jégen, majd 3:17-nél Gugó Manó újra, ezúttal közelről, most megfigyelhető, hogy nem is pilótaszemüveg az, hanem a saját szeme neki, bár a fétiskelléktől nem hagyom eltántorítani magam, ú, van két tokája, biztos ő ette meg az 1-es kutyát, mondjuk egy ideje vámpirik sincsenek, gondolom, Penge volt a háttérben, de cserébe otthagyta a motorját. Ők is visszajöttek, ez a boldogság klipje, plusz ugye halhatatlanok is, karó kell a szívükbe, de itt az nincs, csak hajigálóznak.
3:26, és ez már a vég, minden szinten, hát ezért az arcért érdemes volt élni és küzdeni és léggitároziiiiik.

Köszönöm a figyelmet. Ja és még valami: GUGÓÓÓÓÓ MANÓÓÓÓ A KIRÁÁÁLY! :)

Ki lakik a jégszekrényben? Tán te vagy vagy én vagyok? Vagy a Kovács Pisti? :D

Kedveskéim!

Exkluzív cukorpite! Igen, elérkeztünk ehhez a történelmi pillanathoz is: végre képekkel (saját, személyes, enkezem által készítődött, nem innen-onnan lelopkodott avagy fotosoppolt fényképekről beszélünk) illusztrálom remek bejegyzéseimet, ez esetleg sérthet némely embereket a világnézetükben vagy a jóérzésükben, nyilvánvalóan ők nézik meg először, hogy szabadon hőböröghessenek, hát tegyék, jó étvágyat. Mint előző alkalommal, most is Pej "Hank Moody" Mihály a felelős, tekintve, hogy rajongása az előző veszélyes epizód óta sem szűnt lobogni, ezúton is köszönöm, még akkor is, ha halványan sejtem ám, hogy tulajdonképpen csak pálinkára hajt. :) (Először életem szörnyű titkait akartam megosztani így négyszázszemközt, persze merő lustaságból, mert abból már van egy felhasználatlan kész fejezet, amit 2 mondat után sikoltva dobtak vissza a kiadók, de még legmerészebb álmaimban sem merném fotókkal együtt közzétenni, talán csak a halálom után egy vakmerőbb jogutódom, így kicsit könnyedebb témát voltam kénytelen találni, bár fejem fölött most is bugyik libegnek.)
Ma annyit szeretnék elmondani, hogy újra bebizonyosodott, hogy rossz szeletén élek a világnak, tekintve, hogy mindenhol teljes erőkkel dübörög a nyár, csak nekem jutott osztályrészemül a hideg és undok valóság, ezen okból kifolyólag döntöttem úgy, hogy elmesélem kalandjaimat a hűtőszekrénnyel, aki  - bár vitathatatlanul az értelmetlenül nagyra becsült civilizáció terméke, s mint ilyen, állítólag boldogabbá teszi életünket - számos rémség forrása, s meggyőződésem, hogy valójában benne laknak a szörnyek, nem pedig a szekrényben. Egyértelmű tehát, hogy róluk kellene trashfilmet forgatni, s hogy ez még nem történt meg, bizonyítja, hogy valóban jeges rémület (hahaha) szorítja össze kicsi szívünk, ha rágondolunk, s hüppögve bújunk az ágy alá, a barátságos rémek mellé, kik megsimogatják fejünk, és adnak nekünk lopott csokoládét.

Először akkor gondoltam ezt, midőn a múlt távoli homályában valamikor rántottát óhajtottam, ámde ennek fontos alapanyaga, a tojás, ijesztő dologgá változott, mint azt láthatjátok, kapcsolódva gasztronómiai iszonyomhoz, nyilván az sem segített, hogy egyik kedvenc könyvemben, a Szekrényjáróban az egyik fóbia a tojástól való félelem, mert nem lehet tudni, hogy mi van bévül, ami a lenti kép tükrében egy fokkal sem kevésbé irreális, mint a forgóajtóban való bennszorulás, agyontaposódás és végül csúf megfulladás halmazától való szorongás, amely azóta kísért, számos más dolog mellett (amelyek közül előkelő helyet foglal el a mérhetetlen mennyiségű kávéfogyasztás miatti hirtelen szívleállás a 7-es buszon, közvetlenül azután, hogy felszeletel egy mozgólépcső és játszi kisdedek tipornak el egy macskaköves útszakaszon), mióta itt élek.

Ezek után mindig nagyon óvatosan nyitottam ki a hűtőajtót, közreműködött persze a Szellemirtók című opusz is, sosem lehet tudni, hogy mi ugrik elő és rád, pláne, hogy nyilvánvalóan hideg a keze, s azt mindenáron kis nyakadra akarja helyezni, erre különösen érzékeny vagyok, s azt még csak nem is feltételeztem, hogy nyáladzik is.

Következő sokként ért, hogy egy már egy másik bérleményemben (igazolva gyanúmat, hogy a gépek igenis kommunikálnak egymással, amit mi fizetünk, minden értelemben) egy véletlen jégkrémzabálási kísérlet folytán  egy gigajéghegyet találtam a fagyasztórekeszben, azt, amely a Titanic-ot is elsüllyesztette, s a megtorlástól rettegve a mi hűtőnkben rejtekezik, a globális felmelegedésnek fittyet hányva, míg társai, az Igaztalanul Mellőzött Jéghegy Felszabadítási Front ki nem mentik, s messzi tájakra ragadják, a belébe fagyasztódott  több éves néminemű vegyes zöldséggel karöltve, ki hiába fagyott, erőst oszolik s csoffad, hogy fokozza gyönyörünket. 

Így hajszárítóval (egy újabb gép, hahhh) megpróbáltam felszámolni egyeduralmát, kedvelt lakótársam hathatós közreműködésével, természetesen, de több furcsa dologgal találtuk magunkat rögvest szemközt. (Nem mertem megörökíteni, mert nálam is van egy határ, bármennyire hihetetlen az általam kedvelt filmek láttán, de egy effektív takonnyá hidegült hajcsimbók himbálózott vidoran s virtuózan az oldaláról.) Az egyik, hogy valamiféle azonosítatlan habos köpet materializálódott lassan, a jégből kiolvadva, szemlátomást uralni óhajtván a világot. Elsőre levágott ujjnak gondoltuk, majd kissé továbbmentünk a levágott pénisz irányába (ez történik, ha kettő egyedülálló lány összeeresztődik, Kedveskéim, mindenhová hímtagokat vizionálnak), de végül nem tudtuk meg, mi az, mert hangok vagyunk és megfogni egyikünk sem merte, csak visítoztunk, és egy tompa késsel ügyesen kifeszegettük, majd a mosogatóba dobtuk, hogy folyjon le, ha akar, de onnan már ne térjen vissza, akár pénisz, akár nem. Titkon reménylettük, hogy aranylánc lesz, vagy más ilyes, túl sokszor néztem meg a Made in Hungáriát. Azért okulásul közzéteszem, hátha valaki felismeri, ezzel is bizonyítva egy újabb gépek által szőtt összeesküvés-elméletet, s mindezek mellett esetleges értékes voltára fény derülvén kipumpálhatjuk a lefolyóból.

Nem túl biztató még ebből a szögből sem, de közben élelmiszereink halkan romladoztak a hűtőtáskában, így folytatni kellett a heroikus küzdelmet, mit sem törődve a rohadó húslé és társai kft. egyre erősödő szagával, mellyel jegünk óhajtott eltántorítani a további erőfeszítésektől, nem is beszélve a random kizuhanó, hólyagosra romlott sültkrumplidarabokról. (Vajh önszántukból kerültek-e a hűtőbe, avagy behurcolta őket valaki? Megannyi gyötrelmes kérdés...) Következő problémánk, hogy egy ismeretlen rendeltetésű vezeték szintén jégbe fagyott, s kiszabadítani semmi módon nem sikerült, így kis kék lavórba állítottuk őt, és teljes szívvel pozitív sugarakat küldöttünk neki. Remek pillanatkép alant, egy csepp épp zuhanórepülést végez, valóságos szagorgiát rántva maga után, minő dőzs és öröm, hogy a konyhaablak nem nyitható.

Azt hihetnénk, hogy a legutolsó titkos megkövesedett sajtmártás-darabok körömletörtéig való eltávolításával véget ér a történet, de nem, sajnos, hiszen kedvenc Zsuzsánkról van szó, aki vonzza a bajt és a lételeme a káosz, bár nem saját elhatározásából.

Ugyan a korábbiakra nyúlik vissza ama esemény, melyet remekül felvezettünk eddig, de azonos bérleményhez kapcsolódik.

Egy könnyed tavaszi napon (ezek a legveszélyesebbek, mert szívünk eltelik mézharmattal, s nem várunk támadást) Kedveskénk kettő rejtélyekkel telített ételhordó dobozt fedezett fel az ülőbútor alatt, nem is a hűtőben, csak sunyin lapulva, lakástulajunk méltó örökségét, s kíváncsiságtól terhelten, kevés vívódás után egyiket kinyitotta. A szag, amely abban a pillanatban szülőházának szelemenjéig áramlott, messze felülmúlt minden addigi szagot, megszorozva harmincöttel, amely valaha rothadás címszó alatt e bolygóra lihhantódott. Sajnos - mivel Kedvesként könnyezett, szédült és ájulni akart egyszerre, nem tudta behatóan megfigyelni a gyilkos doboz tartalmának valós állagát, csak egyetlen odavetett, letálisnak bizonyuló pillantásból feltételezte (volna, ha agya nem áll le abban a szent másodpercben), hogy ez bizony leves, drágáim, bár az evolválódott fajtából (vö.: őskáosz, ősleves), tetején szép, színes-szagos-darabos penész-illetve dinoszaurusz-szigetekkel. Nem kapván levegőt már több perce, határozottan a wc-be löttyintette büdöskispajtást, de ahh, ekkor derült ki az eleddig elleplezett, szörnyűséges titok: a lében egy gigászi oldalas hevert, vérezve, csonttal, halottan. Pusztán a tényleges egyetlen civilizációs eredménynek, a Tiret-nek (nem foglalkoztat, hogy mily mértékben ingyenreklám, mert nagy barátom ő e naptól) köszönhető, hogy megmenekültünk a pusztulástól, Kedveskéim, bár rettegek még csak a gondolatra is, hogy egyszer előtör a gonosz és bosszút áll.

Emígyen:

Megyek is megkeresni a Kedves Fantomomat az ágy alatt. 

A rettegés tejberizse

Kedveskéim!

Már rögtön az elején meg kell jegyeznem (e kora hajnali órán, villamosmegállóban várakozó undok ifjakat felzaklató Nancy Sinatra-s csizmában elkövetett hazatérés után), hogy ez a bejegyzés Pej „Simon” Mihálynak köszönhetően jöhetett létre, aki volt szíves olthatatlan rajongásának hangot adni, s én botor módon kettő bejegyzést is ígértem neki  a kedves bülbülszavaktól vakon (mely fogadalmat nyilvánvalóan nem tudom teljesíteni, ó jaj) s józan ítélőképességemet sutba dobva szép ívben, tehát a továbbiakban őt terheli az összes felmerülő  felelősség, mivel én jelen pillanatban nem vagyok túlzottan beszámítható, midőn bensőmben némi alkohol és koffeintabletta egyidejűleg dübörög,  bal lábfejemből egy váratlanul előugró asztallal lezajlott konfrontációt követően takaros vércsermely csobog, s gyötört gyomromnak némi leves óriásbögréből történő bevitelével illetve jegeces körtelé változó intenzitású elkortyolgatásával próbálok vigaszt s enyhet nyújtani mindezidáig vajmi kevés sikerrel, a földön kuporogva törökülésben, annak biztos  tudatában, hogy a nap, melyre épp virradok, nem csudás, s híján lesz mindenféle madárdalnak és örömnek, s megvilágosodván helytelen munkamódszeremet illetően, mely valós idejűvé emeli a blogírás folyamatát, ahelyett, hogy pontosan, szépen,  ahogy a csillag megy az égen (kedvelt József Attilánk szerint), előregyártanék pár szöveget, s unott arccal posztolnám azokat vészhelyzet esetén. Kevéssé motivál továbbá, hogy még mindig a tegnap esti hipergiga (nem Asylum, hanem tevőleges) patkánnyal való belvárosi találkozásom hatása alatt vagyok, s minduntalan a hátam mögé kell tekintgetnem, mert surranó léptek halk neszét vélem hallani közvetlen közelről, s felemészti energiámat, hogy ne kezdjek el a csillárról lógva sikonyálni, miközben a holnapi-mai munkanap réme is kísért. (Elképzelhető, hogy hibák is lesznek, ahh, mily szörnyű leírni.) Nos.

Szünet.

Korábbi konyhaművészeti remeklésem osztatlan sikere folytán úgy döntöttem, hogy – vállalva a kockázatot, hogy egyre kevesebben fogják elhinni, hogy néminemű kilengéseket leszámítva valóban tudok főzni - megosztom veletek egy másik elképesztő főzés címén létrehozott műremekem hiteles történetét. Nyilvánvaló, hogy ezek elszigetelt esetek, s kapcsolatuk a valósággal pusztán a véletlen műve (ha nem számítjuk bele, hogy egy alkalommal egy serpenyőnyi olaj hathatós segedelmével kis híján magamra – s kettő darab vihogó tettestársamra - gyújtottam épp aktuális bérleményem); mi más bizonyíthatná ezt ékesebben, mint a tény, hogy a saját magam ellen elkövetett gasztronómiai merényletek ellenére még mindig életben vagyok, habár fellegként közeleg a  bűvös 27. születésnap, mint olyan, tehát villámsebességgel létre kell hoznom valamiféle életművet, mégpedig a jelentősebb fajtából, mert gyanítom, hogy az utókor legalábbis kétkedve tekint majd A Véres Oldalas visszavág a wc-csésze irányából munkacímű képregénykezdeményemre..

Fabulánk azokban a bús emlékű időkben játszódik, mikoron hősnőnk még rapszodikusan étkezett, mert a Sors kegyetlen rendelése folytán időszakos rendszerességgel elszivárgott az adott hónapra felhasználható anyagi eszközalapja, s előfordult, hogy bármily fertőtlenítés – és domesztoszszag -mániás is volt, mégis vágyakozva fordult meg az utcán egy félig elfogyasztódott, majd különös kegyetlenséggel egy félreeső kapualjban felejtődött hamburger után, de nem volt elég gyors; így rákényszerült a kreativitás magasfokú alkalmazására a mindennapi kenyerének előállítása során, tökélyre fejlesztve a különféle készítmények fúziójának művészetét.

Aznap késő éjjel, tekintve ama nem elhanyagolható tényt, hogy háztartásnak csak kis jóindulattal nevezhető életvezetési próbálkozásában mindösszesen tej, rizs és egynémely maradványok voltak fellelhetőek, kiváló helyzetfelismerő készségről téve tanúbizonyságot, tejberizzsel próbálkozott. Az elejéig szépen eljutott, ám nem tudni, miféle kísértő, léha érzet hatására felsejlett benne egy halovány emlékkép, mely szerint a fent említett remek táplálék elkészítése közben nem szabad elfeledkezni életünk ízesítőjéről, a sópajtásról. Nos, Kedveskéim, hogy ne érje szó a ház elejét, Zsuzsánk sózott bőséggel, de jaj, ezzel rémisztő események láncolatát indította el, mert aztán kóstolt, s arca torz fintorba rándult, hisz amelyet ő eledelébe főzött, nem javaslat szerinti kis só volt, úgy ám, hanem SOK só – nagyjából egy kisebb falu lerombolását követő rituális beszórást lehetővé tévő mennyiség -  (bár jódozott, ha ez számít; hősnőnk zsenge gyermekkorában ugyanis az orvosok nem kívánták elhinni, hogy nem pajzsmirigy-elégtelenség, hanem a közepesen kevés bevitt kalória szinte azonnali lemozgásának  okán éteri, vékony és áttetsző, s eredménytelen vizsgálatok sorozata után a fent említett anyag koordinálatlan bevitelére kényszerítették, mely élmény azóta is rémisztően, számos foggal mosolyog rá a tudatalattiból), amelyet már nem lehet jóvátenni, de szívbéli Zsuzsánk itt még próbálkozott. Először cukorral, majd még több cukorral, végezetül kóbor, ismeretlen eredetű porcukorral, hasztalan, csupán cukorkészletének megcsappanását idézte elő, ám édesítést célzó igyekezete nem járt sikerrel. Botor módon hitte, hogy van innen tetszetős megoldás kifelé.

Ekkor – eszesen továbbgondolva a szituációt – elkezdett lelkesülten mindenféle édes dolgot a tejberizsbe morzsolni eszelősen, amely teljességgel elvesztette étel jellegét, s egyre inkább egy rémisztő, 5. dimenzióbeli szörnyet kezdett formázni, mint oly sok minden más, mellyel kiskedvencünk kapcsolatba kerül. A legrosszabb döntésnek a háztartási keksz beleaprítása bizonyult, de Zsuzsánk hitte, hogy mindezek felszívják és rejtélyesen átalakítják a sót (habár kémiafakttal terhelt múltjában soha szó nem esett még csak hasonlóról sem, sóval kapcsolatos, könnyedén felidézhető ismerete a „sav és lúg egymásra hatásakor só és víz keletkezik” alaptétemény, de neki ugyebár pontosan ennek az inverzére lett volna szüksége a szorongattatások eme emberpróbáló óráján); s amit alkot épp, az nem egy veszélyes vegyi-biológiai fegyver, hanem emberi fogyasztásra alkalmas, ámbátor kissé alternatív tejberizs; de sejthetjük, hogy gondolatkezdeménye gyenge lábakon állt még önnönmaga számára is, mert ebben a fázisban kóstolni nemigen mert.

Ha itt abbahagyja, Kedveskék, még viszonylag emelt fővel távozhat a színről balfenéken, de nem, ő nem az a típus, aki félmunkát végez, ha idegen entitás létrehozása a kifejezett cél. Csalódottan konstatálta a kakaópor hiányát is, amellyel megkoronázhatná művét, így hirtelen felindulásból instant kávéval helyettesítette azt. A hatás frenetikus volt, Kedveskéim. A kávé, a tej és a háztartási keksz expeditív reakcióba lépett, írmagját is megsemmisítve a fogyaszthatóság gondolatának. Ezen a ponton hősnőnk már elég elkeseredett volt, hogy ne érdekeljék a részletkérdések, és heroikusan helyet foglalt, hogy vitaminokká és pajtásaikká alakítsa a világosbarna, szottyadó kekszdarabokat eregető, tudatra ébredő, kackiás ételkölteményt, a tetején egy darab kecses sárga gumimedvével. Nettó három falat után azonban rádöbbent, hogy ámbátor nagy erőfeszítések árán még felül tudna emelkedni vacsorájának küllemén, de a sóskávéskekszes utolérhetetlen ízkombinációt soha nem sikerül legyőznie végérvényesen, s mivel összes alapanyagát egy semmilyen sikerrel nem kecsegtető étekbe fektette helytelenül, aznap este fél zacskó szerencsésen, bár érthetetlen módon megmenekült főtt rizst vacsorázott.

A kegyetlen Végzet iróniája, hogy ez volt életének első (s mindezidáig utolsó is egyben) olyan tejberizse, amely nem kozmált oda.

Költözés, II. (és a legkevésbé sem utolsó) felvonás

Kedveskéim!

Akik a legkisebb mértékben is ismernek, avagy már legalább egy alkalommal folytattak velem interaktív kommunikációt, remélem, egy percig sem gondolták komolyan, hogy a korábbiakban említett igen (sőt meglepően) kevés bonyodalommal képes vagyok megvalósítani egy komplett összecsomagolást-költözést.
Nos, a borúlátók ujjonghatnak (következhet a dínom, s kebelbarátja, dánom és minden ilyesféle, bár - feltételezem - csak igen diszkréten, mivel az említett csoportba tartozó egyedek már csak nevükből kifolyólag is nem túlzóan optimistáskodják el általában a dolgokat), s hangot adhatnak felhőtlen (avagy kissé ugyan felhőzött) örömüknek, miképp egy csodás, nem túl tikkasztó nyári napon a kisbárányok a harmatos réten a döglött farkas bűzlő teteme fölött viháncolva, mivel VALÓBAN semmiféle feladatot  - legyen mégoly egyszerű is - nem tudok abszolválni lehetséges katasztrófák százainak létrejötte nélkül. (Mint a káoszelmélet-beli pillangó, úgy hiszem.)
Természetesen erre van magyarázat, rögtön kettő is, micsoda szerencse. Az elsőt nem fejteném ki, mert rossz fényben tüntet fel, míg a másik, enyhén fatalista elmélet szerint viszont amíg meg nem tanulom, hogy szepegve üldögéljek az árokparton, a hercegre vagy bármiféle képződményre - akit adott pillanatban hajlandó vagyok hercegnek elfogadni - várva, ahelyett hogy a testemnél nagyobb tömegű anyagokat mozgatok irdatlan távolságokra, addig ne is várjak mást, mint szenvedést és kínt.
Márpedig soha nem fogom magamévá tenni ezt a nézetet, kissé elhagytam már ama életkort, mikor az ember naiv lánya még fogékony az új gondolatokra, ez van, bele kell törődni, hogy fejem fölött állandóan hóhérbárd lebeg, s New Yorkban állandóan esni fog az eső.

A tegnapi nap folyamán ugyanis Hősnőnk (aki én vagyok, csak hogy tisztázzuk a homályos részleteket) további két gigaszatyornyi költöztetendő holmit halmozott össze, mely a következőkből állt össze ügyesen: cipők, doboz, cipők, bögrék, tárolók, vízforraló, tányérok, további cipők és egy műanyag koponya zöld kalapban. Látható tehát, hogy valóban a cipők fogják okozni a vesztemet (a másik lehetőség, hogy rám zuhan egy bögrékkel teli polc, amely nem bírta már tovább, holott ivóedényeimet jelentős mérvű szelekciónak vetettem alá akaratomon kívül az elmúlt hetekben, és még így is...)
A tárgyak mennyiségét  - melyből 3 megacápát ki lehetett volna hozni kis költségvetéssel, azok legalább önjáróak - látva kedveskénk teljesen összezuhant, s addig hezitált azon, hogy vajon megérné-e taxit hívnia a lakbérének megfelelő összegért, s mindezek mellé elviselni az undorkodó megjegyzéseket a tehervontatók mibenlétét illetően, cserébe azért, hogy áramvonalasan és észrevétlenül suhanjon át a városon, hogy majdnem lekéste az utolsó buszt, mely új otthonába repíti mindösszesen 350 forint ellenében.

A problémák a járművön kezdődtek -  illetve igazából a felcihelődéssel, s magán a tömegközlekedési eszközön teljesedtek ki. Tudtuk eddig, hogy a bkv valójában a borzasztóan közel vagy rövidítése, bár hajlok  rá az éji események fényében, hogy elhiggyem: az a "b" valójában büdöset jelent, méghozzá káros mértékben. Ez a szagfelhő két darab részeg körül tárgyiasult mellbevágó erővel, de Zsuzsánk már nem menekülhetett, hiába folyt a könnye. Az első illuminált utastárs erőszakos jedire (legnagyobb bánatomra nem Hayden Christensen-esre) itta magát (bár inkább sith volt véleményem szerint, mind külcsín, mind belbecs alapján), s mivel érezte, hogy vele van az erő, kötözködni kezdett. Namost, Kedveskéim, két irdatlan szatyorral az ember lánya nem kötözködik vissza, mert rajtaveszt, hiszen a futás lehetősége sajnálatos módon kizárt, ezáltal maximum köpni tud, aminek inkább csak lélektani hatása van. Szerencsére (ez relatív, elismerem) megjelent egy lány az ajtóban, aki melleinek jelentős méretével új irányt adott az erővonalaknak. Zsuzsánk boldog és elégedett, ha utánahajítanának egy plasztikai sebészeti kupont, kacagva dobná vissza. De hahh. Kettes számú illumináltunk mindeközben csendben és alattomban maga alá vizelt. Ez nem sokat javít a helyzeten, bár szemlátomást néhányan észre sem veszik, mint például az az ifjonc, ki flegmán bámul tova technót hallgatva, pedig jobban tenné, ha visszatérne a jelenbe, Kedveskék, mert az újonnan képződött patak épp az ő padlóra helyezett táskáját öleli körbe lágyan ringatózva.
Attól sem lesz jobb már az élet, hogy egy jóképességű önjelölt ellenőr elém lép, hogy a szatyraim és a járműveken szállítható csomagok maximum mérete közti különbségekről értekezzen, de fáradt mosollyal leszerelem hamar, vagy észérveim hatottak rá, vagy a táskámból szerencsétlenül kilógó, enyhén rozsdás olló s festékfoltos köpeny.

Nos, Kedveskék, Zsuzsánk levergődik hasmánt a buszról és mélyet szippant az orgonaillatú levegőbe. Ezt a stratégiai pillanatot választja nagyobb szatyrának mindkét füle, hogy feladja az egyenlőtlen küzdelmet a gravitációval és halk reccsenéssel átadja magát a múltnak s az enyészetnek. Kedveskénk már fel sem veszi, rezignáltan megragadja az immáron fülmentesült hordozóeszközt az oldalánál fogva és húzni kezdi maga után, miképp a rabszolgarénszarvasok a kövér és pohos Télapót, aki duhaj nótákat dalolász. Mutatványára  - feltételezhetően az okozott zajártalom miatt - még e kései órán, közeledvén az éjfélhez is számosan felfigyelnek, ámde senki nem segít. Nyilván azt hiszik, hullát vonszol, van valami a viselkedésében, mint máskor is, ami erre enged következtetni. Aki ilyen nemtörődöm módon hurcol egy zsákot a napnak ebben a szakában, az biztos rosszban sántikál, mert még csak meg sem próbálja leplezni.
Hősnőnk szeretné, ha valaki kihívná rá a rendőrséget legalább, akkor legalább hazavivődne, de nem, senki. Szomorú ez. Bár hamarosan eltörpül a másik boldogtalanságot sugárzó tényadat mellett, hogy  a súrlódástól  a műanyag sebes romlásnak indult, miképp Déva vára, azt hiszem, s néhányan szintén az alul lévő tárgyak közül, bár ezzel csak a későbbiekben szembesülünk. A csoszogó hang enyhe égésszaggal társul.

Majd váratlan megváltás érkezik, egy remek biciklis férfi személyében, aki az utolsó száz méteren hihetetlen jelentőségű önfeláldozásról tesz tanúbizonyságot, s hősnőnk rémisztő terhét részben annak lakáig cipeli, melyet hálatelt szívvel innen is köszönök, bár finom utalásokat tesz arra, miszerint a közelben lakó gyermekei már nyugovóra tértek, jelezvén, hogy önös érdekből nyújtott segédkezet, lévén egyre elviselhetetlenebb a kedvesként által okozott zörej. (Ami mit sem változtat azon a tényen, hogy kedveskénk annyira boldog, hogy legszívesebben jótevője lábai elé vetné magát, hogy tegyen a testével, amit csak óhajt, cserébe hősiességért. S bár izmai egyetlen szisszenéssel omlottak össze mind egy szálig, szerencsére önkontrollja még ép, így nem teszi.)

Ahh, végre itthon! Bár a kaputelefonnál Zsuzsánk a lendülettől meginog, s emiatt egy újabb bögrét sikerül szétcsattantania a lépcsőn, úgy látszik, ez a mindenkori áldozat a Költözésszörny oltárán.

De ezzel még mindig nincs vége, Kedveskéim, mivel következik a III. felvonás, a Négyzsákos Püspökladányi Menet!!!! Felmerül a kérdés újra, hogy miért és honnan termelődött ennyi holmi itt.