3. setét veszély, a belsőmből érkezend

Felkérem kiskorú olvasóimat, hogy azonnal hagyják el ezt az oldalt vagy kattintsanak a „40 vagyok”-gombra. Megértésüket köszönöm.

Kedveskéim!

Iszonyú rosszullétek környékeznek a nap 24 órájában, 4 hónap után is. Boldog téma, remélem, ettetek korábban.

Különösen kellemdús, ha az ember még mit sem sejtő, ám már állapotos lánya a WC-csésze mellett térdel és próbál suttogva hányni, hogy ne ébressze fel alvó barátait, de nem jön semmi kifelé, csak hosszas haldoklás után néminemű epe, s a rosszullét nem enyhül. Ezen a ponton rezignáltan vesszük tudomásul, hogy nem bírjuk már a pálinkát, úgy látszik, s négykézláb visszamászunk a díványig; pedig dehogynem, ez nem az alkohol mellékhatása, hanem az aliené.

Aztán egyre rosszabb lesz minden. Nekem a hányinger ellen felírt vitamin lenyelésétől is hányingerem lett; akkor kólát kell inni, mondta mindenki, attól jobb lesz. Sajnos a kóla alapjáraton gátját szakító áradatként tör fel belőlem (nem szófordulat, hanem a tényvalóság), mi ez, ha nem színtiszta irónia.

Még szerencse, hogy a legelején léhán és bohémül éltem, mint Mimi, a vérköpést leszámítva, előfordult ugyanis, hogy csak délután bírtam kikászálódni az ágyból, mert a legkisebb mozdulatra elkapott az émely. Az egyedüllét újabb előnye, hogy nem volt szemtanú.

Hátránya, hogy ételt sem tudott hozni senki.

Már megint semmi se jó nekem.

Bár ténylegesen nem hányok ám, csak a késztetés erős.

A titok nyitja, hogy rá kell enni. Hihetetlen, de igaz.

Olyannyira, hogy volt, mikor komolyan fontolóra vettem, hogy a buszon tőlem karnyújtásnyira elhelyezkedő kisfiú kezéből kitépem a baconös pékárut az életben maradásom érdekében.

Nem tettem, mert visszatartott, hogy én sem örülnék, ha majdan az én gyerekem elől marnák el a reggelit. Így maradtam majdnem térdre hajtott fejjel, csendesen öklendezve.

Pedig kövér kisfiú volt.

Kibaszott érzelgősség.

Legközelebb elveszem tőle.

És nemcsak ételekre avagy bizonyos bármilyen illatokra reagálok hevesen, hanem ezek gondolatára is. Indítanom kellene egy agykontroll-tanfolyamot. Hogyan képzeljünk el valamit, amitől annyira rosszul leszünk, hogy később már az emlék emléke is kiváltja belőlünk az eredeti reakciót.

A szupermodellek ölni tudnának ezért a képességért. (Na tessék, most meg gúnyt űzök embertársaimból, azt érzékeltetve, hogy minden szupermodell bulimiás. Fujj. Hányni tudnék magamtól. Böe.)

És ha már az émelygés szóba került. Heti kedvencem: random alsó középkategóriás hímnemű a (Vigyázat! Termékmegjelenítés!) Spar oldalának támaszkodva, Zsuzsika közeleg, mire az állampolgár: - Hé, kislány, nem akarsz leszopni?

Hát ez már megint mi?

Három általános érvényű megjegyzésem lenne ehhez.

1.       Jelen helyzetben bármi, amit a számba veszek, továbbra is erős hányingert kelt bennem. Feltételezem, emberszabású új pajtásom nemigen szerette volna, ha szopás közben nőiesen felköhögök a farkára egy félig emésztett narancsot, mondjuk. Főleg, ha „véletlenül” a torkomra megy, bár ezt nem néztem ki belőle azért. Nem is beszélve arról, hogy az erősebb szagingerekre is hasonlóképp nyilvánítok véleményt, na, azt viszont simán el tudtam képzelni, hogy büdös, mert ily kedves vagyok. (És mert köztudott, hogy jólszituált, szappantól rózsás arcú ifjak nem így szólítják le az érdemes ifjú hölgyet, hanem megkérdezik, hogy „mennyi?” és meghívják egy kávéra.)

2.       Sosem voltam a nyilvános és kisebb közönség előtt zajló intim együttlét híve, sajnálom, mégiscsak vidéki vagyok, már a kedvenc fesztiválom bejárata előtti szopatósor is meglepett kissé, 4 fiú és 4 lány, bár utóbbiban ugye nem lehetünk biztosak, nem néztem annyi ideig, hogy meg tudjam állapítani, mindenesetre nem tűntek túlságosan ellenkező nemnek. Persze megértem, hogy mindenkinek kell a közösségi élmény, nekem is, csak én máshogyan élem ki.

(Kérem, hagyjuk abba a nevetést. Ok, egyszerűen csak öreg vagyok ehhez. Most jobb?)

3.       Egy fokkal sem leszek nyitottabb derült égből érkező szexuális ajánlatokra, kedves honfitársaim, ha megpróbáltok azzal a mindahányunk számára átlátszó hazugsággal felszedni, hogy 18-nak sem látszom.

De látszom. 27 vagyok, annyinak is nézek ki, rosszabb napokon még többnek, a nagyon jó napokon kis rásegítéssel le tudok menni akár 24-ig, elismerem, de annál lejjebb nem.  Nem is akarok, ami azt illeti. Szeretek 27 lenni, a legfoganóképesebbség ellenére is. (Ez annyira igaz egyébként, hogy konkrétan a 27. életévem betöltése után 4 nappal estem teherbe, szóval vegyétek komolyan.)

Egyetlen élethelyzet létezik, amikor 17 éves ukrán kurvának nézek ki: ha állatmintás ruhát veszek fel. Szinte soha nem is teszek ilyet emiatt, kivéve, ha bizonyítani akarom a fenti állítást.

Köszönöm.

Sajnos a valóságban nincs sem idő, sem lehetőség arra, hogy az ember lánya mindezen információkat kedvére elmondja, így ezt válaszoltam: - Kösz, már vacsoráztam.

Az úriember ettől igen meghökkent, legalább annyira, mint én az ő kérdésétől.

Kölcsönösen meg tudtuk egymást lepni.

A jó kapcsolat egyik feltétele.

Járhatnék vele, ha lezuhanyozna.

Egy újabb elszalasztott lehetőség. És erre már megint utólag jövök rá. Mint mikor nagyon nem volt pénzem és arra gondoltam, most felhívhatnám a taxist, hátha fizetne érte. Nem tettem, mert erős vagyok és már öreg lotyónak, illetve nem voltam benne biztos, hogy ő jönne ki, mert csak azt tudom, hogy Tamás.

Az is lehet, hogy ez pusztán a baszós neve, már bocsánat, gyárilag meg úgy hívják, hogy Agaton vagy Adeodát. (Elképesztő, hogy milyen neveket lehet anyakönyveztetni, kéremszépen, de ez csak mellékszál.)

Az én kamu nevem, Kedveskéim, Edina. (Egy komplett személyiség van mögé felépítve, arra az esetre, ha nem szeretnék barátkozni avagy „barátkozni”.)

Mindegy, még összefuthatunk mosdatlan másik felemmel, arra járok szinte minden nap, majd megmondom neki, hogy járjunk, előbb-utóbb akkor úgyis bekövetkezik, mit szíve óhajt.

(Vajon van-e még eladni való lelkem ennyi rémséges poén után?)

Habár a „járás”, mint olyan, még mindig nem szerepel aktuális vágyaim közt.

Felkerült a listára viszont az együttalvás egy kedves valakivel, aki semmilyen formában nincs az én testemen belül.

Be kell szereznem valami állatot, aki önzetlenül szeret ételért cserébe.

Rémisztő macskás vénasszony leszek.

Mint látható, a jobb minőségű kávé kikerült kívánalmaim közül, mivel egy fertelmes és gigászi rosszullétet követően felhagytam az irodai automatával való barátkozással és főzött kávét iszom sok tejszínhabbal.

Látjátok, Kedveskéim, vágyaink elérhetőek, csupán tenni kell értük.

Kedves Télapó, szeretnék egy pónit. Tudom, hogy már lejárt a munkaidőd, de ha akarod, szívesen leszoplak.

Csak vicceltem.

Viszont milyen csalódott lesz az automatafeltöltő fiú, hogy többé nem mondom neki: „Csodálatos vagy.”, ingyenkávé reményében. (Persze, mert tőle elfogadtam. Mekkora egy cafka vagyok.)

Bár még maradhatunk barátok, ha ő kezeli a csokoládéautomatát is.

Például ő egyszer sem kérdezte meg, hogy megdughat-e a kuka mögé bújva meghitten és nem is próbált váratlanul berántani a mosdóba ugyanezen célból.

Más kérdés, hogy nem tudna számomra is váratlanul cselekedni, én mindig számítok ilyenekre. Örökös készültség az életem. (Látható, hogy nem indok nélkül.)

Ha aszexuális lenne, aludhatnánk együtt.

Megkérdezem majd, ha újra látom. A csokiautomatának fogok támaszkodni.

Minden szempontból egyedülálló kismamakalauz kezdőknek és halandóknak II.

A világban leselkedő setét veszélyek

2. rész: A tájékoztató füzetkék

Egyre több állampolgár vár babát a környezetemben. Komolyan mondom, ez egy vírus. Cseppfertőzéssel terjed. Úgy tűnik, most van a szezonja. Mindenki legyen óvatos, kerüljétek a közvetlen kontaktot és mindig alaposan mossatok kezet.

Ma az élet, a világmindenség meg minden legsötétebb bugyrában fogunk elmerülni, Kedveskéim, amelynek létezéséről eddig még csak nem is hallottam, hiába van a csudás trash iránti olthatatlan vonzódásom.

Voltam ugyanis védőnőnél.

Bár azt, hogy mitől véd meg, nem mondta senki, ő sem. Ráadásul nekem napi 24 órás felügyelet is kevés volna egy bélelt falú szobában, mint mindnyájan tudjuk, de ha muszáj mégis, akkor már szívesebben venném, ha valami masszív gluteus maximus-ú süvölvény lenne a több mint testőröm. (Köszönöm, Uram, szíves közbenjárásodat ez ügyben.)

Holott nyilvánvaló, hogy napi betevő pszichopatáim ellen egy egész hadosztály sem nyújthatna védelmet (bár szívesen kipróbálnám…na most álljunk le, Zsuzsa, pontosan ezért teszel szert gyerekekre és szexéhes taxisofőrökre), hiszen  vonzom őket, mint bármi, ami bármi mást vonzani szokott, biztos az aurámban van valami (kipucoltatom majd egy aurással – ez a szó, Kedveskéim, csak úgy hatásos, ha hangosan kimondjuk, majd közvetlenül utána azt, hogy Maunika).

Említhetném itt a hétfői gyűjtésű habzó szájú fiatalembert – és ez nem költői kép, valóban némi odaszáradt fékezett habzás ült ajkának kicsiny csücskén – aki útbaigazítást kért, megkapta, véletlenül még jó irányba is küldtem, ekkor nyálbuborékokat képezve ordítani kezdett, hogy milyen egy nyomorultak ezek a pesti ribancok, mert nem adtam neki pénzt. Kissé meglepett, ő meg csak üvöltött bele a szálló szélbe, egy idő után a parkolóórának dőlve meghitten, mert elfáradt nyilván, de legalább nem akart megerőszakolni, hatalmas előrelépés és üdítő változatosság, mások voltak a prioritásai, mért nem gondolatolvastam őbenne játszin, hogy fizetésemet óhajtja tőlem, mégsem a Dob utcát.

Bár akkor még nem volt fizetésem, így hiába szerettük volna ugyanazt, mégsem jöhetett létre a fennkölt kapcsolat.

Mondjuk azokat se értem, akik viszont testemet vágyják, hogy miért engem, biztos azt hiszik szegénykéim, hogy szívből sikítok. Innen üzenem nekik, hogy szó sincs róla, csak megszokásból már, nagyon lelombozó tud lenni, higgyetek nekem. Kérésre referenciát küldök.

Szoros versenyben azonban eheti kedvenc pszichóm az a hölgy lett, aki a mekdonálc mosdójában teli torokból énekelte a „Fölbuzog szívem szép beszédre” kezdetű zsoltárt, a stratégiai pontokon egy-egy enyhébb nyögést elhelyezve.

Nyilvánvaló, hogy ilyenkor senki más nincs hallótávolságon belül rajtam kívül; emiatt alapos okom van feltételezni, hogy ezeket csak nekem készítik oda. Honnan szedik, nem tudom, sötét zugolyokban, kiszájpeckezve nevelik őket, a falakon az én képeim, gyomrukban kenyér és víz. Egy alacsony költségvetésű Truman show szereplője vagyok.

Sajnos úgy kondicionálódtam az évek során, hogy vallásos énekekre nem tudok pisilni, mert egy lakótársam általában bekapcsolta a Mária Rádiót, ha wc-re ment, hogy a misézés hangjai elnyomják az anyagcsere természetes zörejeit a jó akusztikájú illemhelyről kifelé áramolva picike lakásunkban; ezért az efféle dolgok azt az üzenetet közvetítik nekem, hogy „tartsd vissza, foglalt”.

(Ezúton kérek elnézést minden keményvonalas Mária Rádió-rajongótól, tudom, hogy ezért akár pokolra is kerülhetnék, de értesüléseim szerint a kereszteletlenekre nem vár ily szigorú büntetés, a purgatóriumban például kiválóan ellébecolnék, feltéve, ha bizonyos időközönként jól megpurgatnak.)

Tehát a védőnő. (Kissé elkanyarodtunk, de megtaláltuk a fő csapást újfent, Kisdrágák.) Azonkívül, hogy megmérte a vérnyomásomat és a testtömegemet (mindkettőt keveselljük, ő inkább, én nem annyira, de így legalább utasításra kell kávét innom, hogy valami pörgesse a szívemet, ez is valami, de azt hiszem, tömegügyileg gumihevederekkel kell összetartanom magam, és vadidegen nők – szám szerint kettő darab - már megállítanak az utcán, hogy beszéljenek (én levegő vagyok, pusztán egy gazdatest) a szimbiontához!, akit gondolatban arra biztatok ilyenkor, hogy ugorjon elő és szakajtson le belőlük egy kisebb darabot, ahogy az egy jólnevelt alienhez illik), ellátott mindenféle prospektussal és újsággal és kiadvánnyal.

Ezekbe én belelapoztam, vannak ilyen megmagyarázhatatlan késztetéseim.

Bizarr.

Felettébb bizarr.

Mindenhol gyermekek fotói.

Fujj, fujj.

Egyik sem tetszetős, de legalább még egyformák is.

Ha anyai ösztöneimet akarták ezzel feléleszteni, hát nem sikerült.

Inkább lenyomták a minimumszint alá.

Na, ezt is jókor amúgy.

Az én alienem mindenesetre koponyás és vérfarkasos rugdalózóban fog nevelkedni, semmi fodorka vagy mackófül.  Vagy kisvirág, böe.

Lapozzunk.

Az első, ami a szemembe ötlött: „Egy szívásnyira a boldog mosolytól”, hát Kedveskéim, ennek van egy enyhe perverz felhangja szerintem, én speciel sokszor voltam egy szívásnyira a boldog mosolytól, hajaj, bár nyilvánvaló, hogy nem mindegy, hogy a szívás melyik végén vagy, mert minél hosszabb egy szívás, annál biztosabb, hogy csak az egyik fél fog boldogan mosolyogni, valószínűleg az, akit szívnak, de van az az időtartam, amikor már ő sem.

És még mindig az orrporszívásról beszélünk, igaz? Persze, persze.

(Az én generációm még emlékezhet „A mellemre is, mami” csodabalzsamszlogenre, még jó, hogy volt annyi önkontrolljuk, hogy nem papit írtak, nekem nem lett volna az ő helyükben.)

Következő, amin fennakadok: kupon, amellyel 4D-s ultrahangot tudok csináltatni kedvezményesen. Láttatok már ilyet? Okkersárga az egész, mintha bomlana elfele, meggyőződésem, hogy a 4. D a sárga szín, de én nem óhajtok fizetni azért, hogy lássam a gyereket a méltán híres Sin City epizód sárga rohadékjaként, köszönöm.

Tudunk-e egyáltalán érzékelni 4. dimenziót a mi magunk szakadt kis 3 dimenziójával?

Ha fizetni kell érte, akkor egyáltalán nem mindegy.

Nyilván az én hozzáállásom a helytelen.

Mi lehet az a titokzatos 4., ha mégsem a rohasztás?

Rémlik egy olyan elmélet, miszerint a gömbvillámok is onnan jönnek.

Alienem tehát természeti csapásokkal rokon.

Ez logikus, nézzetek csak rám.

Az összes kismamaújság olyan egyébként, mint a teleshop: minden szart rád akarnak sózni, ráadásul fondorul arra a félelmedre építve, hogy nem leszel jó anya.

Mocsok és fertő

Például vehetnék egy hasra csatolható, digitális babaszívhang-figyelőt kettő fülhallgatóval, hogy párommal (aki nincs, ugyebár) meghitten tudjuk hallgatni renyhe gyomorhörnyögéseimet, melyeket nyálas mosollyal ajkunkon elkönyvelhetnénk utódunk szívverésének. És mindezt csak potom…

Ha igazi horsztfukszok lennének, adnának ajándékba egy cipőápoló készletet, egy banánhámozó gépet vagy egy valakit, akivel együtt lehetünk részesei az élménynek.

Nincs is annál szomorúbb, mikor egy (jack)dugólyuk betömetlenül árválkodik.

Én már csak tudom.

Arról nem is beszélve, hogy a szöveg szerint a terhesség 40. hetéig használható. Kedveskéim, az már 10 hónap, barátok közt is, szóval az utolsó időszakban meghallgathatjuk buzgalommal, hogy vajon mi lakozik még belsőnkben vad viháncok közepette, avagy barátságot köthetünk májunkkal és lépünkkel, ha elszomorítana minket, hogy már nem vagyunk hordozótestek.                                                     

Következő döbbenet.

„Újszülötteknél fekete, emésztett vért tartalmazó széklet…”

Mi ez, valami horrorfilm összefoglalójának bevezetője?

És miért nem forgatták le még eddig?

Ok-ok, értem én, hogy a mainstream általában ódzkodik kisállat és/ vagy gyermek elpusztulását középpontba (vagy bárhová) állítani, lévén ez tabu (tapsoljuk meg a Terrorbolygót, kedvenc romantikus filmemet, hogy magasról szart erre a szabályra, ahh, minő kifinomult és ideillő szóvicc, köszönjük, Zsuzsa), de kár egy ilyen remek témát veszni hagyni, én azt mondom.

Ha lehetett Monsturd (http://www.youtube.com/watch?v=Jznoa-V3W2s), lehet Son of the Monsturd is.

Kérem, kééérem.

Felvidított viszont az az információ, hogy a szülemény ügyesen attól függően is változtathatja (persze nem akarattal, mint egy Jedi-lovag) székletének színét, hogy mivel etettük.

Azóta azon töröm a fejem, hogy mi módon tudnám elérni, hogy kéket vagy lilát szarjon, bizton feldobná a napomat egy effajta esemény.

Akinek van ötlete, írja meg.

A helyes megfejtők között kisorsolom popsikenőcs-termékmintámat.

Igen, én is elcsábultam, Kedveskéim, szörnyű még bevallani is, egy instabil pillanatomban, fészekrakástól csöpögve kitöltöttem egy nyilvánvalóan adathalászási célzattal készült kupont, hogy hozzámvágjanak érte mindenfélét ajándékba.

Ajándékba, pff.

Magyarul eladtam a lelkem egy cumiért.

És ez megint furcsán hangzik egy nő szájából.

Sosem hittem volna, hogy ez bekövetkezhet.

Általában nekem adták el magukat az emberek (egy cumiért).

Ezzel a szép gondolattal zárom soraim mára.

Minden szempontból egyedülálló kismamakalauz kezdőknek és halandóknak

A világban leselkedő setét veszélyek

 1. rész: A férfiak

Kedveskéim!

Senkit ne tévesszen meg a cím, nem óhajtok hosszasan édelegni bármiféle habcukor dologról (légyen az tárgy, élőlény avagy ezek kombinációja), sem szemforgatva hastájékot simogatni rózsaszín kisruhában, avagy homályos ultrahangképekkel  - melyeken felsejlik egy avagy számos rendszertanilag kevéssé bekategorizálható egyed, ideális esetben egyetlen fejjel (ha kettő van, az sem baj, elnevezhetjük a leendő szüleményt Zaphodnak akár, ha engedi az Akadémia) - kitapétázni közvetlen és közvetett környezetemet.

Nem, Kisdrágák. Isten hozott, Valódi Világ, ki randa vagy és nagyon büdös.

Aki a címből és / vagy a fenti két mondatból tudta meg ama nélkülözhetetlen információmorzsát, miszerint babát várok (vagy a lassúbbak esetleg most), az itt megpihenhet. Mi a többiekkel folytatjuk tovább, nem várunk senkire, tehát sokkolódjatok csak kedvetek szerint.

Kisszámú elképedésmentes barátommal pedig száguldunk tova.

Fantasztikus sorozatommal (melynek első részét tartja kezében avagy monitorában az Érdemes és Érdemtelen Olvasó) pótolni óhajtom forrón imádott oktatási rendszerünk felvilágosítás terén felgyülemlett hiányosságait, mikoron is például női és férfi nemi szervek keresztmetszeteinek rajzait mutogatták mérsékelt lelkesedéssel a serdülő tanulóifjúságnak, mely tevékenység – valljuk be – vajmi kevés gyakorlati haszonnal bír, kivéve, ha mi vagyunk Patrick Bateman, ahelyett, hogy némileg életszerűbb dolgokkal foglalkoztunk volna.

Szó lesz hányásról és anyagcseréről általában, az egészségügy izgalmas visszásságairól, valamint a változásokról.

Ezek közé sorolható, hogy egy kedves barátom szerint nőtt a mellem. Ez nem igaz. Vagy ha mégis, nem túl gyors ütemű a növekvés, így mire elérném vágyott célomat, vagyis azt, hogy hamarabb vágjon mellbe a visszacsapódó lengőajtó, mint orrba, addigra már hasba fog vágni.

De legelőször a legnagyobb veszélyről essék szó.

Ó, azok a csodálatos fiúk és férfiak.

Megvárom, míg elül a nevetés.

Sajnos egyedülálló anyukaként kiválóan bele lehet  futni abba, hogy bármely hímneművel is akarunk bármilyen jellegű interakcióba keveredni, légyen az a leghétköznapibb kérdés avagy szigorúan habos kakaó elfogyasztása a délutáni órákban (tekintettel arra, hogy a napi előirányzott kávémennyiség már reggel elfogyott), elkerülhetetlenül (kissé nagyképűen, megjegyzem) és szinte kivétel nélkül mindegyik azt hiszi, hogy apát akarok fogni és a tökéletes jelöltet az ő becses személyében véltem felfedezni.

Nos, Kedveskéim, téves gondolatmenet mentén jutnak ők egy silány következtetésre. Nem óhajtok apát fogni, ugyanis – bármily meglepő – alienemnek van valós apja, a közhiedelemmel ellentétben nem a könnyed holdsugár libbent be lágyan szobám nyitott ablakán és nem is pici tündérkék csilingelő tüsszentésének következménye a jelen állapot.

Leginkább annak tudható be egyébként számos, általam az elmúlt hónapokban végiglátogatott orvos egybehangzó véleménye szerint, hogy a 27 a legtökéletesebb életkor a nőknél a gyermekvállalásra, mert „ekkor a legfoganóképesebb a szervezet”, bármit is jelentsen ez.

Örültem volna, ha erről például korábban értesülök.

Szinte látom, hogy petesejtjeim lesben álltak a bejáratnál, ordítva rávetették magukat az egyetlen arra kószáló hímivarsejtre és magukkal hurcolták annak minden tiltakozása ellenére.

Illetve azt is, hogy a legfoganóképesebbség miatt ilyenformán valószínűleg egy szopástól is teherbe estem volna; de ezt a poénomat nem szokták értékelni, hogy lehetsz ekkora paraszt, kérdezik.

Akkor is vicces. Mindenki bekaphatja. (Szerencsére azt már kevesen észlelik, hogy ez a mondat még az előző poén része, különben senki nem állna velem szóba többé, csak a nagyon elvetemültek – vö. barátok.)

Szóval nem vágyom apukát fogni.

Két dolog van jelenleg, amelyre vágyom: egy hányingermentes nap és jobb minőségű kávé az irodai kávéautomatába.

Köszönöm.

A férfiakkal kapcsolatban megosztanék egy remek példabeszédet, mire figyeljünk, satöbbi.

Eléggé el nem ítélhető módon szórakozni vágytam, ami nálam korábban karonfogva járt némi égetett szeszipari végtermék elfogyasztásával, e tevékenység mostanság erőst ellenjavallott, így óriás önmérsékletről téve tanúbizonyságot pusztán nevetséges radioaktív tonik és baráti köre társaságára szorítkoztam.

(Hozzátartozik az igazsághoz, hogy mióta közölték velem, hogy időnként egy-egy pohár sör elnyalogatása nem ártalmas, azóta egyáltalán nem óhajtok alkoholt inni. Míg addig…)

Nagyszerű volt a koncert, egészen ama percig, míg egy erősen agyhalott küllemű ifjú fel nem kért. Namármost. Megsajnáltam (szokásom ez, bár teljesen irracionális szokás) és szeretek táncolni, így bájosan kezemet nyújtottam.

Kedveseim. Egyike volt számos nem kellően megfontolt döntésemnek, bár gyanakodhattam volna, hisz pulóvere fölött bőrkabátot viselt a nettó 70%-os páratartalomban.

Elég szuggesztív válfaját művelte a táncnak, mit ne mondjak. A zene szemlátomást zavarta, viszont nagyon komolyan vette a szövegben elhangzó „shake it, baby” fordulatot: iszonyatos sebességgel elkezdett ugrálni egyszerre több irányba, két kinyújtott kezét – melyeknek én lógtam a végén - pedig váltakozó intenzitással és amplitúdóval rángatta jobbra-balra, mintha egy tornádó próbálna csocsózni, egyemmeg, én meg a teljes argentin válogatottat képviseltem ebben a mérkőzésben, fejecském előre-hátra lifegett és nyaklott, miképp egy baszott rongybabáé (szó szerint) és nagyon erősen kapaszkodtam, biztos voltam abban, ha elenged, Föld körüli pályára állok.

Soha még előtte nem tűnt ennyire hosszúnak kettő és fél perc.

Ám relatív fiatal lévén, megfogyva bár, de törve nem kerültem ki az ütközetből.

(Itt megjegyezném, hogy eldöntöttem: nem fogok terhestornára és hasonló borzalmakra járni, ahol tréningruhában kell nyögni és bélgázok visszatartása közbeni erőlködést imitáló arcokat vágni jógaszőnyegen, inkább havonta háromszor megsergettetem magam csocsóbajnokunkkal, milyen remek. Természetesen ez kiváltja a szülés utáni flabéloszozást is, csudásan kifundáltam, lám-lám.)

És mindezen borzalmak megkoronázásaképpen megpróbált felszedni. Pff.

Na, őt például biztos nem zavarta a gyerek.

Azért nem, mert ő is az a típus volt szerintem, aki bízik benne, hogy ha mázlija van, le is szopják közben.

(Igen, tudom, eladtam a lelkem egy szar poénért, de én nagyon nevettem, és ez a lényeg. Végtére is ez az én blogom.)

A második atrocitás akkor ért ezen az estén, mikor úgy döntöttem, a hazavezető út hátralévő részét taxival óhajtom megtenni, én nem gyaloglok hajnal 2-kor, kismama vagyok vagy mi, pihennem kell, plusz a friss-ropogós költözés miatt nem is ismerem még annyira a környéket.

Taxi megérkezik, remek.

Beszállok hátra, látványosan tudomást sem véve arról, hogy a sofőr kinyitja az első ajtót nekem.

Cím bemondva, haladunk.

Konszolidált anyukaként ülök hátul, mikor megkérdezi, nem iszunk-e meg egy kávét. Mondom, nem, köszönöm.

(Mivel nem először szegezik nekem ezt a kérdést random hímnemű állampolgárok a kora hajnali órákban, elmondanám a véleményemet, okulásul. Alant.

Kedves férfiak!

Nem, semmi kedvem meginni egy előző délután lefőzött, zaccos, hideg és zsírfoltos felszínű presszókávét mosdatlan kézzel megfogott pucér kockacukorral, rosszul elmosott csészéből egy, az albérletetek közelében fekvő talponállóban, ahol mindenki egymásra és / vagy a pultra támaszkodva olcsóborszagot áraszt, ketten dulakodnak, valaki pedig mások söröskorsóját veri le tántorogva.

Mivel hajnal 2 környékén viszonylag kevés valódi kávézó van nyitva, nem a bizalmatlanság beszél belőlem, hanem a tapasztalat.

Ezúton kérlek benneteket, hogy találjatok ki valami frappánsabb szöveget, ha ismerkedni óhajtotok. Ennél még bélyegalbumokat is szívesebben nézegetnék, pedig az kb a nyolcvanas évek vége óta számít béna szövegnek.

Köszönöm az együttműködést!)

Tehát a taxis. Következő kérdése: szeretem-e a felszabadult szexet.

Mivel a felszabadult szexnek köszönhetően tartok most ott, ahol, erre a kérdésre inkább nem válaszolnék.

Ő nagyon, azt mondja.

Nagyszerű.

Mindig jó hallani, hogy embertársaink élete szép.

Azt kérdezi, én mit gondolok, vajon mindenki szereti-e.

A beszélgetés egyre abszurdabb irányt vesz.

Nem tudom, nem voltam még mindenkivel, gondolom, de szerencsére van fék az agyam és a szám közt, így azt mondom, hogy nem igazán foglalkoztat ez.

Erre, Kedveskéim, MEGÁLL EGY HALÁLOSAN ISMERETLEN KÖRNYÉKEN ÉS MEGKÉRDEZI, HOGY AKAROK-E SZEXELNI.

Mi ez, valami kapcsolt szolgáltatás? Hazaviszlek, oszt’ megbaszlak, kisanyám, a fuvardíjat pedig annak függvényében állapítjuk meg, hogy mennyire volt jó?

Morbid szituáció. Erősen befelé kell harapnom a nevetést.

Mint valami rossz pornó, ahol megpróbáltak sztorit rittyenteni az akció köré, mert azt hiszik, van rá igény, a színészek meg erőlködnek, hogy hitelesen adják elő a sütiárus kislánykát és a vízvezeték-szerelőt, aki nem kapta meg a bérét, de csokiskekszet akar.

Ez a hasonlat nem segít visszatartani a nevetést.

Újra megkérdezi.

Na ezzel a kérdéssel az a baj, hogy nem tisztázott előttem, hogy arra gondol, hogy most azonnal akarok-e vagy arra, hogy általában.

Mert most speciel nem akarok, általában viszont igen, ám akkor sem ővele.

Így a legmélyebb állatszelídítő hangomon (a titka, hogy gyomorból jöjjön), lassan, tagoltan közlöm, hogy nem, de köszönöm a lehetőséget.

Még kétszer megkérdezi. Gyomornemem hallatán elkezdi ecsetelni méreteit (hosszú, vastag és kemény, ha érdekel valakit, engem nem érdekelt, mégis elmondta, szenvedjetek ti is).

Ó, Uram, miért büntetsz engem.

Sóhajtok, majd közlöm, hogy ebben a témakörben nem fogunk tudni közös nevezőre kerülni, sem közös sehová úgy általában.

Jó, akkor szálljak ki.

Kiszállok és ellibegek egy irányba, de ennyi erővel bármely más irányba is libeghetnék, fogalmam sincs róla, hol vagyok.

Az autó még ott áll.

Mire vár, hogy visszafordulok?

Itt egy kicsit megsajnálom; szegény, milyen szar élete lehet.

(Látjátok, erről beszéltem. Hülyevagyzsuzsabazmeg. Még ezt az állatot is képes vagyok megsajnálni. Na jó, annyira azért nem, hogy visszaforduljak. J )

Még utánam kiabál, hogy pedig mutatna új dolgokat.

Pff. Mit? Egy pucér majmot a biztonsági övvel a szélvédőre kötözve?

Nagyjából 35 perces frissítő séta után hazakeveredem, inkább a véletlennek, semmint a tájékozódási képességemnek köszönhetően, gyaloglás közben egy srác elhúz mellettem kocsival, visszatolat és megkérdezi, ne vigyen-e el.

Muhaha.

A nap poénja, még a terhesvicceimnél is jobb.

Biztos kávézni akart.

Na, Kedveskéim, hát ezért nem akarok én apukát fogni.

folyt. köv. J