Kedveskéim!
Joggal kérdezhetitek, hogy hol a nagyszerű halálfszában
kujtorogtam, tekintve, hogy visítva vertétek ajtómat – megjegyzem,
hiába, hiszen biztonsági ajtó, bár az még nem tisztázott, hogy azért, hogy a
külvilágot távol tartsa tőlünk, vagy minket tartson távol a külvilágtól - az
összes anyukák és társaik nevében, hogy újbejegyzésújbejegyzés és mégsem
történt semmi. (De szép is lett volna, rögtön könyvet is kiadnék. Tessenek
támogatni!)
Nos tehát, Kedveskéim, költöztünk épp, mégis mi a fenére
számítottatok?
Egyetlen összefüggő hurcolkodás az életem, nyilván a Sors
meg akarja nekem tanítani, hogy szarjak a DVD-gyűjteményemre meg a
képregényekre, nem is szólva a 3 gigadoboznyi mütyürről (a fele legalább
elvis-es, az rendben, Életem Párjának örömittas támogatásától övezetten, de van
közte rózsaszín terepmintásra lefestett műanyag koponya a szökőévente egyszer
használt kitűzőim tárolására, rohamosztagos PEZ-adagoló, cipő formájú sörbontó, valamint
fröccsöntött zombi és bacilus, nem akarok róla beszélni); és mindösszesen 2
darab zanzabőröndből éljek, de nem tudom megtenni. Öregkoromra rettenetes
gyűjtögető leszek, már most harácsolok egy csomó mindent, kicsi cukrokat
kávézókból, üres teafiltertasakokat, ’60-’70-es évekbeli csuprokat, az utóbbi
időben észrevettem, hogy csokispapírokat is kezdek elrakosgatni…Pár év és nem
tudok kijutni a lakásból, a családom zokogva meséli majd a diszkávericsennölön,
hogy a plafonba rögzített kampókon kell függeszkedniük, ha eljönnek látogatni, és
jelzálogot kellett felvenniük, hogy ki tudják fizetni a konténerest, miközben
engem csendesen maga alá temet egy halomnyi teszkós reklámújság, amiket azon okból kifolyólag raktam el, hogy kivágjam az egyszínű részeket és hasznosíthassam bevásárlólista
írása céljából. (Ez is a valós életemből kiragadott történés.) Észben kell
tartanom, hogy nem vehetek kistestű állatot, mert azokat hamar elnyeli a káosz;
így valószínűleg az én utódom lesz a legmenőbb a mindenhol, mert saját zsiráfot
sétáltathat, mindennek megvan az előnye, még nekem is szemlátomást.
Mindig azt hiszem egyébként, hogy már nem lehet tovább nehezíteni
ezt az egész cécót, ám a következő pályán mindig rájövök, hogy dehogynem.
Valamiért nekem mindig a hard üzemmód jut, és sehogyan sem tudok átkapcsolni
még normálra se, nemhogy könnyűre.
Kedveskéim!
Ami eddig volt, az puszta piskóta. Csokimázban.
Egy x hónapos csecsemővel költözni úgy, hogy a cuccokat 4
helyről kell összeszedni és ebből 3 különféle városokban található, na az már
valami! Iszonyú logisztikázást igényel, innentől játszva megoldok bármit, ha
lenne Télapó, velem dolgoztatna. (Jó lenne, mert a rénszarvas is magas állat, kilógna
a bizbaszok alól az otthonomban, legalább a feje, az meg már egy fix
tájékozódási pont. „Né, ehun az agancscsücsök, akkor ez a nappali, innen csak 5
dobozhalom és 2 zsák mosószeres flakon távolságra van a szekrény, amiben az
éppen még szavatossági időn belül lévő lekvárokat tartom.”)
A holmik többféle autón utaztak vígan, míg alienem és én
vonattal közelítettük meg a célobjektumot. Méghozzá intercity-n, aminek azért
van jelentősége, mert volt szerencsém számos menedzser típusú, aktatáskás,
rettenetes érintőképernyőre koncentráló 40-es úr közt kicsaphatni a mellemet
etetés céljából hordozókendő által félig fedetten.
Új hobbim az extrém etetés egyébként, ez jut, meg a
gyűjtögetés, nincs mit tenni. A kategória abszolút nyertese az az eset,
amikor Nina Hagen koncert közben egy túlfűtött toi-toi konténerben egy
lehajtott fedelű, instabil wc-n egyensúlyozva tápláltam a nagyszerű utódot úgy,
hogy mindketten 25 réteg vászonneműbe voltunk tekerve, amiből az egyik az én
esetemben egy szűk egyberuhában tárgyiasult. Plusz a táska. Remélem, be volt kamerázva a
fülke, kiváló óvszerreklám lehetne.
Elérhető közelségbe került a „hetesbuszonfogoketetnicsúcsidőben”
– poénom.
És ha már az öltözködésnél tartunk: nemrégiben egy
autentikus kínai üzlet előtt elhaladván észleltem egy hihetetlenül cukor kicsiny
gyermekcsére való kezeslábast a kirakatban, fekete-fehér terepszínű volt a szentem,
helyenként ízlésesen elszórt piros „BANG!” – feliratokkal, szőrmével szegett
kapucnival, minden, mi szem-szájnak ingere, belibbentem hát a boltba, szívemben
szent elhatározással, hogy alienem nem élhet ilyen nélkül, mert belehalok
(hu-hu-húúúúú – a Grease után szabadon), majd Morc Eladólány sutty, letaglózott
hirtelen, rávilágítván: vágyaim tárgya egy KUTYARUHA!!!!! Így hát
kitántorogtam, arcomon szégyenpír rózsállott és azóta is bánom, hogy hagytam
magam eltántorítani és nem vettem meg. Na és ha kutyaruha? Nincs ráírva. Ok,
hogy a fenékrészen van egy egyértelmű nyílás, hát leszarom amúgy, meg ő is, max
nem adok kisúrra pelenkát és akkor rendeltetésszerűen használhatja. Vagy varrok
oda egy zsákot.
Akkurvaélet, holnap visszamegyek és megveszem.
És akarok egy gumicsirkét csörgőnek.
Nem ez az első eset egyébként, hogy totális fogyasztói
agyhalottként viselkedem, a terhesség s a szülés tökéletesen ledózerolt, az
anyaság butít és nyomorba dönt; ugyanis a nyilvánvalóan pusztán adathalászási
célzattal létrejött promóciók MINDEGYIKÉRE szemrebbenés nélkül beregisztrálok,
legutóbb a déem ragadta el a lelkem, ellenálltam ennyi éven át, csak azért,
hogy aztán néminemű ajándéknak bedőljek, egy bónuszcsomagnak, amiben van 2
termékminta és egy notesz. Ok, a noteszok a gyengéim, felírhatjuk a gyűjtögetős
történetek közé, a legbosszantóbb, hogy a legtöbbe nem is írok egyáltalán, mert
túl szépek, de jönnek velem és még csak elő sem veszem őket. SOHA. Ehhez a noteszhoz
matricákat is adtak (matricáááááááák!!!!), bár kissé zavaró, hogy az „első
lépésem” és a „jön a fogam” feliratúak mellé bekeveredett egy „randi a
férjemmel” is, nem túl gyors így? És mindezekért cserébe szinte viháncolva
megadtam a címemet, ugyanúgy, ahogy anno a kórházban is, pusztán egy doboz
birtoklásáért, amelyben volt többek között egy bébiétel, mit végül én ettem
meg, mert tartalmazott hozzáadott cukrot, és az én fiam nem válhat
cukorfüggővé, mert felfalja a gyűjteményem.
Egyébként meg van olyan szervezet avagy cég ezen a
bolygón, aki a szülés óta még mindig nem tudja a címemet, mert sikertelenül lóbáltak
meglepetéseket előttem????
Igen, van, a Magyar Államkincstár, nekik elfelejtettem
jelezni, hogy költözés volt megint, hát basszammeg, most retteghetek, hogy
elveszik a segélyemet és akkor miből veszek cukrot és zsiráfot. És kutyaruhát.
A tényekhez tartozik, hogy én sem mindig tudom a címemet,
így nem haragudhatnak rám, remélem, meghatja őket. (Nagyon kell az a ruha.)
Egy szép őszi délelőttön ugyanis felmartam a gyermeket, s
meglehetősen idült csomókkal magamra erősítettem hordozókendő segedelmével. Előtte
még sosem kötöttem meg egyedül a hurcibászolót, ennek később jelentősége lesz.
Ajkamon vidám dallal, keblemben dagadó büszkeséggel kisuhantam hát az utcára s
az áruház felé vettem az irányt. Büszke s bájos modern anyukaként szökelltem,
persze szoknyában és magassarkú csizmában. Alien már az első méterek megtétele
után aludt, miképp a medvebunda szőnyeg, fejét földi élettel összeegyeztethetetlen
szögben eltartva.
Célomat elérvén húzós kosarat ragadtam, s milyen rosszul
tettem ezt, lehajolásom pillanatában ugyanis csúszni kezdett szétfele a kendő,
a dedet szerintem kabátjának szőrei tapasztották hozzám mindösszesen, hastájékomon
fixálva. Villámsebességgel kezdtem tehát a nagybevásárlásba és viszonylag
problémamentesen jutottam el a kasszaszalagig. És ekkor egyidejűleg számos történés
vette kezdetét:
1. Elkezdtem
az árut felpakolni.
2. A kendő végérvényesen megadta magát, végei
térdem köré tekeredtek.
3. Többen
kiabálni kezdtek más sorokból, hogy „Csúszik ki a gyerek!”
4. Az
erőlködéstől elvörösödött fejjel hörögtem, hogy tudom, miközben a puszta
akaratommal igyekeztem megtartani az utódot.
5. És
még ekkor sem segített senki.
6. Így
az utolsó tételemet, egy 16-os csomag wc-papírt kecsmentes mozdulattal
felhajítottam a szalagra, de a szükségesnél nagyobb lendülettel, mely az 5. pont felett érzett dühömből fakadt, így
levertem egy doboz csokit, és felborítottam a mögöttem sorban álló bácsi
borosüvegét is. (Nyilván azért rakta állítva, mert rebellis fajta és vonzza a
veszély.)
7. Megpróbáltam
előkotorni a pénztárcámat, fizetni, termékeimet elpakolni, fél kézzel a gyereket
markolva a kabátkája nyakánál, mikor rádöbbentem, hogy nincs nálam elég szatyor.
8. Illetve
hogy rettenetesen kell pisilnem.
Kilifegtem mindezek után, 3 szatyor, 2 zacskó, wc-papír
csomag a hónom alatt, 20 fokos szögben derékból hátrahajolva gyermeket
támasztva fél kézzel, kapucnijába tömködött visszajáróval, lihegve, reszketve,
pisicseppek visszatartásán igyekezve. Hol volt már az az elegáns és könnyed
anyuka, aki kilépett az ajtón? (Átlényegült loncsos házvezetőnővé, erről
ennyit.)
Inaltam, ahogy szöveteim bírták. Megérkezvén
kapualjunkba, megpróbáltam beütni a kódot, orral és könyékkel, de nem és nem, a
makacs ajtó ellenállt, vizeletem egyre inkább kifelé törekedett, az egyik
szatyor füle belevájt izzadt tenyerembe, majd gyanúsan nyúlni kezdett, fiam
pedig kiváló érzékkel fickándott egyet a kezemben. Mit tehettem? Szinte zokogva
felcsengettem a szomszédnénihez, hogy engedjen be, de rögvest, mert nem működik
a kódom. Beengedett, öröm és boldogság. Már a 3. emeleten jártam, mikoron
belémcsapott a hiteles felismerés: hiszen a 2-on lakunk kiccsaládommal, és csak
azért jöttem tovább, mert rohadtul nem volt ismerős semmi.
Kedveskéim.
ROSSZ HÁZBA HATOLTAM BE!!!!!
Lesprinteltem 3 emeletet, ki az ajtón, ahol láthatóvá
vált, hogy csak egy tömbnyit tévedtem.
Süvítés haza, csak néha álltam meg, hogy némely lábamat
körbetekerjem a másikon, nagyon vágytam egy lyukas kutyaruhára, vajon van-e az
én méretemben, öltöztetnek-e bernáthegyit, bekódoltam magam, nahát, itt
működött, mily meglepő és életszerű, 2 emeletnyit fel, ajtónyitás, szatyrokat
betámasztottam a konyhába, gyereket az ágyra, de megeshet, hogy fordítva, nem
emlékszem; és éppen elértem a fürdőszobába. (Ha a másik házban a 4-ig megyek
fel, nem tartottam volna ki, az biztos.) És ekkor következett a
legkellemetlenebb pillanat, megkoronázásaképpen az eddigieknek: rádöbbentem,
hogy a wc-papírt is a konyhában helyeztem el, hát persze.
Hallom a döbbent morajt : s ezután? SOSEM TUDJÁTOK MEG!
HAHA.
Hát ezeket csináltam, Kedveskéim.
Pár hónap, és Kisúr pakolni kezd. Addigra el kell adnom
legalább a noteszeket. Vagy a DVD-ket.
Vagy kap egy hámkát is a kutyaruha mellé.
:D
