Tartalom vagy Forma

Kedveskéim!

Mai csudás, rekedt és erőlködve optimistán madárcsicsergős, csak minimális (illetve hivatalosabb vasúti szakszóval élve: csekély) gonddal felhőzött napunk estéjén a lábbelik - főleg a női lábbelik, hogy pontosak legyünk, Kedveskék, melyek a látszat és az álnokul terjesztett tévhitek ellenére mindösszesen kettő darab csoportba sorolhatók könnyedén, de erről alant hamarost – kérdését járjuk körbe. (Ó, igen, ismételten egy gyenge szóvicc, hasonló azokhoz, amelyeket harmadvonalbeli, magukat egyetlen kósza művelődésközpontból történő, időhúzási célt szolgáló tévéközvetítés folytán menő sztendápposnak képzelő, negyvenes, kopaszodó férfiak a kocsmában lihhentenek be másfél pohár sör után a haverjaik beszélgetésébe ostobán vigyorogva, miközben a társaság többi tagja kényszeredett mosollyal álcázott gyilkossági gondolatokat fontolgat egy alátét, egy kerek üveg hamutál, egy letört dartsnyílfarokvég - ez elég hivatalosan hangzott, hogy még engem is meggyőzzön, habár szívem mélyén motoszkál cseppnyi kétség, de fittyet neki, mint olyan -, valamint további hasznos, kézközelben hányódó tárgyak aktív közreműködésével.) Nos, Kedveskék, ez a kettő csoport (ha lemaradtatok volna, tessék bátran visszagörgetni, én jólelkűen mindenkit megvárok itt, úgy ám….) a Tartalom és a Forma. (Figyeljetek, Gyerekek, életünk minden területén lesnek ránk orvul ők.) A Forma Cipők gyönyörűségesek, mindazonáltal már a rájuk vetett egyetlen rövid oldalpillantás is a legkínzóbb lábfájásokat idézik elő a beavatottaknál (akik egyetlenegyszer is táncoltak végig hősiesen összeszorított foggal koncertet egy fél számmal kisebb, a lábfejet amorf szögben kicsi gombóccá torzító, 6 ponton felgyűrődött bélésű, ironikusan cipellőnek keresztelt korai inkvizíciós eszközben annak tudatában, hogy a hazaindulás sem hozhat enyhet, mert jó eséllyel 15 perc séta követi, s akik mégis kéjes iszonnyal borzonganak emlékeiket felidézvén), míg a Tartalom Cipők, Drágáim, a kényelmes, hasznavehető, illetőleg időnként vízálló, mindeközben rettenetes küllemű barátaink, ugyanis valamely titokzatos okból e két halmaz közt nincsen átfedés. Soha nincs. Miért, ó, miért? Nyilván mindahányan ismerjük ezt a problémakört, bár abban is egészen biztos vagyok, hogy a népesség legalább fele abszolút nem tekinti gondnak. Ők azok, akik a könnyed szellő hátán kacagó pillangóként libbennek tova, miközben mi, Forma-rajongók és megszállottak, cipőboltok előtt tipródunk órákig, skizoid társalgásba bonyolódva saját magunkkal, időnként egy-egy – mások számára is hallható nyögést hallatva, különösen akkor, ha a kirakat piszkos üvegén át, a befelé néző árcédula ellenére megkívánt lábbeli PONTOSAN UGYANOLYAN színű és anyagú, mint a szintén nagy dilemmák árán megkaparintott  táskánk (mely – mit tesz a véletlen – velünk hasznoskodik épp), ámde talpa derűs becslések alapján is 72%-osan lejt, orrába pedig talán egy papírlapot lehetne belepasszírozni, nem pedig térbeli lábujjakat.

Itt tartom fontosnak elmondani, Kedveskéim, hogy parttalan vitába torkollik majdan, ha elménckedve, képzelt felsőbbrendűségetek tudatában, tettetett aggodalommal megkérdezitek: - Miért vetted meg, ha tudtad, hogy kényelmetlen?, ugyanis van rá válaszom. Mert szép.

És mert ha csak Tartalom Cipőim lennének, ez a bejegyzés meg sem született volna, az emberiség és a többiek nagy bánatára.

Tehát a Forma Cipők. Ahhh. Az őket jellemző, nem egyszerűen magas és a legkevésbé sem stabil sarkak még azok számára is könnyeden veszélyek hordozóivá válhatnak, akiknek lábfejük autó által szilánkokra zúzva nem lett, s ebből kifolyólag mentesek minden gyötrelemtől és szenvedéstől.

Az első, főként nagyvárosokban leselkedő veszély a metró mozgólépcsője, melynek fokait furmányosan akkorára tervezték a szemtelen, s az államvizsgán érezhetően éppcsakhogy átsunnyogott mérnökifjak, hogy kellemdús, frissen renovált sarkaink legjava beleszoruljon, amit az ember lánya pusztán abban a pillanatban észlel, mikor kecses mozdulattal, az orkán jellegű légáramlattól tépett szupermodellnek érezvén magát, lépne le sikkesen, de csak ki sikerül, s cipője, miképp Hamupipőkének, árulkodón a lépcsővégre akadva hencsergőzik a fogaskerekek kétségbeesett nyöszörgésétől kísérten.

Tanulság, Kedveskéim, hogy Kedves Cipőfeladó Hercegek csak a mesében léteznek, senki sem térdeplend elibénk, áhítattal nyújtva felénk segítő kezét és részben királyságát koronával, ó nem, erre ne is várjatok. Helyette fél instabil lábon egyensúlyozva, a messzire szaladó korlátra rettegve támaszkodva, néhány nyerítő tizenéves heves érdeklődésétől övezetten (már nem tisztelik a kort sem!!) kell kikanalaznunk egyre rozzantabb és piszkosabb öltözékdarabunkat a keservesen surrogó lapok közül, az egész állomás megbénul és nyálcsorgatva bámul, néhányan kameráznak, de a hab a tortán, hogy egyértelműen szoknyában vagyunk, mely előrehajoltunkban ügyesen felszakad derékig vagy nemes egyszerűséggel nyakunkba hajtódik az ellenszélben. (Ha az utóbbi, legalább az arcunk nem lesz felismerhető a jutubon. Az élet apró örömei.) S ha mindez nem lenne elég, a hirtelen rángatástól frissen javított cipősarkunk ragasztója avagy szegecse elenged, s az őt ért különféle erőhatások okán huncutul, s előzetes egyeztetések nélkül kilövell, szép ívben suhanva egyenest neki egy kisebbfajta utas halántékának, halk „ting!” után megpihenve annak bevásárlószatyrában a kelkáposzták közt. Szeretném visszakérni, de esélytelen.

De hibás következtetés lenne azt állítani, hogy csak a mozgásban lévő lépcsők potenciális veszélyforrások. Nem. Hősnőnk, Zsuzsa mozgásképtelen grádicson (ezért a szóért külön köszönet illeti Benedek Eleket) is bajba kerül. Egy szép téli napon (akkor még szép téli volt, mert nem tudtuk, hogy tavasz helyett is az lesz, de a jelenlegi események fényében már undok, gonosz) kedvencünk az Ándörgránd Fír (remélem, magukra ismernek, s a reklám miatt megjutalmaznak néminemű belépővel J ) nevű műintézmény felé vette az irányt, mivel információt szomjazott nyitvatartásról, miegymásról. Megérkezvén, kedélyesen elcsevegett a szimpatikus ifjúval bévül, majd szórólapot elmarván, az ajtó felé vette az irányt, melyet nagystílűen kinyitott... s küszöbre figyelmet sem fordítva számottevő lendülettel kizuhant az ajtón, két lábát ügyesen az ajtón belül hagyva. Valószínűleg hevesen káromkodott, stresszhelyzetben szokása neki, míg benti fiú meglepetten csuklani kezdett, hogy álcázza feltörő kacagását. Zsuzsánk még mindig a lépcső aljában fekve lassan maga után húzta a lábát, ezután nagy százalékban amortizálódott csizmája miatt csak négykézláb mert felmenni az utcaszintre. (Keresve sem találhatnánk jobb reklámot egy horrorlabirintusnak, Kedveskéim, reményeim szerint ezt ők is felismerik hamarost.) Észleli, hogy tenyere csupa vér, a földön fetrengve felsikolt, de rájön kisvártatva eszesen, hogy csak a dekorfestéket tépte le s tette magáévá.

Nem hinnénk ugyan, de mindezen akadályokat hatványozza, ha a sorsot kihívva magunk ellen, szinte öntelten, a veszéllyel dacolva fémsarkat tetetünk a cipőnkre a műanyag helyett. A fém tudvalevőleg sokkalta tartósabb, és legalább 75527456-szor csúszósabb bármiféle felületen. Sajnos mikor világunk egyébként is ingatag (találunk itt némi kapcsolódási pontot az alkohollal, úgy tűnik), nem segít a fémsarok. Ez az örök tanulság, Kedveskéim, illetve az, hogy SOHA ne bízz idegen, szemtelenül fiatal (viszonyítás kérdése persze), enyhén illuminált ifjoncban egy koncert alatt, aki förgetni kíván téged a vad rákkenroll tánc hevében, ha tenmagad már az erőst italosnál is részegebb vagy kissé, elméd duhaj, s piskótalábadon kopott fémsarok, mert egy óriás zuhanás lesz a vége a színpad előtt, rántva mindent s két másik embert a parkettra, ahol fekve magyarázkodhatsz már, hogy a katasztrófát a siheder nyeglesége idézte elő, mikoron azt képzelte csalfán, hogy meg tud tartani ingatag bruttó 53 kilót, s felsegítened is neked kell, mert ő heverészne tovább otthonosan a sörpatakban s üvegcserepekben, melyek arra figyelmeztetnek, hogy valaki a közönségből bosszút forral, így ideje bűbájosságod romjain sikkesen a mosdóba csámpázni trampliból kifinomult nővé igazítás céljából, és addig nem jönni elő, míg valamely személy nálad is jobban fel nem hívja magára a figyelmet.

De a legeslegutolsó dolog, amitől óvakodni kell, ha bármely lábbeli dobozában eme rejtélyes feliratot találod:

További táfukozato a cobman

Mernf kelten mtallo

(Megdöbbentő tény, hogy édesapám, aki kettő darab Tartalom Cipő híve évek hosszú sora óta, rezzenéstelen arccal, szinte félvállról lefordította nekem ezt a pokoli szöveget. Gyanakodva néztem rá. Talán kínai? Statisztikailag lehet.)

Láthatjátok, hogy számtalan veszély leselkedik a sarkon túl. J (Uhh, ez elég gyenge eresztés a végére. Azért köszönöm.)

Visszaolvasva rájöttem, hogy vesztemet állandóan férfiak okozzák. J

Főzelék

                                                                

Kedveskéim!

Gémél-fiókjaimban (megint egy ingyenreklám, hihetetlen, változtatnom kell ezen a tarthatatlan állapoton és ezentúl pusztán néminemű juttatás fejében írnom le szolgáltatók és termékek eltorzított, ámde közérthető neveit) végzett, teljesen hasztalan és értelmetlen – tekintve, hogy 2 illetve 7 %-át használom ki a két levelezőnek (a kukában lévő levelekkel és a napszakonként változó rókás háttérképpel együtt); és ha már itt tartunk, mifenének van egyáltalán kettő darab belőlük (valójában azért, mert meggyőztek, hogy kell egy hivatalos e-mail cím is, mondjuk az önéletrajzokba, ámde sajnálatos módon (a nevemből kifolyólag, természetesen, minden gond okozója) ez is úgy hangzik, mint valami bohókás szójáték, tekintve, hogy a teljes nevem minden létező variációját lefoglalta egy virtuális gonosz felhasználó, aki egész álló nap csak valós elnevezések variációit regisztrálja, hogy megnehezítse az életet, s utat nyisson a gúnykacajok előtt, nyilvánvaló, hogy csak engem akart mély depresszióba taszajtani; bár azt elismerem őszinte, bár csikorgó mosollyal, hogy a jelenlegi kényszermegoldásom még mindig jobb, mint mondjuk a lilaszexcicus22; míg a másik a célzott brendépítést szolgálja -  tisztogatás közepette találtam egy korábbi szösszenetet, mely kevéssé hűen prezentálja ugyan (nem kétséges, hogy elszigetelt esetről van szó) valós főzőtudományomat, ámde reflektál a métán közkedvelt gasztroblogokra, így – a népszerűség reményében, s okulásul – úgy döntöttem, hogy közzéteszem alant.

Kis változtatásokat szükséges volt eszközölni, úgynevezett személyiségi jogok védelme érdekében. (Kész őrület!)

Zöldbabfőzelék

                

Szereplők

• F1, korábban állandó jellegű tettestárs és mára már elhamvadott párkapcsolat (nem szó szerint, bár elismerem, hogy kétértelmű, lévén konyháról szó)
• F2 cica, F1 tulajdonát képezi (szép nagy tulajdon, bár megígértem, hogy nem írom le, hogy kövér, hogy ne lehessen ráismerni, de nem bírtam ki)
• F3, lakótárs
• Zsuzsa, a továbbiakban én  (Az egyik nem „F“ betűs ebben a történetben. A másik a zöldbab, de ő meg lesz evődve, így fel sem sorolom, nehogy megkedveljük.)

Az egész történet úgy kezdődött, hogy akaratunkon kívül büszke birtokosai lettünk 2 befőttesüvegnyi halódásközeli zöldbabnak, amelyek fennen hirdették, hogy augusztus 31 után nem hajlandóak még rábeszélés hatására sem jól lenni és ezt oly módon óhajtják majd kifejezésre juttatni, hogy undok barnává válnak. Remek.

Így tehát engem, mint gyakorló „bérből és fizetésből élő (sose értettem, miért kell ezt különválasztani, mikor ugyanaz…olyan, mint azt mondani: „barátaim és szeretteim“, ami talán jobban érthető is…J) dolgozó nő és háziasszony“-t, egyből nyomasztani kezdett a gondolat, hogy mi történjék a zöldbabbal. Kézenfekvőnek látszott, hogy zöldbabfőzelék történjék.

Büszke vidékiként elmondhatom, hogy eddigi életem folyamán annyi közöm volt a zöldbabfőzelékhez, hogy kis hibaszázalékkal 10-ből átlag 7 alkalommal sikerült felismernem, ha elém tették. (A 3 nemre az a magyarázat, hogy zsenge ifjúságomban kollégiumban laktam, ahonnan – csak érdekességképpen említem – majdnem kitettek a hideg utcára szepegni nem valós ebédjegyek előállítása és felhasználási kísérlete okán, de már elévült.) Ráadásul közvetlen környezetem azt a kőkori kulturális mamutvadász nézetet osztja, hogy amiben nincs hús, az nem étel. ( Habár én  - a minimálisnál alig valamivel számottevőbb húsfogyasztási szokásaim miatt - nem teljes szívvel osztom ezt az ideológiát, azért valószínűleg könnyebben és nagyobb szakértelemmel bontanék és dolgoznék fel egy malacot és néhány csirkét kis határidővel, mint hogy két sárga főzelék közül kiválasszam szemre, hogy melyik a tök.)

Szükségesnek látszott előtanulmányokat végezni. Legyen ez a Horváth Ilona-féle klasszikus, gondoltam elégedetten, hogy milyen nagyeszű vagyok, hiszen aki tud olvasni, az tud főzni is. (Ez egy hamis és káros eszmeiségű gondolat.)

Azt írja Horváth Ilona (ezek egyébként testvérek Horváth Rozival? Kész szakácsdinasztia… Biztos vannak még legalább ketten-hárman, mint a Borgiák és szanaszéjjel mérgezik az egész miskulanciát) - kissé lekezelően, megjegyezném, hogy a zöldbabfőzelék ugyanúgy készül, mint a krumplifőzelék. Hát köszönjük szépen, ettől most nem zártalak a szívembe. A hozzávalók felét persze nélkülözi háztartásom, miközben melegágya az olyan haszontalan dolgoknak, mint a kék ételfesték, mely állandó, kedves patakként csordogál kifelé a dobozából beszínezve minden létező dolgot a hűtőben, nyilván innen jött Aprajafalva ötlete. Jellemző. Tehát el kell caplatni a gazdaságosba (…ingyenreklám megint!!!!!), mert sokkalta lustább vagyok, mint amennyire környezettudatos, és a saját konyhakertre tett erőfeszítéseim rendre növények sikolyaival terhelt egetverő kudarcba torkollottak, még akkor is, ha mindössze annyiról volt szó, hogy „Neveljünk flakonban igénytelen mentát!“ avagy „Csíráztassunk babot környezetismeret órára!“ (Az én babjaim nyilván mutánsok voltak, mert SOHA nem mutatták, hogy szívélyesen segítenék előmenetelemet azzal, hogy egy nyamvadt bármit is kinyomjanak magukból, így rendszeresen el kellett kérnem sikeresebb társaim növényeit matekleckeírásért cserébe.)

F1-gyel küzdelmesebb volt vásárolni járni, feleim, mint egy óvodással, mert hiszti előtt ő már egész mondatokkal indokolta meg, miért kell(ene…) megvenni valamit, habár az egész logika hibás. Vesztett játszma belefolyni egy ilyen társalgásba. (Példa: Én: -Nem veszünk műanyag víztartó kannát, mert már van otthon 2 és az egyiket még mindig nem takarítottad ki. Haszontalan.

F1: -De hasznos lenne, ha megyünk kempingezni.

Én: -De ha megyünk, úgyis csak a jövő nyáron.

F1: -Na ugye, hogy hasznos)

Legyűrve a nehézségeket, hazaérkezés után főzni kezdek. Minden egyszerű és csodálatos, csupa szépet gondolok Horváth Ilonáról és az egész családjáról, akár babaarcú gyilkosok, akár nem. A szép gondolatok tartományába később beveszem saját magamat meg úgy általában, talán még egy nagy csapat hangyát is képes lennék szeretni. Még F2 cica is kedves a szívemnek, mikor odajön nyikorogni, amitől elfárad, eldobja magát a konyhakövön, hogy fekve nyühörögjön a továbbiakban.

Rámeredek, erős a késztetés, hogy – anyám szavával élve – „megküldjem“, de aztán inkább elmélázok, hogy miből van a cicacsipa. (A cica a történet szempontjából mellékszálat képvisel.)

Aztán következik egy problémás rész: tejföl és liszt. Ötös matekérettségivel és egy majdnem sikeresen teljesített főiskolai Matek I. tárggyal a hátam mögött kiszámolom: ha 4 személyre 2 dkg, akkor 2-re 1 dkg. Hibátlan.

Összeöntöm őket, mire minden átmenet nélkül egy utálatos ragadós földönkívülivé egyesülnek, amely szemlátomást csak arra vár, hogy kiugorjon az edényzetből és szottyanó hang kíséretében elragadja a karomat egy másik dimenzióba. Ezen a ponton még tudom magam vigasztalni azzal, hogy ennek ilyennek kell lennie, de azért megnézem az idevonatkozó részt: „simára keverjük“. Nézem a trutyit, ezt maximum betonkeverővel tudnám simára keverni, de talán csak én vagyok gyenge. Így azt teszem, amit a gyenge nők szoktak: segítséget kérek az erős férfi mintapéldányától. A számítógép előtt találom. Mélabús undorral rám néz, gondolatban szemlátomást pizzát rendel és emígyen szól: „Ebből hiányzik valami“, de simára kavarni nem hajlandó. Kösz szépen, majom, ezt mondd Horváth Ilonának. Nem is hiányzik belőle semmi, de azért felengedem vízzel, hogy legyen előrehaladás. Lakótársunk, F3 kitéved a konyhába, érdeklődve nézi küszködésemet, épületes párbeszédet folytatunk arról, hogy miért a szakácskönyv, majd szakmai tudását fitogtatva közli, hogy a liszt majd úgyis megdagad. Kit érdekel, de vajon ráönthetem-e a zöldbabra, kérdezem. Bizonytalanul bólint. Hát akkor ráöntöm. Hatalmába kerít egy homályos sejtelem, miszerint rosszat cselekszem. (Pont, mint mikor a koliban a 3 szint egyetlen vasalóján csináltunk sajtos pirítóst, de az égett maradványoktól mentesíteni nem tudtuk már.)

Elképesztő metamorfózisnak lehetünk szemtanúi. Az eddigi jó képességű zöldbabfőzelék pillanatok alatt iszonyú hörnyögő pépes-nyálkás hínárállattá  változik és szemlátomást ki akarja venni részét az evolúció gyönyöreiből. (Jelentem, tényleg megdagad a liszt, de igazából a dagadás szó nem írja le hűen a folyamatot. Jobb lenne azt mondani, hogy elkezdi utánozni az átlagos, túlnyomástól felrobbanó belső szerveket és azok hangjait.) Megrettenve felsikítok, lakótársunk közli, hogy sok lehetett a liszt. „Dehogyis, ennyit írt a könyv“ – mire kimondom, bevillan a tényvalóság és tipikus bazdmeg-élményben lesz részem, meglátom ugyanis a mérőedény beosztását. „Te állat,“ – dicsérem magam – „ 100 g az 10 dkg, nem 1!!!“

Nincs más hátra, megmutatom F1-nek, hogy milyen remek valósághű förtyögő földönkívülit alkottam neki keserves gyötrelmek közepette. Nem értékeli. „Akkor rendeljek pizzát?“ – kérdezi. Hát csakazértse. Beleborítom a lassan szövetes szerveződéssé váló élelmet a wc-be (kissé elgondolkodva azon, hogy nem lehetne-e apránként beadagolni F2 ételébe, ámde hatalmába kerít a rémület, hogy AZT a hűtőben tartsam, bár reménylem, hogy talán a hideg lelassítja), a pöfögő takony szinte fejest ugorva bluttyan, gyorsan rácsapom a fedelet, ki ne másszon titokban az éj leple alatt. (Valószínűleg sötétben egy jó darabig nem fogok kimenni pisilni, nehogy visszajöjjön értem, mint ahogy az trash-filmekben szokás.) A biztonság kedvéért utánalottyantok egy fél Domestos-t (ezt nem tartom ingyenreklámnak, mert hiszem, hogy egyik legjobb barátom ő; kapcsolatunk az évek hosszú folyamán olyan szintre fejlődött, hogy mindig van a táskámban egy kis termékminta helyes tasakban, mert ugye nem lehet tudni...:) ), majd a következő napon egy kis misztermászkölt, hogy a Domestos által legyengített, a véremre szomjazó lényt legyűrje a setét, kavargó mélységekbe. (Remek filmötlet, hogy a csatornában tovább evolválódik, majd kitör.)

Majd kivonszolom elgyötört testemet a konyhába, elmosom (inkább csak leradírozom) a gonosz trutymós eszközöket és újrakezdem. A változatosság kedvéért már tényleg 1 dkg liszttel.

Mivel talán mégsem egyetlen elszigetelt eseményről volt szó, elképzelhető, hogy a továbbiakban is lesz szó konyhaművészeti szörnyszülötteimről, Kedveskék.

Lányok a túlvilágról

Figyelem! Az úgynevezett érzékeny lelkületűek nyugalmának megzavarására alkalmas hanghatások következnek alant. Ez az utolsó figyelmeztetés! Ne fogyasszuk együttesen bárminemű gyógyszerrel, mert végzetes lehet! Belépés csak 18 éven felülieknek! Köszönöm.

Kedveskéim!

Miután túltettem magam a rémületes sokkon, hogy mily ügyesen ellehetetlenítettem magam egyetlen kecses mozdulattal, azáltal, hogy első felindulásból az összes eddigi írásomat felpakoltam ostobán, mert a tavasztól és az utcára kirajzott nagyszámú, kevés ruhában lófráló fiatal fiútól megrészegülve elfelejtkeztem arról a csekélységről, hogy a blog – mint műfaj – többé-kevésbé rendszeres jelenlétet kíván, ámde én önként szorítottam fejem rabigába ahelyett, hogy fondor módon heti egyre korlátoztam volna a dokumentumok számát; úgy döntöttem, ma egy igazán csodálatos és elképesztő témát fogunk együtt feldolgozni, mondhatni karonfogva és gyöngyöző kacajokat hallatva, valamint a zsenge fűben szaladozva, mindenki legnagyobb megelégedésére, tovább fokozva az enyhe szellő, a kirakatban félszemmel megpillantott jégkrémreklám és a napsütés keltette múlandó bizsergést a szívünk táján.

Mivel a korábban félkomoly szavazásra bocsájtott filmes témájú lehetőségek közül népszerűségével toronymagasan kiemelkedett a „Lányok a túlvilágról” (e helyütt meg kell jegyeznem, hogy leginkább 20 és 30 év közötti férfiismerőseim nyilvánítottak határozottan véleményt), meghajlok a nép (illetve a nép kommunikációra kész és – úgymond – a nemiségre történő legcsekélyebb utalásmorzsára valamelyest aktívabban reagáló tagjainak) akarata előtt, bár nem okoz problémát avagy lelki törést nekem megtenni, lévén ez nagyszámú lehetőséget felölelő s izgalmakban dúskáló témakör, mely szemlátomást közfigyelemre is számot tarthat, mindezek mellett legalább olyan szórakoztató, mint egy szép ruhában lévő másvalaki által zuhanykabinban kapkodva végrehajtott, célszerszám nélküli tésztaszűrés megfigyelése. (Mellékesen szólva, van bennem némi félelem és rettegés, mert az utánam következő, első körben megtekintett négy blog  - ennyit bírtam ki sikoltások nélkül - mind bájos, übercukor, szirupos-karamellás, fotókkal illusztrált családi oldal, ezzel szemben én a filmművészet legaljáról merítek, méghozzá nagykanállal és sokszor.)

Aki nem szokott effajta, cseppet sem komolyan veendő filmeket megtekinteni önszántából, itt még háborítatlanul abbahagyhatja.(A többiek addig elfuthatnak sörért illetőleg más tápanyagokért.)

Olcsó és meglehetőst elcsépelt poén lenne A halott menyasszonnyal kezdeni, tehát első választásom (itt is ABC-sorrendben fogunk haladni, remélem, senkinek nem támadt a legkisebb kétségbe sem efelől) a felül(alul-)múlhatatlan Barb Wire (amit ügyesen „barvájörr”-nek kell ejteni, miképp egy igen éhes, de annál sokkal lustább tigris mordul a vadonban, mikor vacsorája megfutamodik, s ő nem óhajt foglalkozni vele már, majd az asszony utánamegy), ami némileg ki is lóg a sorból, mert bár tagadhatatlanul lány ő, hagyományos (már ha helyénvaló ez a szóhasználat jelen esetben J) értelemben véve nem túlvilági. Mégis van kapcsolódás, Kedveseim, mert ez az alkotás túlvilágian rossz és fertelmes, azzal együtt, hogy Pamela Anderson itt még ugyancsak csúcsformában van, és nem hasonlít mostani, „alkoholista-konyhásnéni-aki-a-pólója-alatt-csempészi-ki-a-menzáról-az-egynapos-túrós-buktákat-hogy-a-sarki-presszóban-azzal-törlessze-a-tartozását” küllemére.

Nyilván lesznek majd, akik másképp vélekednek, én a magam részéről azt gondolom, hogy nem feltétlenül a színészi képességek legjava, mikor az ember lánya bőrruhában az irracionalitásba hajló méretű melleit mutogatja, bár kétségtelenül a film erényei közé sorolhatjuk, míg magát a történetet illetve a késztetést, hogy valamiféle történet legyen (mert ha csak minden logika nélkül rohangálnak egyedek ily öltözékben, az már egy egészen másfajta film, amely viszont a legkevésbé sem igényli, sőt taszítja a koherens eseményláncolatot, minő meglepő hasonlatosság), a legkevésbé sem. Hogy lássátok, feleim, mennyire meddő volt a forgatókönyvíró próbálkozása, ímhol egynémely szál: jövőbeni polgárháborús övezet, titkos információk birtokában lévő tudós, akit az utolsó szabad városból ki kell juttatni valahová máshová (az agy már itt összeomlik és eztán egy kérdést ismételget görcsösen: „Miért, ó, miért kell az utolsó szabad városból valamely más, ezek szerint nem szabad városba átküzdeni egy fontos személyt??”), ellenállás (az előzőek továbbgondolása, az agy itt adja fel végleg, és a film végéig lefuttat egy gyors teszter-programot), vak és többnyire részeg (lehet, hogy e kettő összefügg, mert a civilizáció csudás humanoid terméke egy jövőbeni vagonból szívta le a metil-alkoholt?) testvér halála miatti bosszú, személyazonosság-megváltoztató műírisz és az elmaradhatatlan szerelmi szál, ahhh. Köszönjük, Pamela, majd értesítjük.

Nyilvánvaló, hogy nem vagytok felkészülve rá, Kedveskéim, de a Beetlejuice jön, ami habfalat a továbbiakhoz képest, viszont számos lány vesz benne részt a túlvilágról, mondhatni seregnyi, és némelyikük kifejezetten szimpatikus, amúgy timbörtönösen, talán még kávézni is elmennétek együtt, ha a részükről mutatkozna erre a legcsekélyebb igény. Mindezen erények mellett azonban Michael Keaton sokáig hozzájárult az áhított férfi képének kialakításában. :)

Következő versenyzőnk a Leszbikus vámpírok gyilkosai. Na tessék, Drágák, ez már túlvilág a javából, főszerepben egy elhasznált, másnapos, enyhén kérődző Frodóra emlékeztető figurával, a „pszichosokk” felirattal a borítón, amit higgyünk el fenntartások nélkül, valóban így leszen, s ez már az első 2 percben (nem húzták el, annyi bizonyos) bizonyossággá válik, s valamely tompa sajgássá fejünk tarkóközeli részében, mert elhangzik e mondat: „Egy szent kardot kell kovácsolnia, melyen ősi babiloni átok ül, melyet saját vérével pecsételt meg.” (váááááá – a szerző megjegyzése, aki szerint kérdéses, hogy egy frissen kovácsolt kardon mi módon tud ősi átok ülni), és ez csak rosszabb lesz, mert egy rontással egybekötött fejlecsapással folytatódik kisvártatva emígyen: „Attól fogva a falu minden 18. életévét betöltött hajadonja leszbikus vámpírként született újra.”; fontosnak tartom elmondani, hogy itt még mindig csak 2 perc 48 másodpercnél tartunk. Nem mondható el tehát, hogy a készítők feleslegesen húzták az időt, az első átváltozott vámpírleányhoz fél órán belül szerencsénk lesz (meg is érdemli egyébként, miért zuhanyozott teljes sminkben az ostobája), kellemdús tanulságokat kapunk továbbá, például, hogy tompa faággal is lehet vámpírt fehér szutyivá szétkenni, ha nagyon akarja az ember lánya, míg a mamlasz férfiak (kettő darab) a háttérben szerényen bámulóznak (általános jellemző majdhogynem a végig); hogy óvakodj a volt barátnőtől, mert egy baltával a fejében is kitartó marad; a legnagyobb gyöngyszem pedig, hogy ha csak és kizárólag úgy tudnak bejutni a házba az undok fajzatok, hogy behívod őket, akkor NE HÍVD BE ŐKET. 83 percnyi tömény móka és kacagás, a stáblistával együtt.

Ehhez a témakörhöz kapcsolódik még egy keskeny kis határon a Mesék a kriptából című nagyszerű sorozat Vérbordély epizódja Erika Eleniakkal ugyebár, aki – mint tudjuk – korábban említett felejthetetlen Pamelánk úszócimborája volt mindannyiunk gyerekkorának a margarin ízű télifagyi melletti másik meghatározó élményében, a Baywatch-ban.

Újabb barátunk a Re-animátor 2., a sokatmondó „Az újraélesztő menyasszonya” alcímet viselvén, ami talán megtévesztő lehet gyertyafényes Vészhelyzeten edződött habos lelkületünknek, de nem, Kedveskék, még csak nem is a Grace-klinika (és nem is a Fekete-erdő, ha már itt tartunk); melyben egy komplett hölgy összerakása történik innen-onnan lenyúlt, elcsalt, összebolhapiacozott, az első epizódból igényesen megmaradt részekből, illetve a feszültség végett további más lények is keletkeződnek, kikre szívesen hoznék szemléltető példákat, de azért – bármily hihetetlen is némelyek szerint – maradt még bennem szemernyi jóérzés. Annyit elkotyogok azért, mert nagy kedvencem, hogy a „Bodri, adj egy pacsit!” – kitétel egészen más szemszögből kerül megvilágításra. J

Utoljára hagytam a Zombisztriptízt, mert a kedvencem mind közül, és mert z-vel kezdődik. Ez aztán a mulatság netovábbja! Van itt minden, mint a vurstliban: Jenna Jameson (igen, AZ a Jenna JamesonJ ), Robert Englund az Elm utcából, filozófusokat válogatás nélkül (ó, igen, még Nietzschét is beveszik) idéző sztriptíztáncosnők (a párbeszédeken még mindig hiénamód betegre röhögöm magam, ügyesen a fotelből kiesve), akik a síron túl is rivalizálnak, laborból kiszökő mutáns zombivírus és igen, az elmaradhatatlan KOMMANDÓSCSAPAT (megjegyezném, hogy a legremekebb kommandóscsapat, amelyet valaha láttam, mind összetételben, mind hatékonyságban, mind beszédkészség szempontjából, azzal együtt, hogy hitvány újoncfiú terjeszti el a káros kórt), továbbá mocsok és fertő minden mennyiségben, több szempontból is méltó befejezéssel.

Mára ennyit, Kedveskék, remélem, pokolian jól mulattatok. J Én igen.

Közlemény

Igen, Kedveskék!

Végre utolértem magam.
Bár én magam sem fogom soha megfejteni, miért volt ennyire erős a késztetés, hogy minden eddigi, innen-onnan lementegetett mindenféléimet EGYSZERRE töltsem fel ahelyett, hogy szép lassan adagoltam volna naponta-kétnaponta. Habár tudjuk, hogy ha elkezdted, nem lehet abbahagyni, miképp a gumicukrot és társait.
Tehát a jó hír: HOLNAP EGY TELJESEN FRISS, ÚJ, ROPOGÓS EPIZÓD!! (Még nekem is.)
Örvendezzen szívünk.

Első randi

Kedveskék!

Mai napi csudás élményanyagunk főképpen arról szól, hogy miféle veszélyek fenyegetik az ember öreg (inkább csak idősödő, na) lányát a sűrű, sötét nagyvárosban, mely hátborzongatóbb, mint egy zs – kategóriás, mutáns pókokról és a biztonság kedvéért repülő zombikról egyidejűleg szóló film és egy közepes méretű gyermekkórus keveréke.

Hősnőnk, Zsuzsa, kedves és csudálatos egyaránt, ezt el kell ismernünk, ámde nyilvánvaló, hogy mindaddig, amíg az emberiség – a saját érdekében – nem rendszeresít számára egy nyugalmas zugolyt (lehetőleg valahol a dél-francia tengerparton), telítve nagyjából milliós nagyságrendű könyvgyűjteménnyel, elegendő élelmiszerrel és egy attraktív gondozófiúval, kinek jelentős tapasztalata van bizalmatlan természetű, nagytestű állatok kezelését illetően; nyomában baj jár majd, szenvedés, sóhajok és sikoltások.

Az undok módon sunyin leselkedő számtalan veszély közül a gyorséttermek övezte televényben merülünk el kissé.

Képzeljük el, hogy csodás, boldog délelőttre ébredünk, a madarak csiforognak, de épp amint idegesítővé válnának, elhallgatnak, hogy semmi se felhőzze eme lélekemelő napot, ámde Zsuzsánk szívét keserű (itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy azért, mert én időnként ostoba szóvicceket gyártok vezetéknevemmel kapcsolatban, egyáltalán nem veszem jó néven, ha ezt más is megteszi; tehát, ha egy mód van rá, tekintsünk el az olyan humorosnak szánt megjegyzésektől, mint a „te-tényleg-keserű-vagy-mert-akkor-nem-kóstollak-meg-höhöhö” és társai. Köszönöm.) gond szorítja: portfóliót kell elektronikus formában, határidőre célba juttatnia, de csak laptopot birtokland, az internet nevű, nagy hasznosságú vívmányt otthonában átmenetileg nélkülözi. Hamar megfogan azonban az ötlet (Zsuzsa ám a nagyeszű): Mekkaféba (reklám! reklám!) zarándokol (ahh, micsoda kifinomult humor J), ahol számolatlanul tömheti magába a cukrok és koffeinek (kilo)grammjait (a két alapvető táplálékcsoportot, mint az ismeretes) és mindehhez wifi is társul.

Egy percig sem habozik, gondolatait tettekre váltja.

(Ahh, a gyorséttermek! Zsuzsánk szerfelett egyedi módon reagáló emésztőszervrendszerének legkevésbé sem barátai ezek.)

Megérkezvén borús sóhajjal nyugtázza, hogy nincsen számára hely, de mivel irdatlanul bosszantja, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogyan azt ő előzetesen elképzelte (bizony, Kedveskék, egy kontrollálhatatlan kontrollmániás ő, de már kezelik J), kecsesen odavetül egy kétasztalos kutricához, amelynek belső asztalánál egy darab kellemmentes úriember hever, akitől megérdeklődi pillarebegtetve, s a csalódottságtól lágy altból mezzoszopránná hiszterizált hangon, hogy elgyötört testét elhelyezheti-e a kutricában, elfoglalván az ülőbútorzat egy kis részét s a másik asztalt, avagy testi valója zavart gerjeszt-e az Erőben.

Egy 10 (tíz!) perces beszélgetést vizionáljunk, Kedveseim, melynek során Zsuzsánk nagyjából ötször kap megerősítést, hogy abszolút pozitív és odaillő a jelenléte. Mikor hősnőnk konkrétan rákérdez a tálcán elhelyezkedő kettő darab kávé és miazmás kiskrumpli jelentőségére (amelyből nyilvánvaló, hogy beszélgetőtársa vár valakit; persze az is kiderülhet, hogy türelmetlen függő), a gaz lator csak legyint, így kedvesünk boldogan elhelyezkedik.

Boldogsága nem tart sokáig, ez olyannyira kiszámítható.

Abban a megszentelt pillanatban ugyanis, amint elkezdi feltölteni extragigahipernagy portfólióját, megjelenik a kettes számú pohár és hasáb formájúra sajtolt fűrészpor mit sem sejtő tulajdonosa és rögvest kiderül, hogy Zsuzsánk egy internetes párkereső portál által egymásra talált kettő képződmény első randijának lett közvetlen szemlélője és résztvevője.

Kedvelt hősnőnk legszívesebben pixellé válna, hogy elrejtőzhessen laptopjában, vagy kóbor szalvétának álcázná magát, de nem teheti sajnos, arca bíborvörös, és hangtalan szájmozgással ösztökéli a galád portfólióját, hogy mihamarabb kerüljön fel a kultúrákat és miegyebet összekapcsoló hálózatra, ámde motiváció híján ez meglehetőst lassan történik. Az érkezett hölgy nemkülönben zavarban van, feltehetően nem rögtön egy hármas légyottra számított, pláne nem egy spórolós gazemberrel, aki képes meghívni egy négyszázas ajánlatra, és egy, önmagát láthatatlannak tettetni próbáló lánnyal, aki effektív a szájában ül; ámde társa, a lobotómián frissen átesett barnamoszat mindebből semmit nem érzékel, csak vigyorog tovább, fogai közül valószínűleg igényesen burgonya nevet kifelé; és partnernője lelkében kezd el olvasni hangosan, csillogtatva úgynevezett misztikus képességeit, szembeszökő közösülési szándékkal. Zsuzsánk nem bírja tovább, és beleprüszköl a billentyűzet határolta térbe, ami nem lendíti előre a helyzetet.

Micsoda megkönnyebbülés: munkái végre 100%-osan jelen vannak a világhálón, hősnőnk sikkant, randipartnernő újfent összerezzen, de nem mer kedveskénkre tekinteni, mert még hinni akarja, hogy ez csak egy rossz álom, a szörny nem válik egyre valósabbá, ha általnézünk rajta, ugyebár, de gondolatban egyre jobban belemelegedő társa fejét veri szét a piros tálcával avagy egy maradék lopott hamburgerrel; kár, hogy ezt a spiritualitás fekete öves mestere nem tudja kiolvasni az aurájából, legalább abbahagyná a nyáladzást.

Zsuzsánk villámként összepakol (mégis maradt egy szemernyi Lucky Luke, nem távozott nyom nélkül, hurrá), szigorúan lefelé szegezett tekintettel, így lehet, hogy némi ételmaradványt is táskájába lök (de erre leghamarabb 5 hét elteltével fog rádöbbenni az őt csordában követő csótánycimborák miatt); majd fontolóra veszi, hogy hangosan elköszönjön-e újdonsült pajtásaitól, vajh mit írhat elő effajta esetekre az etikett.

Hősnőnkre, aki egyébként sem jeleskedik az emberi kommunikáció elemeinek és finomságainak értékelésében, nyomasztó súlyként nehezedik a tudat, hogy jelen szituációban, ha akarna, sem tudna helyesen cselekedni, bár reményli, hogy visszatekintve pusztán tünékeny délibábként emlékeznek őreá, mintegy szomorú utóhatásaként az izgalom legyűrésére szolgáló elfogyasztott alkoholnak.

Már indulna, mikor – káosz és nyomorúság, Kedveskék – az agyhalott fejlábú HANGOSAN ELKÖSZÖN TŐLE, tovább legalizálva ezzel hősnőnk jelenlétét, hegynyi magasságokba emelve a helyzet abszurditását, fokozva hölgypárja valótlan rémületét, miszerint ismerkedési zsúrjukon egy lány analizálta laptoppal az életfunkcióit és vegetatív idegrendszeri aktivitását, mely adatok minden kétséget kizáróan gondos elemzésre, ezt követően pedig nemzetbiztonságilag rögzítésre kerülnek.

Tanulság, Kedvesek, hogy a gyorséttermek meglehetősen rémisztő helyek, főleg kicsi és magányos állatkáknak.

Filmajánló II.

Kedveskék!

Habár valós, mások számára is értékelhető bizonyítékom nincsen rá, mivel mindahányan az egyébként az én ismeretségi körömre cseppet sem jellemző módon, diszkréten és magánlevélben, illetőleg sehol nem rögzített beszélgetések folyományaként követeltetek folytatást (feltételezem, azért, hogy később hárítani tudjatok mindennemű felelősséget), így kénytelenek vagytok elfogadni, hogy a nép akarata előtt kecsesen meghajolva magamra vettem súlyos terhét trashfilm - téren való kiműveléseteknek.

Szigorúan korhatáros műsorsávba tévedtünk, Kedveskéim. Előző adásunkban alkalmazott módszeremet frissiben elhagyva, akképp döntöttem, hogy felejtsük el talán az ABC- sorrendet; részben, mert gyűjteményem állandó jellegű gyarapodás alatt áll, melyet semmiféle racionális érv avagy természeti erő nem tud meggátolni, lassan kiszorítva belső lakóterünkből mindennemű egyéb eszközt (kivéve az Elvis – képeket), emiatt az általam oly forrón imádott logikus rendszerező elv egy sötét lyukban tűnik el sikoltva (magával rántva egynémely használati tárgyat, melyeknek nincsen többé létjogosultsága a fent említett ok miatt); másrészt, mert így soha nem jutunk el az olyan remekművekhez, mint a talányos Pterodactyl, vagy a sokat sejtető Zombi sztriptíz (van bennük közös, óh igen, mégpedig egy-egy csudálatos, lobotómián átesett kommandóscsapat); és órákig vitatkozhatnánk az olyan nüánszokon (megjegyezném, hogy önszántamból ezt nüanszoknak írtam volna, de az ostoba vörd, aki nem más, mint egy gép belseje, élettelen és kusza szövedéke máshol nem használható fémdaraboknak; sivítani kezdett, hogy „h*lyevagyzsuzsa”, én pedig engedtem a nyomásnak, nem óhajtván konfrontálódni, habár lelkem háborog), hogy A re-animátor menyasszonya megérdemelt helyére, az „A” betűhöz kerüljön-e, avagy alantasan sunnyogjon be „R” betűs társai közé, ahonnan hamarost kitaszítódnék.

Nos. Itt megpihenhetünk kissé e szövevényes mondat után.

Cigarettaszünet vége.

Mai témánk tehát….. (sejtelmes ajtónyikorgás és valami undok csuszamló hang)…..

A KÍGYÓK! Húú. (Fondorlatosan kapcsolódik valamelyest a múltkori szösszenethez az Anakonda 3. által, aki szintén kígyó, ugyebár.) Legnagyobb bánatomra, mutáns vízisiklókról sehol sem esik szó.

Kezdeném a Boa – A rémület szorításában című klasszikussal, melyet a thai filmművészet magasiskolájaként jegyezhetünk (nyilvánvaló, hogy az Ong bak sikerén lelkesültek fel, de nem gondolták tovább, úgy hiszem), oly nagyszerű színészekkel, mint Keeratikorn Ratkultorn avagy jópajtása, Chaiyapreuk Preuksatikul. Imádom, hogy tényleg így hívják őket, ezentúl az általános állampolgár megnevezéseként elhagyhatom a bután csengő Gipsz Jakabot, hogy a fél fokkal jobban teljesítő Senkiházi Lóf*szjóskáról ne is beszéljünk. Már ezért megérte. Ebbéli véleményemet - teljes bizonyossággal állíthatom – a legkisebb mértékben sem osztja nővérem, aki kedvesen megrendelte nekem ezt a felbecsülhetetlen remekművet, és játszi könnyedséggel át nem értékelve a helyzetet, munkahelyét, a Debreceni Egyetem Humángenetikai Tanszékét nevezte meg szállítási címnek.  Tájékoztatásul elmondanám, hogy a borítón egy óriási, fogas J (nem a főnévi, hanem a melléknévi értelemben, természetesen) kígyó található, szájából egy hanyagul odafotosoppolt, teljes testén vérrel borított thai lány lóg ki derékig, kinek arcán az elvárható félelem helyett a „Lajos, nem öntötted ki a rohadó zöldbabfőzeléket a nyaralás előtt, te állat, ilyen szagra kell hazajönnöm, és hiába próbálsz szexszel kiengesztelni mostan” kifejezés (bár Lajos helyett ő vélhetően Tongrakot mond első felindulásában), míg a hátoldalon egy észvesztő montázsban az állat a már ismert nézéssel és szájtartással éppen egy helikoptert próbál lenyelni (nem, nem, nincs itt elírás, Kedveskék), melyből – itt emelték a tétet szemlátomást – nettó kettő fiatal lóg kifelé, áhítva a menekülést.

Ezen ismeretek birtokában talán egyetértünk abban, hogy Judit akkor és ott erőst kívánta, hogy bárcsak lenne az úgymond normálisabb fajtársaira csak egy kicsivel jobban hasonlító húga, aki, mondjuk, inkább az ártalmatlan bélyeggyűjtés szent tudományában mélyült el tarkóig. (Felteszem, más alkalmakkor is gondolja ezt.)

A magasművész filmről dióhéjban (bár a borító keltette izgalmakat nemigen lehet fokozni), hogy rendkívül unszimpatikus, vélhetően agyhalott, hiénamód nevető (bár erre vajmi kevés okuk marad), rosszul öltözött, a léghajót, mint valós  21. századi közlekedésre alkalmas eszközt igénybevevő fiatalok alkotják a szereplőgárdát, kiknek mihamarabb bekövetkező, fájdalmas, lassú pusztulását sóvárogva vágyja a legszendébb néző is nagyjából 15 perc elteltével (hiába, a név nem minden); és grafikusuk valószínűleg (elképzelhető, hogy tudtán és akaratán kívül) saját, tajvani Levi’s farmerre korábban elcserélt, kiskorú ivadékának adta ki rosszul fizetett gyermekmunkába a kígyó animálását.

Nem úgy, mint a következő nagyszerű versenyzőnknél, amely nem más, mint…..a Kígyók a fedélzeten. Kedveskék, helyezzétek jóképességű állaitokat a padlóra, mert rögvest odakerülnek maguktól is, mikor közlöm, hogy ez a műremek jelentős ráfordított anyagiakkal gazdálkodott, főszerepben Samuel L. Jackson, akinek – bár utáltam, hogy szégyentelenül meggyalázta a Star Wars-ot és még pénzt is kapott érte – még én sem kívántan hasonló kínokat. A másik főszereplő (hamarost egy nagyon gyenge szóvicc fog következni, de néha én is megengedhetek magamnak ilyesmit) Julianna Marguiles, aki itt van igazán vészhelyzetben. Én szóltam. Bocsánat.  :)

Ebben a költségsávban már nem megengedhető, hogy ne legyen koherens történet, így a következőket fundálták ki: egy hawaii maffiavezér által személyesen elkövetett gyilkosság szemtanúja tanúskodni óhajtván, Samuel barátunk védelme alá kerül, de az Egyesült Államok valamely civilizáltabb helyére, és ezzel karonfogva a bíróságra való szállítását megelőzendő, a csúnya, gonosz – emlékeim szerint japán – bűnöző cseles tervet eszel ki, melynek során balesetnek kívánja álcázni hősünk a valóságban cseppet sem váratlan halálát, s ezt oly módon óhajtja eszesen (fejében vajmi kevés kapcsolattal a realitással; így jár, aki maffiavezér, és mindent megcsinálnak helyette)  kivitelezni, hogy a repülőgépen, melyen barátaink utazni fognak, időzáras ládát rejt el, illegális kígyókkal telítvén, s ha ez még nem lenne elég, az utasok számára készült, hawaii virágkoszorúkat undok feromonnal permetezi be, hogy a korántsem szelíd jószágok jobban vaduljanak. Hát igen. El nem tudom képzelni, mit szívhattak a forgatókönyv írása közben, esélyes, hogy a feromont.

Cserébe viszont RENGETEG tanulság vár reánk; ezek közül ímhol néhány:

·         Ha azt álmodod, hogy valami mászik a lábad, majd a melled között, akkor jó eséllyel nem álmodod.

·         Ha nyugdíjas sztyuvi vagy, akinek ez az utolsó útja, akkor tényleg az lesz az utolsó utad.

·         Ha odadobod a csivavát a kígyóknak, hogy megmenekülj, te is meg fogsz halni vele. (Ez az abszolút kedvencem!)

·         Ha kimentek kettecskén szeretkezni a wc-be, darabokra lesztek szaggatva közben.

·         Külön öröm az előzőhöz, hogy haláltusátokat kívülről mindenki vad orgiának véli majd, s elménc párbeszédeket folytatnak.

·         Ha férfi vagy, és rendeltetésszerűen kívánod használni a mellékhelyiséget, a kígyók a legkézenfekvőbb (és feltételezéseim szerint a legfájdalmasabb) testrészre támadnak. Emiatt hülyeségeket kiabálsz és összevissza csapkodsz viccesen.

·         Ha a pilóta meghal, még feltámad egyszer, hogy megmentsen, de másodjára nem fog.

·         Egy csapás nem csapás: nem elég a kígyók jelenléte, még zuhanni is kezdtek.

·         Kígyók ellen hiába építesz barikádot vagy mászol lépcsőre.

És további nyalánkságok, ha mondhatom így.

Ezen magvas gondolatokkal zárnám, Kedveskék! A továbbiakra nézve annyit, hogy az alábbi 6 témát tervezem kibontani a közeljövőben:

·         Rusnya vízi állatok

·         Egyéb rusnya szárazföldi állatok

·         Maradék fertelmes állatok

·         Helyre élőhalottak és víg társaik

·         Lányok a túlvilágról

·         Általam leforgatni kívánt iszonyfilmek rövid összefoglalója

Lehet szavazni nagy erőkkel, Drágicák, hogy mi legyen a sorrend. (Bár elképzelhető, hogy saját izgalmas életem részletei is betüremkednek majd.) További szép napot! J

Filmajánló

Kedveskék!

Lehet ám bekészíteni a pattogatott kukoricát (ha ezen az átokülte bolygón még van olyan hely, ahol létezik a civilizáció utolsó menedéke, a CSOKIS POPCORN, akkor, könyörögve kérlek benneteket, ne habozzatok nekem szólni, mielőtt orvul befalánkolnátok az összeset, hogy aztán degeszre tömve felhívjatok gúnyoskodni) és egyéb miegymásokat, félősebbeknek kisállatot, barátot, mert alant néhány kedvenc filmélményemet szeretném megosztani veletek.

Amikor azt írom: filmélmény, a valóságban azt gondolom: „film”-élmény. Ez egy általános figyelmeztetés mindenkinek, hogy itt kell abbahagyni, ha alább olyan alkotásokra számítasz, amelyeknek – hah, micsoda felesleges luxus – történetük van, rendezőjük neve nem holmi gabonapelyhes dobozról dereng halványan, és amelyeket valós random állampolgárok tekintenek meg egy dolgos, munkával telített nap avagy hét végén és aztán általános jó érzésekkel távoznak a vetítőteremből, arcukon mosoly, szívükben madárcsicsergés, nadrágjukon stratégiai ponton elhelyezkedő kólafolt, kezükben kabát és más, a sötétség leple alatt összegyűjtött értékek.

Nem, Kedveskék.

Az én kedvenceim nagy részét még a mozik közelébe sem engedik (ha arra tévednek mégis, akkor minimum egy, közepesen jó képességű szülői munkaközösség sztrájkot indít és a mozi tisztázatlan körülmények között, különös kegyetlenséggel porig ég); egyenesen a féltő gonddal kiválasztott, igen eldugott boltocskák leghátsó, elfeledett, nehezen megközelíthető, poros polcaira készülnek, ahol nyugdíjas földönkívüliek állnak sanda lesben, hogy azonnal el tudják rabolni az érdeklődőt és némi fájdalmas kiképzést követőn visszadobják a Földre, mint beépített ügynököt, miközben aláfestésként folyamatosan szól az egyik kedves ismerősöm által - tévesen – Pamutszemű Józsinak fordított világsláger. (Aki tudja, mi lehet ez, az 1. akaratán kívül hosszabb időt töltött a ’90-es években, 2. írja be kommentbe bátran, még lehet, hogy ajándéksorsolás is lesz belőle :D )

Egyes elméletek szerint ezeknek a „film”-eknek (az egyszerűség kedvéért az idézőjelet innentől elhagyom, mert rettentő lusta vagyok, de attól még mindahányan tudjuk, hogy jelen vannak, nem is kismértékben) egyetlen nézője van, és az is kis hibaszázalékkal pszichopata sorozatgyilkos. (Nem nehéz kitalálni, ki az. Ez az a pont, ahol világunk Truman show-i magasságokba szárnyal, az egyetlen kételyem ezzel kapcsolatban a már említett csokis popcorn elérhetetlensége folytán keletkezett.)

Nos. Jöjjön hát a mi kis kedvcsinálónk. Mindenki szórakoztatására és okulására. (Ha ezzel nem értetek egyet, Kisdrágák, akkor a véleménynyilvánítás előtt győződjetek meg róla, hogy nem dugdosok-e szörnyűséges jégvágó késeket a hátam mögött.)

Reklámszünet. (Ha az Ön cégének neve itt szerepelne, most milliók olvasnák. Fontolja meg!)

Az első kedvencem (nem a tényleges első, Kedveskék, hanem a birtokomban lévő remekművek közül ábécé-sorrendben az első, természetesen, mivel ugyebár a számokat a betűk elé soroljuk) a 9-es terv a világűrből, melyben a madzaggal belógatott repülő csészealjakon közelítő, szaténblúzos humanoid ufók három darab (egyikük  nagyjából félidőig Lugosi Béla, úgy bizony) feltámasztott friss halott (ez a tulajdonságuk meredt szemükben és kinyújtott karjukban tárgyiasul) segítségével óhajtják leigázni az emberiséget, mint olyant. Ennek a filmnek a fejfájásfaktora még gyakorlottak számára is igen erős, semmiképpen sem ajánlanám kezdésnek, bizonyítván, hogy az ’50-es években aztán tényleg nagyon tudtak.

A következő csodálatos nem más, mint a nagyszerű Anakonda 3. (Szabadon lehet üdvrivalogni.) Az első része még megdöbbentően nézhető volt, persze szigorúan ellenőrzött keretek között J, ám legnagyobb szerencsémre a 3. rész főhőséül – természetesen a rosszul animált, enyhe fogsorral rendelkező, utódokat világra hozni óhajtó óriás anakonda méltó párjául -  mindannyiunk ifjonckori bálványát, David Hasselhoff-ot kérték fel, hogy biztosítsa a színvonalat, amelyet a „Fokozódik a félelem” kulcsmondat volt hivatott megalapozni. Felbukkannak abszolút favoritjaim, az übergizda, elménckedő, ámde béna, a legnagyobb betonrengeteg kellős közepén is terepszínnel és nettó 20 kg tömegű fegyverzettel álcázott kommandósok, akikkel kapcsolatban felmerül a kérdés: hogy a fenébe voltak képesek eddig egyáltalán élni, akár egy szeparált kertvárosi környezetben, nemhogy elitkommandózni valamely titkos katonai dzsungelben. Valószínű, hogy édesanyjuk vagy a genetikai labor (ahol termesztették őket) főorvosa kapta ki kezükből az irdatlan recés handzsárt, melyet lazán retkes ruhájukra tűzve viselnek (vagy csak a kosz ragasztja oda), hogy nehogy halálra sebezzék magukat körömpiszkálgatás közben.

Kis kitérő, de megjegyezném, hogy az effajta csapat általános szereplője a trashfilmeknek; az esélyegyenlőség jegyében mindig van köztük legalább egy nő (sminkben, Kedveskék, az ész megáll és szégyenlősen arrébb oldalog), aki vagy jellemzően szőke és nagymellű vagy pedig randa és buta. Ha szerencsénk van, mindkettő, így dupla izgalom, amíg végül megérdemelten elhullanak, miképp az őszi légy.

Mellékesen szólva ezekben az alkotásokban az elhullás elég gyakori tényező. Jegyezzük meg: soha ne zárjunk a szívünkbe olyasvalakit, akinek nincs neve, és úgy szólítják elejétől fogva (nem a saját elejétől természetesen), hogy „te”. Várhatóan ő kezdi emelni a halálozási rátát, de legkésőbb 10 perc után végső útjára indul, melyet jó esetben csak diszkrét vérpettyek szegélyeznek.

Az Anakonda 3., ha érdekel valakit, kiválóan beilleszthető „a-laborból-kiszabaduló-mutáns-beste-körbevérengzi-a-várost” sémába. Nem sok ilyen váz van, Kedveseim, amelyre felhúzható egy történet, az esetek nagy szeletében meg sem próbálnak bárminemű eredetötlettel előhozakodni az egymással kombinált tudatmódosító szerek hatása alatt álló, úgynevezett alkotógárda tagjai.

Ha mégis van ilyen (szólok mindig, ne izguljunk), örvendezzen a mi szívünk, mert ott legalább halvány esély pislákol az ostobaság sötét erdejében arra, hogy megpróbáltak egyáltalán érintőlegesen kapcsolódni a racionalitáshoz, még ha csak egyetlen ujjbeggyel is.

Persze ez a szándék rögtön a porba omolik, amint a gonosz címszereplő a már korábban lenyelt állatokat egészben, ámde megpucolva rendszeresen visszaköpi, hogy jól felhívja magára a figyelmet; az olyan tanulságnál, mint „ha be vagy kenve sárral, nem vesz észre a kígyó”, illetve amint a kommandóslány megnyilvánul: „Jaj, azt hiszem, eltört a lábam.”

Ezzel az elmés gondolattal zárnám mára, Kedveskék, de ne keseredjetek el; vélhetően lesz folytatás. Szép álmokat, gyerekek. De előtte nézzetek be az ágy alá.

Alkohol

Kedveskék!

Egy igen-igen tanulságos történetet osztok meg veletek alant.

Mindenki által forrón imádott hősnőnk, K. Zsuzsa (aki még mindig 26+, habár időnként sokkal többnek látszik; egyébként mindannyian tudjuk, hogy a cseles eladók és pincérek, akik továbbra is egybehangzóan állítják, hogy hősnőnk nem néz ki 18-nak sem, és annak gúnykacajával mit sem törődve személyi igazolványt követelnek, akárhányszor alkoholtartalmú italokat óhajt bevinni roncsolt szervezetébe, hazudnak mind, bár nem világos, hogy mi motiválja őket valójában) egy csodás hajnalon ébresztőóra-csörgésre serkent fel, és csontig hatóan érezte, hogy az előző esti úgynevezett muri folyományaként továbbra is erőst illuminált állapotban található, mit sem segített ezen egynéhány óra alvás.

Mikor ezt konstatálta, hörnyögve fordult volna másik oldalára, félhalkan és kissé akadozó nyelvvel szidva saját kevés eszét, hogy tulajdonképpen miért is állított be ébresztőórát szombat hajnalra, amikor villámként hasított belé a felismerés: távoli vidéken élő családjának ígért be kevéssé előrelátóan, mondhatni könnyelműen egy látogatást.

Zsuzsánk visszahanyatlik, vajmi kevéssé érezve jelenlegi önmagát alkalmasnak bárminemű család vagy egyéb élőlények elviselésére (ez jelen állapotban kiterjed az egész világegyetemre, annak legutolsó amőbájáig), de aztán némi lelkiismeret-furdalással terhelt szundi funkció után mégiscsak talpra kászálódik.

Sejthetjük, hogy nincs benne sok köszönet.

Határozottan állíthatjuk, hogy a józanodás még várat magára, Zsuzsánk ugyanis a konyhában (bár hogy hogy jutott le odáig élve, az örök rejtély) üldögélve próbálja rendezni fejében az ismereteket és a tennivalókat, de még ezt sem tudja végrehajtani kapaszkodás nélkül.

Lezuhanyozik és dönti magába a kávét (már ki sem tölti pohárba, Kedveskék, úgy bizony), de nem észlel jelentős változást állapotában, világa eztán is vidor, belseje zsizsegős és mindennek legalább két, de az is megeshet, hogy három körvonala van. (Ez utóbbi tény jelentősen emlékeztet a „Zsuzsa nem vett fel szemüveget és a messzeségbe óhajt tekinteni” alapszituációra, annak minden idegesítő felhangja nélkül és ezúttal szemüvegben.)

Halványan motoszkál a fejében egy gondolatkezdemény, hogy némely tárgyat haza akart vinni magával, így egy nagyon izgalmas fél óra vár rá, amíg meg tudja nevezni ezen dolgokat és a lakásban elfoglalt körülbelüli helyüket, miközben igyekszik megmaradni a 20 százalékos hibahatáron belül.

Elindul végül és ezen a napon az első halványan értelmes ötlete, hogy sétál a vasútállomásig, merthogy a friss levegőn majd jobb lesz az élet.

Nem lesz jobb, Kisdrágák, ezt mindahányan tudjuk.  Undok latyak van, kedveskénken magassarkú, kedveskénk belsejében pedig felhőtlen vihánc.

Viszont útjába akad egy gyorsétterem, melyet más – józanabb – alkalommal sikítva kerülne el, de e pillanatban másra sem vágyik törődött szervezete, mint pár, remek szoftyos, ízfokozó ízű, hamburgernek hazudott élelmiszer jellegű készítményre, mely az eddiginél jobban megdolgoztatja éppen túlórázó máját. Egyedül ettől remél enyhülést, mert mint tudjuk, két negatív dolog előjele furmányosan pozitívvá változik, és szívünkön eluralkodik a béke.

Így hősiesen odatapasztja testét az étkezde ajtajához, és közel 5 percig megpróbál bejutni, amikor figyelmes lesz arra az anomáliára, hogy a gonosz hely szombaton reggel fél 8-kor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá, zárva tart. Zsuzsánk csalódott hangokat hallat, fejét az üveghez nyomja, mintegy gondolatátvitellel próbálván bejutni, egy vágyakozó búcsúpillantást vet az üvegajtó mögötti világra, majd törve ballag tova. (Bent, az étteremben az eddig a takarítószeres szekrényben rémülten egymáshoz simuló, rosszul fizetett alkalmazottak felsóhajtanak: „elmúlt a zombiveszély”; majd nyitásra készen előkászálódnak. A gyártósorról legördülnek az első kompakt falatok. Hősnőnk már messze jár.)

Megérkezvén a vasútállomásra, mely – legnagyobb szomorúságára – a legkevésbé sem jelenti útja végét, sikeresen jegyet vásárol. Apró örömök az életünkben. Még tudja, honnan jött és hová tart. Nem kis dolog ez, Kedveskék, pláne egy ilyen derűtlen hajnalon.

Sikerélményét elhomályosítja, hogy éhes – mint mindig. Szerencsétlenségére talál egy nyilvánvalóan nem EU-konform bódét, amely szendvicsekkel várja a szórakozni vágyókat e korai órán.

Zsuzsánk mindjárt kettőt vásárol, de ezt rosszul teszi. Hab a tortán, hogy egy kevés képzavarral éljek, hogy az egyik szendvics, ha szabad így neveznem; szalámisnak hirdeti magát fennen, míg társa egyszerű vegetáriánus. (Sosem tudom, hogy helyesen írom-e le ezt a szót. Megzavar folyton, hogy egy szimpla ékezet elhagyásával rögtön vulgárissá válik, és nem tudok szabadulni ettől a képtől.)

Kedveskék! Bizonyítván, hogy ez a világ csak ostoba kitalációk és összeesküvések kibogozhatatlan szövedéke, megrémülve kell tudomásul vennem, hogy MINDKÉT SZENDVICSBEN UGYANANNYI A KALÓRIA!!! Hogy számolták ezt ki? És főleg kicsoda? Szinte látom, ahogy J. néni (nevét személyiségi jogok miatt nem közölhetjük) kora hajnalban enyhén mosdatlan kézzel frissentartó fóliába tekeri a két különféle szikkadványt, majd sóhajtva lerogy a kalóriatáblázat elé. Kint a tehén egyre harsányabban bőg, J. bácsi pedig (aki igazából B. persze) pedig ordít, mert ráborult 10 mázsa kuglizott tölgy. J. néni ekkor káromkodva és változatos szentek neveit többfajta szexuális jellegű tevékenységgel kapcsolatba hozva  az asztalra csap, majd a „szalámis” és „uborkás” rubrikába is ugyanazt a számot írja be. Ezután az ostoba fővárosiakat szidva kimegy az udvarra és megeteti a tehenet és kimenti J. bácsit (aki B.), tartva a fontossági sorrendet.

Az a bizonyos ostoba (fél)fővárosi, jelesül hősnőnk, pedig elfogyasztja a pokolnak eme két szendvics képében földre taszajtott helytartóját, melyek kellemdúsan tapadnak egyébként is porzó szájpadlására. A 2,5 órás vonatút határozottan a hasznára van, csak azt bánja, hogy mindösszesen fél liter ásványvízzel készült, holott szervezete érezhetően már az agyából szívja ki az utolsó nedvességcseppeket. Döntését persze jelentősen befolyásolta, hogy a vonatokon csak akkor lenne hajlandó használni a mosdót, ha Pókemberként fel tudna tapadni a plafonra és nem kellene hozzáérnie semmihez. (Nem véletlenül választott olyan hivatást, melyhez erőst ajánlott a sterilizáló vizsga.) Bár jelen állapotában valószínűleg a folyadék után áhítozó pórusainak szívóhatása bárhová odaragasztaná.

Végül, Kedveskék, Zsuzsánk sikeresen hazatért, még pont időben egy kis étvágygerjesztő ebéd előtti  pálinkához…. :D

Gyilkos készülék

Kedveskék!

Közkívánatra telefonszámot (és egyben szolgáltatót, juhú, reklám helye) váltottam. (Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy új telefonom még mindig a nagyon butánál csak egyetlen fokozattal okosabb, ámde van benne zebrahátas háttérkép. :D ) 
Ennek a hihetetlen és nagyszerű eseménynek a következményeképp végleg megtudhatjuk, hogy igaz-e az az állítás, miszerint nekem teljesen mindegy, miféle készüléket használok, mert igazából az agyamból hullámokban kilökődő káros sugárzás blokkolja a környezetemben lévő összes elektromos készülék kimenő jelét.
Jelentem: eddig úgy tűnik, nem, bár ez még nyilván csak a kezdeti eufória.
Mai nagy élményem ezzel kapcsolatban, hogy sikerült HELYVÁLTOZTATÓ MOZGÁS KÖZBEN is telefonálnom, szemben a korábban általános "ó-ezen-a-ponton-véletlenül-van-térerőm-így-hihetetlen-pózokban-lemeredve-meg-kell-állnom-a-beszélgetés-végéig"-gel. És - bár ez a lehetőség még mindig utópisztikus magasságokba vész, ma a metróban is le tudtam bonyolítani egy beszélgetést.
Örvendjünk mind, feleim.
Habár üröm az örömben, hogy eztán fény derülhet arra, hogy a "nincs-térerőm-nem-hallak" - szöveg valójában csak leplezésére szolgált általános kommunikációs hiányosságaimnak és enyhe mizantrópiámnak, kiváló lehetőséget biztosítván arra, hogy telefonomat fülemtől kissé eltartva és légben meglengetve bontsam a vonalat. :D
Privát üzenetben jelezhetitek, amennyiben szomjúhozzátok új számom ismeretét.

Kedveskék!

Már akkor sejthettem volna, hogy új telefonom egyenest a pokolból érkezett, mikor a tőlem ránézésre alig 3 évvel fiatalabb, még nem is pelyhedző állú siheder (úgynevezett eladófiú) pofátlanul „csókolom”-ot köszönt nekem, aki teljes eleganciámban, majdhogynem fényképeszek hadától környezve belibegtem az árutérbe, bizonyítván, amit már eddig is sejtettem, hogy 25 év felett a legnagyobb erőfeszítések árán is csak erős negyvenesnek néz ki az ember lánya, jelesül én.
Sajnos a kor miatt egyre tompább agyam nem ismerhette fel, hogy micsoda baljóslatú események setét előjele ez.

Szinte Hitchcockhoz méltó rémtörténet következik, melynek címe.....

…...(a gyengébb idegzetűek most még sértetlenül abbahagyhatják)...

GYILKOS KÉSZÜLÉK 
(Ide kéretik bevágni egy idegborzoló hegedűfutamot, némi ajtónyikorgást és gyerekzsivajt.)

Történetünk éjszaka játszódik. Hősnőnk, K. Zsuzsa (aki sötétben viszonylag kortalannak látszik) gyanútlanul baktat fel a lépcsőn a galériára. (Mindig gyanútlan, innen lehet tudni, hogy hamarost el fog hullani.) Ki akarja kapcsolni új barátját, a butatelefont, mikor az teljesen váratlanul, ámde annál nagyobb hangerővel megszólal és fenyegetően vartyog valamit egy olyan idegen nyelven, amelyben némi világleigázási motívumot lehet felismerni. Zsuzsánk szívből sikít egy roppant hatásosat (messze túltesz az ötéves, könnyen elásható gyermekeken) és reflexszerűen hátralép, minél távolabb akarván kerülni az ördögi szerkezettől. Elfelejti viszont, hogy épp egy lépcsőfokon áll, mely alatt a nagy semmi tátong (néminemű kosszal hintve). Szép ívben zuhan (ebben óriás gyakorlata van már) és röptét csak a lépcsőfordulóban gondosan elhelyezett diszperzites vödör állítja meg. (Itt hálát a sorsnak és tettestársainak, hogy ennyire lusta, mert ha korábbi szándéka szerint már rendeltetési helyére szállította volna az életmentő vödröt, valószínűsíthetőn az ebédlőasztal alatt végzi.) A becsapódástól eláll a lélegzete, így a sikoltás tompa nyögéssé szelídül. (Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy élete párja sem a frankensteini telefonra, sem a szívszaggató sikolyra, sem pedig az esés keltette robajlásra nem ébredt fel, mindennemű aggódás nélkül horkolt a falnak fordulva.)
Zsuzsánk már újságcímeket vizionál: „Gyanús körülmények között elhunyt otthonában K. Zsuzsa (26+); élettársa azt állítja, nem tud semmiről; a rendőrség őt gyanúsítja”.

Eme drámai pillanatban, sajgó farokcsonttal, kellemesen zsizsegő koponyabelsővel, még mindig a vödrön heverve félig, lábai pedig élettel összeegyeztethetetlen szögben az alsó lépcsőfokon szétterülve; hősnőnk rápillant a továbbra is kezében tartott telefonra, minden bajok legfőbb okozójára, melynek kijelzőjén felfoghatatlan gonoszságú kiírás villog:
„Megtanítja a hangfelismerést?
Igen
Most nem
Soha”
Zsuzsánk újra sikoltana, de már a dühtől, ám levegő híján (úgy is mondhatnánk, hogy „szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, kopirájt báj Arany János :) ) csak hápogni bír. Óriás lélekjelenléttel rányom arra, hogy „SOHA”, és általánosságban véve csúnyákat gondol mind a korábban már említett, ám teljességgel érdektelen eladófiúról, mind pedig a rosszindulatú, gyilkos szándékú telefongyártó cégekről, akik undok módon összeesküvést szőttek a megszállt készülékek gyártása, majd azok eladása folytán bekövetkezett tömeges halálesetek utáni totális hatalomátvételre.

Zsuzsánk felkecmereg (ebben ismét segítségére van pajtásunk, a vödör, amely azért is kedvenc, mert egyetlen alkatrész vagy chip vagy beszédfunkció nincsen őbenne és ténylegesen butább, mint hősnőnk), majd elábrándozik, hogy mily csudás lenne, hogy ahelyett, hogy telefonokat kell tanítania beszélni, egy szubtrópusi szigeten, néhány olajos testű, enyhén gerontofil hajlamú ifjonctól övezve eleddig ismeretlen fajú, röpképtelen óriásmadarak egyedeit fojtaná meg puszta kézzel.

Habár az ellene irányuló első merényletet (melyet rettegett gépezete tervelt ki) sikeresen meghiúsította (meg kell jegyeznünk, hogy egy hajszálon – amit jelen esetben egy vödör képvisel sikeresen – múlt), nem tudhatjuk, mikor jön a következő.

Telefonját éjszakára mindenesetre biztonságos távolba helyezi eztán.
:D

Bizkis

Kedveskék!

Ha netán valaki is titokban azt remélte, hogy a gipsz ex-ek után maga a történet is vidáman lezárul, miképp egy Grimm-mese, melyekben az általános tapasztalat szerint különös lelkesedéssel, némi bájjal, de leginkább szúró – vágó eszközök tömegével hentelik a népet és még az úgynevezett jók is elnyerik méltó büntetésüket (megemésztődik egy-egy végtagjuk illetve kómába zuhannak és hasonló mulatságok), azoknak óriás kiábrándulás fog következni.

Most.

A történet könnyed része (a kedves és jóképességű törés) ugyan már a feledés ragacsos homályába merült, de K. Zsuzsa (hihetetlen, de még mindig 25) életébe férkőzött helyette egy nagy, sötét, szúrós szagú árnyék, mely zordabb és kegyetlenebb, mint egy rosszul sikerült zöldbabfőzelék, mely a konyhapulton felejtődött egy magányos hétvégére. Az ő neve pedig (gyengébb idegzetűek abbahagyhatják): ELJÁRÁS.
K. Zsuzsa kicsiny szíve már e ponton hőn áhítja vissza azon időszakot, mikor teljes mozgásképtelenségbe dermedve egyetlen célja volt csupán: időben eljutni a fürdőszobába légiesnek nem nevezhető balettlépéseket (a lépés erősen eufemizált kifejezés a csuszamolásra) produkálva; pedig még csak most jön a fenékig tejfel. (Általánosan fenékig, nem konkrétan kedvencünkéig) 

(Rendezői instrukció: jeges borzongás fut végig a közönségen)

Elemezzük ezt a szót, hogy pontosabban megérthessük mélyen gyökerező rettentőségének mibenlétét. Eljárás – egy főnév, ez első körben is szembeötlő. Borzadályos, de rendszeres gyakorisággal előforduló tevékenységet sejtet.
És itt merül fel a stratégiai kérdés: hova is járunk el tulajdonképpen???

Nos, erre könnyű megadni a választ. K. Zsuzsa – vagy ahogy mostanában emlegeti magát: átlagos testalkatú sértett – a rendőrségre jár el.
És be kell vallanunk: izmos testű ifjonti rendőrök olajos testének látványában vajmi kevés része van.
Sajnos e tekintetben motiválatlan marad.

Miután egy szimpla asztali lámpának ügyesen álcázott vallatólámpa fénykörében gyors egymásutánban, ámde mindhiába olyan kérdések szegeződnek elszoruló torkának, mint „hány méterre esett a táska”, „lehetséges-e, hogy a jármű hozzáért a szatyrot tartó kezéhez”, „van-e magyarázata arra, hogy Ön hipergyors és láthatatlan, azonkívül, hogy Ön szupermen avagy egy idegen bolygó küldötte”, „hány éves a kapitány” és „mi a szerepe az ATP-nek a fehérjeszintézisben”, meggyötört lelkének már az izomtalan testek is felüdülést jelentenének.
Ám ilyenek sincsenek közel s távol.
(Megjegyzem, sokkal könnyebb lenne vallomást tenni úgy általában, ha megértő tekintetű, csak nemükben ellenkező, minden más tekintetben készséges ifjak hordanának elé csokoládés bonbonokat.)

Mivel K. Zsuzsa mindösszesen az utolsó kérdésre tudna hitelt érdemlően reagálni, ezért dobnak neki egy barátot: Bizonyítási Kísérletet, közkedvelt nevén BizKist.

Nos, új pajtásunk, BizKis, egy fülledt májusi éjszakán jött világra, este 9 óra tájban. Azért ezt az időpontot választotta, mert általános vélekedés szerint – megjegyzem, Zsuzsánk a legkisebb mértékben sem osztja ezt a nézetet, de az ő véleménye csak akkor számottevő, ha felmerül a „a szatyron található pöttyök száma hányszorosa a pí 19. számjegyének” – a végtelen tér – idő kontinuumnak ez az egyetlen pillanata, mely pontosan felidézi a december 31-ét, mint olyant.
A BizKis, kedveskék, egyfajta utólagos helyszíni szemle.
Igen, Kedveskék, A Helyszínen.

K. Zsuzsa (most 92 –nek szeretné érezni magát, tekintve, hogy az átlagéletkor ettől jócskán elmarad) óriási dilemmával küzd. 
Ha lehányja a helyszínt, az hatóság elleni izgatás, ha nem hányja le, az bizonyíték visszatartása.
Mit tegyen? Mit tegyen?

A reklám után kiderül.

Reklám.
(Ide kerülhetne az Ön cégének a neve is, igen szerény javadalmazás fejében: Fontolja meg és hívjon!)

Maga a BizKis, átlagosan kellemes hangulatban telt, Drágáim. Habár nem volt olyan jó, mint a testi kapcsolat + csokoládé + rock’n’roll kombinációja, de a „jajj, felszedtem egy 15 éves srácot kávbojkalapban”-t magasan átugrotta. A végére Zsuzsánk egészen megbarátkozott vele, sőt, fontolgatja, hogy létrehoz számára egy fészbukk – profilt. (Nem a 15 éves srácnak kávbojkalapban. )

K. Zsusza kedvéért ugyanis egy egész utcát (jó-jó, csak kétsávos utcát, de akkor is utca!) zártak mindezidáig bujkáló, szépséges rendőrifjak (igaz, ruhában – ez sokat levont az akció értékéből…) és kiválóan egész portfóliója készült minden elképzelhető irányból és szögből.

Habár egyes esetekben feneke sajnos minden bizonnyal elfoglalta a képtér nettó 80%-át, azért többnyire igyekezett előnyösen pozicionálni magát. Sminkje natúr, lágy szellő lengedez, elterelt járművek kipufogógőze száll. Valószínűleg divatba fogja hozni a „Pózolj zebrával”, „Pózolj autóhorpadással”, „Pózolj kátyúval”, „Pózolj útpadkával” fogalmakat, a munkahelyi nagyszerű „Pózolj komposzttal” után.

Ez egy üstökösként felívelő karrier kezdete, Kedveskéim.

A világ két legcsodálatosabb szava: GIPSZ EX, avagy köszönjünk el Lucky Luke-tól

Igen, Kedveskék!
Nagyrabecsült orvospajtásaink elérkezettnek látták az időt, hogy hősnőnket megszabadítsák terheitől, habár ezzel - elvileg - a már egyébként is régóta szünetelő izgalmas történeteknek is véget vetettek - nyilván emiatt volt a hangyányi habozás, hiszen kézgipszénél még azt mondták: "Jöjjön vissza, amikor úgy érzi, hogy már meggyógyult."
Ezután a kijelentés után K. Zsuzsa percekig visítva fetrengett, majd megfontolta egy röntgengép és egy azt kezelni tudó, fess fiatalember beszerzését, de ez utóbbi irdatlan nehézségekbe ütközött volna, így sóhajtva lemondott a megvalósítás nyújtotta előnyökről.
Tehát ment, mikor érezte, hogy jó. Kevésszer érzi mostanság, bár mondhatnánk, hogy akkor nagyon. :) Le is szedték kis kezéről a viseltes, étel - és bele-sem-merek-gondolni-még-milyen foltos gipszét.
Ekkor egy hipersokk következett: végtagja a gipsz alatt új életre eszmélt, s úgy döntött, hogy magáról az összes bőrt egyetlen gyors csapással dobja le, mert itt a tavaszi vedlés. Hősnőnk emiatt csak ujjvégekig lehúzott pulóverben mert közlekedni, napokig, miközben bevétele jelentős részét krémekre fordította abban a hiszemben, hogy használnak valamit. Milyen szerencse, hogy az adott időintervallumban nem volt semmiféle partnere, így legalább csak saját magát rémisztette halálra minden egyes zuhanyzás alkalmával.
Továbbra is azt gondolja persze, hogy Brad Pitt túlságosan korán pucolt el az országból a zombifilmjének előkészületeivel együtt. K. Zsuzsa a tökéletes zombi megtestesítője, s még sminkre sem kell költeni. (Fel kellene hívni s ezt elmondani neki. Csuda egy beszélgetés kerekedne ebből. "Helló, Bred, ájm a veri gud zombi")

Mivel minden rosszban van valami még rosszabb, ezért természetesen a remek kéz 2 napig nem volt képes semmiféle élettel összeegyeztethető mozgásra, csak meredt kifelé a testből, immáron csupaszon pisztolycsövet formálva.
Ez bankrabláskor előnyére is válhatott volna imádottunknak, de hosszas megfontolások után arra jutott, hogy 100% a lebukás esélye, tekintve, hogy karjáról másodpercenként fél kiló DNS omlik a világba.

Nem mondhatnánk, hogy karjának használatbavétele zökkenőmentes volt. Számos alkalommal különféle tárgyak csak úgy kizuhantak a kezéből, más tárgyakat, gipszeletlen végtagokat és kistestű állatokat sodorva el, teljes pánikot keltve a világban, kiérdemelve ezzel a Káosz kapitány nevet. (Arról nem is beszélve, hogy elpusztíthatatlannak nevezett növények egy éj alatti gyilkosa.)

Majd egy újabb csodálatos napon, melyen igazából csak következő adag injekciót felíratni tért be szórakozásainak színhelyére (ld.: kórház), (barátként üdvözölve a szépséges röntgeneseket, akiknek birtokában már teljes portfólió leledzik hősnőnk kecsteljesen törött végtagjairól), ahol lelkesült egészségügyi dolgozók egy hirtelen ötlettől vezérelve lábgipszét is lekapták, melynek során - döbbenet! vér! szenvedés! - az elvileg bőrt elvágni nem képes forgófejes fűrészeszközzel belehasítottak Zsuzsánk lábába. Zsuzsánk sikkantott, habár enélkül sem volt épp habostorta neki az élet, míg gipszezőfiú - aki nagyon nem barátunk többé - egy "hoppá" felkiáltással jelezte, hogy észrevette a malőrt.
Mi jöhet még, kérdem én? Legközelebb térdből levágott lábbal együtt gipszmentesítenek??? Mint valami iszonyú horrorfilmben, melyet hősnőnk olyannyira preferál? (Ez volna a büntetés talán?:)
S hogy a történet még szebb legyen, sikerült a bokáján elhelyezkedő, gyíkot ábrázoló tetoválásba belenyesni ügyesen, így az egyszerű, ámde tetszetős gyíkból sebet tartó gyíkká nemesült.
A gipszező őrült láncfűrészes megpróbálta elkedélyeskedni a dolgot egy laza "Hazaviheted a gipszet, ha akarod"-dal, de hősnőnk vérfagyasztó és egyszersmind megrovó pillantásával a tudomására hozta, hogy már túllépte azt a kort, amikor az embert még le lehet kenyerezni rohadó ajándéktárgyakkal.

Kikerülvén a kórház eme setét 101-es szobájából, teljes sokkban az iménti váratlan sebesülés miatt szóba elegyedett egy kötözött mutatóujjú fiúval, nem annyira annak tetszetőssége folytán, inkább azért, hogy hangosan is el tudja mondani, amit már percek óta ismételgetett: "Vá, belevágtak a lábamba."
Eközben kiderült, hogy nem egyedül szerencsétlen eme undok bolygón, Tetszetős Fiú ugyanis egy bejárati ajtóval teljesen letépte a saját ujját és vissza kellett varrni neki. Zsuzsánk ledöbbent, habár eddig sem volt épp üde, eszes virágszál, de hatalmas önuralommal visszafojtotta feltörni készülő nevetését. Így tett Tetszetős Fiú is, aki valószínűleg amiatt röhögött később - immáron biztos távolban hősnőnktől-, hogy hogy lehet ellentétes kezet-lábat törni. Ügyesek voltak, tapsot nekik.

Dupla öröm, hogy lába is ugyanúgy undorkodott, miképpen a karja, de szerencsére új krémeket már nem kellett vennie. :) Partnere továbbra is csak elvétve akadt és mily meglepő, nem volt köztük Brad Pitt. Tudható tehát, hogy a hőn áhított telefonbeszélgetés - habár a lábgipsz levétele után aktuálisabb lett volna, mint valaha - nem jött létre.

Zsuzsánk járása és ujjmozgása továbbra is véleményes maradt, így gyógytornára küldték, melynek hasznossági faktora nyilvánvalóan magas, miközben ezt megfelelően kompenzálja, hogy az inkvizíció által használatos, rég elfeledett, fondor technikákat és eszközöket alkalmaz, állítólag "gyógyításra". Ez azonban otromba hazugság. Lapzártánkkor ott tart az ügy, hogy hősnőnk lába dagadt, miként a tömött liba és sajog, mint bármi, ami sajogni szokott, csak megszorozva kettővel.

Valószínűleg az sem sokat javított a helyzeten az a mindezidáig gondosan titkolt tényadat, hogy kedvencünk Érdről egy alkalommal 75 db kötényt kínlódott el a munkahelyéig, melyeket ő - ostoba mód - pillekönnyűnek gondolt, amíg meg nem látta a 200 kg-os dobozt, mely az első lépés után 500, a második után pedig 756 kg - ossá változott. Gratulálunk, ismét tanúbizonyságát adta hihetetlen önfejűségének. Köszönjük az ovációt.

Véget ért a mese mára, Kedveskék. A világ szép és dallal telített, leszámítva hősnőnk agytörzsből kiinduló lezsibbadásait, melyet egy-egy, kedvencünk mellett elhúzó autó okoz.
De sebaj, sőt! Lábára kapott csodatévő (dagadásletépő s tehermentesítő) tapaszával a hegyomlásnyi problémákon is átbiceg. :)