Nahát, Kedveskéim.
Sikerült túlélnem egy igen szürreális napot, bár ez még inkább csak vágy, semmint tény. Jelenleg épp egy gigaméretű adag raguval vackolódtam be két szék közé (a pad alá) (nem) és próbálom kiheverni a megrázkódtatásokat. Épületes látványt nyújthatok üvegezett ebédlőnkön át, testemen körbetekerve 200 km kötött zöld sál, az előbb rá is akadt a vége a kilincsre, én meg viharsebesen távolodtam (aztán közeledtem); a raguból pedig kiáll 3 kanál. Maga a ragu egy óriás fáradtpudingrózsaszín műanyag tálban lakik.
Ezekkel az infókkal szerintem csak tovább tekertem az irracionalitáspotmétert.
Van hozzá tehetségem.
(Én magam vagyok a fehér nyúl.)
Ma van ugyanis A Nap, Amikor Bezuhantam A Nyúlüregbe, és nem vagyok benne biztos, hogy kikeveredtem onnan vagy kikeveredem valaha is. Ez egy segélykiáltás!
Még hogy milyen mély a nyúl ürege. Neo, Neo. Te kis ostoba. Annyira mély, hogy egyáltalán nincsen alja neki!!
Jó, az még nem volt gyanús, hogy az elem az mp3-lejátszómban nem bírta ki a sarki buszmegállóig sem, ez egy átlagos keddi rutin.
A busz egy szempillantás alatt beért Kecskemétre. Ez már akár lehetett volna gyanús, bár nem ittam kávét otthon. Hosszút pillantottam.
Állj.
Hogy bírtam egyáltalán kávé nélkül eljutni a buszmegállóig. Miafenefolyikitt. Naugye.
Első utam a nemzetidohánynemzetiboltba vezetett, nemzeti elemér. (Szép a ruhád, köszi, nagyanyám VARTA. Az intellektuális humort kedvelőknek.). Nem, várjatok. Először a Penny-be mentem, mert akartam kávét és elemet, ehhez képest vettem két dióscsigát, kávé nem volt (vagy nem láttam meg kávé nélküli agyam vezérelte vaksi szememmel), az elemhez meg nem fértem hozzá és ezt már csak a kasszaszalag mellett állva sikerült felfognom, na és AKKOR mentem át a dohányboltba, de elem ott sem létezett (nyilván nem csinálnak konkurenciát paSKkettőnek, ugye), a kávé viszont remek volt (és újabb cukorral gyarapodott a gyűjteményem, de ez mellékszál), úgyhogy egy kuka mellett állva behörböltem egy hajtásra.
Aztán visszamentem a Penny-be és vettem elemet. Ugyanahhoz a pénztároskisasszonyhoz kerültem, ezzel valószínűleg élete legszürreálisabb napját okozva, bámult nagyon, kissé meg is lassúdott és a visszajáró aprót leejtette a pultra.
Ezek után megindultam Kecskemét utcáin. Térképpel. Azt gondoltam, hogy térképpel viszonylag biztonsággal bírok közlekedni, bár mondjuk terepfutó talán nem lennék, hiányzik az akarat. Az.
Kedveskéim.
Ha még nem jártatok Kecskeméten, akkor elmondom, hogy nem fektetnek különösebb figyelmet az utcatáblák kihelyezésére. (vö. "Kevés vagy, mint Kecskeméten az utcatábla", ez már nem is kevés, gyakorlatilag a nulla felé tendál) Néha kidobnak egyet, mondjuk az utca közepére, de inkább dísznek, mint tájékoztató jelleggel, mondhatni szórványemléknek számít. Nem lett könnyebb ettől az élet, és természetesen időre mentem. Én, a terepfutóbajnok. Ráadásul a térkép, melyet birtokolni volt szerencsétlenségem, valahogy a valóság tükörképévé vált és minden az ellenkező irányba fordult és / vagy kanyarodott és / vagy levődött, mint amerre emberi és terepfutó-számítás szerint lennie kellett volna, de az utcatáblák nemlétezése folytán erre csak akkor jöttem rá remekül, mikor már legyalogoltam 1 km-t a rossz irányba, miközben kártyalapokat sodort a szél.
És akkor itt már biztos volt, hogy most én szopok Alice helyett. (Tudtam, hogy nem a kék szett kiegészítőt kellett volna választani, hanem a pirosat. Akkor lehettem volna a Szív Királynő, hátha az kisebb szívás. Én kérek elnézést.)
Tökéletes idegösszeomlás-közeli állapotban tekeregtem, úttalan utakon, hol ember még nem járt soha, térdig dagonyáztam váratlanul elfogyott járdaszigeteken, a térkép pedig az arcomba nevetett. Zilálódtam szétfele.
Nájlonzacskó-ördögszekerek suhantak a látóhatáron.
Ráadásul az mp3-lejátszóm átalakult zenés Ji Csinggé. Különleges képességem, hogy a környezetemben MINDEN átalakul Ji Csinggé. Nem mintha nem lenne valós Ji Csingem is (Philip K. Dick miatt, csak hogy könyvet is kiajánljak), szégyenszemre saslikpálcákat használtam hozzá, de lusta vagyok, hovatovább elmélyülésre kevéssé alkalmas a nap minden szakában, így az utóbbi időben elkezdtem a TopJoy-kupakok tanácsait követni. Ha kérdésem van, csak veszek egy TopJoy-t. Egy ideje random kézbevett könyvekkel is működik.
Úgyhogy véletlenszerűen ismétlő lejátszási listám először azt mondta, hogy Really wannabe in LA, és igen, mocskosul így volt, bárhol máshol szívesebben lettem volna, de különösképpen LA - ben (elében), mert ott biztosan találtam volna egy magyart, aki meg tudta volna mondani, hogy hol van a Vacsi köz, ami megtévesztő, de nem olyan, mint a pácsó, és nyilván mindenki krvakönnyedén mondja ki LA-ben. Lében. Pácsó lében. Vacsira.
Egy különösképpen kihalt helyszínen (természetesen rosszfelé mentem) eléggé el nem ítélhető módon átváltott a Dead South-ra.
Megpróbáltam kiteregetni a térképet, nem adtam fel, bár inkább trékép volt az, magunk közt szólva, a feltámadó szél az arcomba csapta, természetesen, miközben kárörvendően szólt a fülembe a Please don't touch a Meteors-tól. Szóval örüljek, hogy nem egy meteort kaptam szemből. Hurrá. Örülök. Meggyőztek.
Milyen szerencse, hogy westernes-leszámolós zenét nem szedtem le végül, pedig a Fistful of Dollars-on elgondolkodtam. Nem szerencse, hanem intuíció! Ennek köszönhetem az életemet.
Itt tartottam a gondolatmenetben, amikor elkezdődött a Terrorbolygó című örökbecsű film főcímdala. Iszkoltam is onnan, ahogy lábaim bírták, természetesen további rossz irányokba. Nem is létezik jó irány. Csak nézőpont kérdése, de nézőpontom nem volt egyáltalán. Vagy túl sok volt. Nézőpont kérdése.
Bárcsak Kansas-be érkeztem volna (akár LA helyett), mert ott ki van sárgakövezve az út, legalább nyújt némi támpontot, de nem, ehelyett kódorgok itt Tükörországban. Ez az én formám.
Szerencsére az mp3-lejátszóm fontosabbnak érezte a demoralizálásomat, így meghallgathattam az It's time to take my drunk ass home-ot, többször is, és tényleg volt egy pont, amikor elindultam volna haza, amíg még létezik a buszpályaudvarra visszavezető út.
Nem is ittam semmit. Csak egy szomorú kis kávét, utcákkal ezelőtt. Ez a hiba.
Mondanom sem kell, hogy iszonyú késésben voltam, mikor ráléptem a helyes útra, tréképem kitartó erőfeszítése ellenére, siettem, mintha nem lenne már minden mindegy. (Zsebkendőm sem volt, de nem részletezném inkább mégsem. Akkor még jó ötletnek tűnt. Vagyunk így néha. Megemlítem viszont, hogy örökké hálás leszek az otp-nek, hogy vastagabb hőpapírt kezdtek el használni az automatákban.)
NAGYON siettem, mégsem jutottam előrébb. Blitzkrieg Bop. Mi más.
Blitzkrieg Bopgulyás.
Nem voltam éhes, áá, dehogy. (Tágaségenandalog. Csak én tágatlan utcákon loholtam. Majdnemugyanaz. Szerencsére ez a műremek sem képezte részét zenei könyvtáramnak.)
S bár táskámban ott ványadtak a terveletlenül megvásárolt dióscsigák, elhatároztam, hogy nem eszem, amíg oda nem érek.
Mert étellel jutalmazom magam. Elég jó.
Kutyakeksz a karmától.
Egyél meg, ugyebár, ha már Alice. (Hudöfakizelisz.)
Pácsóban. Vacsira. Bopgulyással.
Befejeztem.
És akkor... ott volt! Az orvosi rendelő! A cél. (A vas és a cél városa. A vas a bopgulyásban van.)
Amúgy nem a cél a fontos, hanem maga az út. Az meg jutott bőséggel.
Megpróbáltatásaim nem értek véget.
Beléptem a rendelőbe. Ikonikus cicasapkában. Rögtön az összes szempár reám szegeződött. Értsétek szó szerint a szegeződést.
Árkokat vájtak a hátamba.
Illedelmesen köszöntem, ahogy jó Alice-hoz illik a rózsák közt, és megpróbáltam sehová-de-főleg-emberekre-nem-nézve leülni.
Mikoron az egyik szék felől hallom ám:
- Cicc, cica. Na mi van, cica. Ciiicaaaaa. Cicc-cicc.
Mondta ez nekem, kapaszkodjatok meg, egy ötven körüli asszony.
MIFENE.
Nagyon igyekeztem, hogy fel ne vegyem a szemkontaktot, miközben azon pörgettem magam, hogy mit mondana most a Ji Csing és hogy ki tudok-e törni, ha elkezdenek bekeríteni. A Terrorbolygó nyomasztóan közeli valósággá változott. Bárcsak eltűnnék hirtelen, ahogy vágyta a költő, s csak egy mosoly maradna belőlem a levegőben lógva.
- Nem tárgyal velünk - mondta az asszony, immár a szomszédjának, egy tüdőbajos kinézetű nénikének.
- Hát nem. Hát nem. Hát nem. (hörgés)
- Miért nem tárgyal velünk? A cica nem tárgyal.
Normál körülmények között ez lett volna az a pont, amikor sikítva elhagyom a színt, de az előző nagyjából egy órát azzal töltöttem, hogy mérgezett egér-tempóban szaladoztam egy hülye labirintusban (és még ételjutalmat sem kaptam, mert az asszony előtt nem mertem elővenni a csigákat, így is elég állat bolyong ebben a történetben), így csak ültem, mint aki nem tud semmiről.
Ha itt a vég, hát jöjjön. Kit érdekel. Csak el ne tévedjek.
Az asszony meg közelebb sompolygott.
Egyrészt szűk szemrése volt, másrészt vastagon kihúzva feketével, úgyhogy első pillantásra úgy tűnt, mintha egyáltalán nem lenne szeme fehérje.
Másodikra is.
Többet pedig nem néztem arra.
David Lynch sikoltozott volna a gyönyörtől.
Én meg gyönyör nélkül.
Tim Burton meg egyáltalán nem, mert ő ezeket úgyis cgi-vel oldja meg.
Teltek a percek.
Tüdőbeteg néni három másodpercenként kerregve fújta ki a levegőt. Valószínűleg legutóbbi áldozatával lenyelt egy fidzsetszpinnert és a golyóscsapágy a tüdejébe szorult.
Macskafixációs ufonauta asszony pedig elkezdett a rendelő ajtajának beszélni.
Az ajtó bátrabb volt, mint én.
Szerencsére ekkor szólítottak. (Másik ajtóhoz, mindenki nyugodjon meg.)
Az elején azt hittem, hogy visszazökkentem a valóságba. Vérnyomást és cukrot mértek ketten egyrajtam. Mondjuk a cukormérésnél ugrott egy kisebbet a mátrix, mert asszisztens1 nem bírt volna vért préselni az ujjamból, egyesült erejükre volt szükség.
Elégedettek voltunk mind, különösen azzal, hogy nem ettem. Hála az asszonynak.
Aztán közölték, hogy akkor várjam meg a doktor urat, mert ő meghallgatja a tüdőmet és akkor végeztünk is. (Nem velem.)
És akkor ott ültem. Egy asztalnál. egy szépen bepolcozott rendelőben, aminek erkélye volt.
Ők pedig megbeszélték az életüket.
Hova kéne rakni a kutyát nyaraláskor, inkább tavaszalagolás, ha szabad közbeiktatnom, most szólnak a hotelnek, lehet kutyaszállás, de felárral, anyós szóba jöhet, de az érintett nem szeretné, kizárná a jószágot, pedig benti kutya. Mindegy, mert egyszer úgyis nála landol, de még nem készítették fel rá, csak tiltakozna, annak meg mi értelme. Józsi megveszi-e Feri motorját - nem valószínű, ha engem kérdeztek, Józsi nem motorozik annyit, a motorshow-ra se mentek ki, el volt b.szva Feri egész napja, következésképp Asszisztens1-é is, következésképp a kutyáé is. (Milyen kutya? Remélem, fa.)
Én meg csak ültem, láthatatlanul.
Tekergettem kis papírdarabkámat vérpettyes ujjam körül, aprólékosan végignézve a polcok és szekrények tartalmát.
Közben kitavaszodott és a báránykák felnőttek.
Doktor úr belépett, erre Ferinőjeasszisztens1 feje lenyaklott mondat közben, mint aki elaludt, és úgy maradt a vizsgálat végéig.
Végül csak kijutottam. (Igen, meghallgatták a tüdőmet, teljesen golyóscsapágy-mentes.)
És el tudtam osonni az asszonyék mellett, akik egy szerencsétlen sorsú fiatalemberre vettették rá magukat.
- Üzemorvosi vizsgálatra vár és itt ül a betegek között.
- A betegek között. (Csapágykattogás, slájmmal csuszékonyítva.)
- De miért?
Jó kérdés.
Új útra keltem.
Megettem a két teljesen ízetlen dióscsigát, nem volt nagy öröm.
Nincs út visszafelé, éneklendette Charlie, csak úgy általánosságban. (De neki még dióscsigája sem volt.)
Nemhogy út nem volt, de utcanév sem.
Illetve az út egy szakaszán mégis, de mindig a másik oldalon, mint ahol én haladtam, és mikor megpróbáltam áttörni a túlsó oldalra, hirtelen bevágott elém egy andalgó utcaszéles pár vagy faros néni huzikocsival. (Az összes alkalommal. Sosem ugyanazok. Sosem. A város, sőt az ország széltében andalgó párocska- és huzikocsisnénis-készlete fel lett használva. Vajon exportra is termelünk?)
De legalább senki nem cicázott le.
A másik helyen - ahová nem annyira igyekeztem, annyira nem, hogy útközben vettem magamnak akvarellpapírt például, útbaigazítás ürügyén, sikertelen próbálkozás volt, mert mindannyian azt hittük, én, a bolt teljes ötfős személyzete és a rajtam kívülálló vásárlók, hogy a 6-os szám mellett található a 8-as, de csalatkoznunk kellett - már csak kisebb atrocitások értek.
Például nem voltak hajlandóak elhinni, hogy a nevem Zsuzsa, nem Zsuzsanna, ehhez kezdek már hozzászokni, a Dzsesszikát persze simán beveszi a gyomruk, de az, hogy Zsuzsa, az nonszensz.
Fontolgatom, hogy második keresztnevemet átíratom Annára, puszta kibszásból, és kezdjenek vele, amit csak akarnak.
A hazautam ehhez képest viszonylag eseménytelen volt. Már amennyiben ténylegesen hazaértem egyáltalán.
Még a bopragu sem elég meggyőző.
