Kedveskéim!
Egyre kevesebben tesznek szexuális ajánlatokat nekem.
(Bármennyire is annak hangzik, ez nem panasz, csupán ténymegállapítás.)
Így kénytelen vagyok más undorító témákat kivesézni. (Szó
szerint. Egy újabb szar poén. Szó szerint.)
A várandósok felsőbb osztályába lépve az ember már nem
ártatlan lánya kifejezetten gyakran szembesül azzal a ténnyel, hogy a
legváratlanabb helyeken és időpillanatokban vizeletmintát óhajtanak tőle.
Bárhová belép, már nyomják is kezébe a kedves műanyag
poharat, aminek a történet elején még igencsak örülünk, tekintve, hogy alienünk
fejlett sarkazási és / vagy öklözési technikáinak köszönhetően egyetlen mobil
húgyhólyaggá változik át a testünk, minden másodpercben teljesen készen arra,
hogy megtöltsön egy kedves edénykét, ám később már pavlovi reflexszé válván,
például kisboltos kávét tartalmazó műanyag pohár esetén is automatikusan a
mellékhelyiségek irányába indulunk meg és örülhetünk, ha még idejében észbe
kapunk.
Illetve zárójelben megjegyezném, hogy az emberi
vízvezetékké alakulásnak egy- egy váratlan nevetésre vagy tüsszentésre nézvést
beláthatatlan következményei lehetnek.
Kedveskéim, ha láttok eme tevékenységek űzése közben
kismamát igencsak meglepődött arcot vágni hirtelen, akkor tudjátok, hogy azért
van, mert abban a pillanatban ébredt rá a fenti összefüggésre.
Mindeközben nosztalgiával gondolunk arra a boldog időre,
mikor még nem voltunk egyetlen gigászi vizelési inger, és magányos bérleményünk
praktikus mosdójában megtettük az előkészületeket a sorsdöntő terhességi teszt
elkészítésére, majd rádöbbenve, hogy a teszt maga továbbra sem tartalmaz
bármilyen szelencét vagy dobozkát vagy bármit, amibe a felgyülemlett
érzületeket le lehetne vezetni, eszeveszett vágtába kezdtünk a lakásban, hogy
találjunk valami e célra alkalmas eszközt, ami nem jóanyánk tuppervárés edénye.
Én a magam részéről egy kiállításmegnyitóról visszamaradt
pókemberes papírpoharat áldoztam be anno.
Mellékszál vége.
Tehát laborvizsgálat.
Beutaló, remek, Zsuzsánk beóvakodik a kórház nevű
műintézménybe, majd kereng egy jó negyedórát, mire a megfelelő helyre téved
véletlenül.
Az adatok felvétele és olyan zavarbaejtő kérdések sora,
mint „Hány hetes terhes?”, amelyre sosem tudtam válaszolni, örülök, ha a
hónapszámot nagyjából eltalálom, nem írom magamnak és nem vágom a centit, bár
tudom, hogy ez főbenjáró bűn és „milyenanyaazilyen”, ezért a kérdés lényegét
figyelmen kívül hagyva azt válaszolom: „Június 27-re várom.”, számoljanak ők,
ha nagyon akarnak, én hárítom a felelősséget; után kezembe nyomják meghitt és szívbéli barátomat,
a pohárkát.
Ám ezúttal valami új, a rendszer megborul, kis világom
összeomlik, ugyanis kapok egy undok dugaszolós kémcsövet is, hogy legyek szíves
abba áthelyezni „mintámat”. Remek. Biztos ez a büntetésem, amiért nem tudtam
heteim számát.
Tehát eloldalgok a wc irányába, kezemben sorrendben az
alábbiak: kabát, táska, taj-és lakcímkártya, kettő darab A/4-es laborpapír a
vizsgálatokkal, pohárka és kémcső. Rutinosan tudom, hogy bonyodalmak lesznek az
elkövetkezendőekben.
És lőn.
Az illemhely kicsi, kétkutricás és kézmosási szempontból „C”
kategóriás, ami azt jelenti, hogy az általam elvárt 4 komfortfokozatból 2-t
birtokol, a folyóvizet és a szappant, ám a másik kettő, úgymint a MELEG
folyóvíz és a kéztörlési lehetőség, távollétével tüntet.
Fontos dolgok ezek, kéremszépen, mivel kényszeres vagyok,
így pisilés előtt is mosom kezeimet. (Vagy „B” kategória alatt
fertőtlenítőkendőzöm, ám az jelenleg nem hozzáférhető, táska alján rejtekez.
Később kiderül, hogy ez csak szükség kérdése.) Tehát e tevékenység idejére
felhalmazom ingóságaimat az ablakpárkányra, amit Kutrica1-ből kinyomakvó
Idősnéni1 szuszogva azon nyomban lesodor, majd megvető pillantással végigmér.
Mert milyen rohadék is vagyok már, nemcsak cuccaim vannak, de alienem is.
Csudajó.
Kutrica1-be ezenközben benyomult Idősnéni2 és
vérfagyasztó nyögéseket hallat, Idősnéni3 pedig baljóslatú tornagyakorlatokat
végez az előtérben.
Felnyalábolom hát boldogtalan holmimat és méltóságteljesen
Kutrica2-be vonulok.
Kutrica2 igen kis alapterületű és nincsen benne fogas.
Sem fertőtlenítőszag, egyébként.
Kabátomat és táskámat tehát a kilincsre helyezem,
papírjaimat pedig táskám tetejére gyűröm. Megfordulok, mire lerántom az
egészet.
Visszaakasztom, itt még türelmes vagyok.
Pohárpajtásomat, benne a gumidugaszos kémcsővel a fali
wcpapírtartóra illesztem nagy műgonddal.
Ahogy elhúzom a kezem, leesik.
Működik a gravitáció, hurrá.
Idősnéni2 abbahagyja a nyögdécselést és fülelni kezd.
A kémcsövet idejében elkapom, ám poharam, akit már nem is
szeretek egyáltalán, majdnem átgurul Kutrica1-be a lélegzet- visszafojtva
figyelő nénihez, aki nyilván el nem tudja képzelni, mi folyik a furnérlapom túl,
de nem az, aminek kellene. Biztos ájult illetőket mészárolok. (Ha ez a gondolat
nem segít neki könnyíteni bélrendszerén, akkor semmi.)
Ahogy lehajolok a pohárért, újfent leverem a táskát.
Oda sem pillantok már. Rezignált vagyok a csapásokkal
szemben.
Kihámozom magam a nadrágomból, amelyen persze nincsen
zseb, nehogy egyszerű legyen az élet, kémcsövemet így heverő táskám tetejére
helyezem gondosan.
A pohárba pisilés már könnyeden megy.
Az viszont egy egészen új szintje a létezésnek, amikor
félkézzel a végeredményt kell tartani, miközben visszaöltözöl, mert közel s
távol egyetlen talpalatnyi sík felület sincs, ahová le lehetne tenni bármit,
nemhogy fedetlen folyadékot.
Sajnos a wc-deszka domború, erre akkor jön rá az ember
lánya, mikor az egész hóbelevanc elkezd csúszni lefelé és éppen el tudja marni
úgy, hogy nem csap ki a peremen.
(De kicsap amúgy, de itt még a jó oldalon.)
Idősnéni2 azóta sem mozdul, remélem, nem kapott
szívrohamot.
És jön a neheze: átönteni a terméket a csövecskébe.
Egy része undok lottyanással mellécsuszamlik. Rosszfelé.
(Milyen jó is a fertőtlenítő kendő, higgyetek nekem, bár
előkotorni s kibontani három ujjal igazi művészet.)
Újabb nem várt problémák: kutricámban nincsen kuka
pohárkámnak és a kémcsődugasz minduntalan kiugrik, biztonságtalanná téve a
lezárást.
Ám mindenre van megoldás.
Az előtérben kuka díszeleg.
Igen, de hova rakjam a mintás csövet?
Első reflex, hogy a számba veszem. (A rutin meg az évek,
ugye. Amit nem tudsz megfogni, kapd be.)
Szerencsére nem teszem meg, mert eszembe jut egy másik
megoldás, ami szintén hagy kívánnivalót maga után, de legalább lesz valami
gyakorlati haszna is a dekoltált felsőrésznek és a melltartómnak.
Az asszisztens hölgy döbbenten néz s hápog, mikor
méltóságteljesen elővarázslom mintácskámat a blúzomból.
Pedig abszolút praktikus.
Hogy mégis övé legyen az utolsó szó, megjegyzi: „Sokáig
tartott.”
De engem nem tud legyőzni. „Nem akartam, hogy a mennyiség
a minőség rovására menjen.”, mondom angyali mosollyal.
Döbbent csend, mint Kutrica1-ből az imént.
Mindenki ezt gondolja: „Te jó ég, és ez szaporodik.”
Legközelebb viszek öntapadós pohártartót.
Vagy tüsszentek egyet.
