A lét elviselhetetlen könnyűsége

Kedveskéim!

Alapvetően szeretem a bizarr helyzeteket, nyilván alkati sajátosság avagy neveltetés (a tetanusz, az alkohol és Jean-Claude van Damme együttes jelenléte fiatal koromban), hogy kiválóan szórakozom, mikor mások konszolidáltan szájuk elé kapják a kezüket és finomkodva a bokrok közé, némi hányás (feltehetően van hozzá közöm) tetejére alélnak vagy valami ilyes, majd leszarja őket egy kistestű állat (önszántából). Nem állítom, hogy ezt az egész babavárás – dolgot pusztán a fenti okból kifolyólag vállaltam volna be, nyilván persze játszott benne szerepet, hiába tagadnám.

A várható ajándékhullám is vonzott.

Kissé.

Persze a legelején még csak nem is sejtettem, hogy milyen nagyszerű tapasztalatokkal fogok gazdagodni morbid élmények terén, hiszen közelebbi kapcsolatba kerülök az egészségüggyel, melyet eddig széles ívben igyekeztem elkerülni, hatékonyan alkalmazva „a pálinka mindenre jó, beleértve a lábcsonttörést”- tézist, illetve dédnagymamám életvezetési tanácsát az Unicumról: „Ez gyógyszer, mert rajta van a veres kereszt.” (Már ugyan nincsen rajta, csak arany, ám ez is pusztán hatékonyságát bizonyítja, hisz szemlátomást előléptették. Részben dédnagymamámnak köszönhetően, úgy hiszem, igazán kaphatott volna valami emlékplakettet, becsületrendet, de semmi.)

S bár teljesen random választottam gyermeket elősegítő doktort, nyilvánvalóan sorsszerű volt találkozásunk és egymásnak vagyunk teremtve, tekintve, hogy szakterületére (vagy minekhíjják) nézvést szülész-nőgyógyász ÉS patológus. Imádom. Az eleje és a vége érdekli, a közepe nem, hát vagyunk ezzel így egy páran.

Ki ne vágyott volna arra, hogy egy patológusnál hozhasson világra egy darab új életet?! Tökéletesen megnyugtató érzés, hogy bármi történjék szülés közben, minden lehetséges kimenetelnél jelen van a szaktekintély egyetlen személyben.

És utánozhatatlan hatást vált ki egy beszélgetés során félvállról odavetni: „A patológusom azt javasolta…..” Ó, egek, sokkal jobb, mint az én vicceim.

Ezzel teljesen levett a lábamról, és értékéből semmit sem von le a tény, hogy alapból éppen terpesztettem égnek emelt alsó végtagokkal egy kilövőállomáson. (Ban.) Lábamon béna zokni, testemben szimbionta. (Nem, hiába húzod alá, nem vagyok hajlandó szimbiótának leírni. Kabbe. Gép vagy.)

Ámde az élet nem csupa móka és kacagás. Törpillát például biztosan megdugta legalább egyszer mindenki a faluban, mint ahogy Hófehérkét a hét törpe és további bányászbarátaik. És a vadász. És a békakirályfi. (Ez egy tendencia a mesékben egyébként, hogy számos kistestű hímnemű és egyetlen nő összefonódnak és a nők még el is vannak tartva…höhh. Illetve fujj. S bár magától értetődően feminista nézeteket hirdetnek, személy szerint jobban tudok azonosulni a Hamupipőke mondanivalójával, jelesül, hogy „Egyetlen pár cipő meg tudja változtatni az életed.” Hát még 15. Persze csak ha a törpék fizetik.)

A várandóssággal vizsgálatok járnak ugyanis, amiknek kellemessége nem is mérhető ahhoz az élményhez, mikor Törpilla rádöbben, hogy időszerű felkeresnie a bőr – és nemibeteg – gondozót, s nem az ekcémája miatt.

S az ember terhes lányára rászabadul a világ. Mit ne mondjak, nem épp a megfelelő fele.

Első körben undok asszisztensnők képében, akik diszkrét 45 perces várakoztatás után (ebből 21 az épület előtt, nyitásra várva a mínusztízben) közlik, hogy nem, nem jöhetek Budapesten laborvizsgálatra, mivel állandó lakcímem püspökladányi és különben is, magánnőgyógyász írta a beutalót, azt pedig tilos nyilván, nem is orvosok azok, csak óriás uborkák, itt már felhorgad bennük a proletár, akurvaannyátakisburzsujlibának, hiába mondom én szívszaggatón, hogy dehááááátpatolóóóóóóóóóógus. Utálnak. Egyébként is, minek szülök, csak több melójuk van velem, leszarják, hogy gyarapszik a nemzet és a földgolyó. Így sóhajtva hazalibegek énvárosomba laborba, az útiköltségem többe kerül, mintha fizettem volna a vizsgálatokért.

De ha fizetek értük, megszólnak az előző asszisztensnők klónjai, mit szórom a pénzt, terhes vagyok, vegyek inkább sarokvédőt a bútorzatomra.

Természetesen ezt visszafelé is eljátsszák, mikor püspökladányi háziorvosom közli, hogy hiába hozzá tartozom, ő ugyan ki nem ír táppénzre, mert Pesten élek (bár egy darab albérletbe nem tudtam itt bejelentkezni soha röpke életem folyamán) és különben is, akit magánnőgyógyász javasol, az nem más, mint táppénzcsaló, szóval húzzam vissza a belem Pestre, szimuláns vagyok.

Egy dinnyét hordok a bőröm alá beültetve, most jól leleplezett.

Legszívesebben addig stemplizném a fejét a pecsétjével, amíg be nem dagad az agya végzetesen és szétviszi azt az okos rendszerellensége-felfedező fejét, persze a Szigorúan ellenőrzött vonatok erotikus felhangja nélkül.

Sehol sem szeretnek engem. Azért, mert lakom. Csak nem jól.

Nincs is rosszabb, mint lakni, higgyetek nekem.

Egyedül védőnőm nem baszgat lakcímkártyákkal, kedves és szeretetreméltó hozzáállás. Még azt is megbocsájtom neki, hogy helyette mindig elmondja, hogy a szülés után ki fog hullani az összes fogam és hajam. Állok elébe, legalább lehetek gonosz boszorkány és beköltözhetek Hófehérkéékhez, átvéve a törpék egy részét. (Egy KIS részét.) És akkor kezelhet doktorbubó, basszammeg.

Mellékszál, de szépemlékű ifjonti koromban mit sem vágytam jobban, mint lakni, tekintve, hogy volt egy rövid, ám annál kellemetlenebb időszak (megörökítve személyi igazolványomon, úgy nézek ki, mint akit sokan és sokáig erőszakoltak és vertek és további effélék vannak neki beígérve, még elfogult források szerint is), mikor tökéletesen hajlékmentes voltam, holmijaim egy barátnőm pincéjében hevertek boldogtalanul (köszönöm, Réka, soha nem felejtem el, kérhetsz bármit, tiéd a lelkem), miközben én ugyanezt tettem padokon, könyvtárakban és nullahuszonnégyes mekikben, ipari mennyiségű kávét fogyasztva a 200 fokban. S annyira vágytam egy albérletet, hogy beugrottam egy közvetítőirodának is, akik segítséget ígértek reménykedő kisszívemnek a kereséshez, majd szinte vihogva a kezembe nyomtak egy A/4-es papírlapot, címekkel telítve (melyek abszolút nem feleltek meg az én preferenciáimnak, mint utóbb kiderült), majd közölték, hogy akkor ez 8000 Ft. És én annyira örültem a nyomorult papírlapnak, hogy ha a nem igazán tetszetős ifjú cserébe szopásra kér fel, boldogan ugrottam volna. Kétségbeesésemet mutatja, hogy akkor sem álltam volna ellent, ha azt mondja, hogy a potenciális lakhelyemet tartalmazó fecni ára egy szopás ÉS 8000 Ft. Örültem volna, hogy mennyire megéri nekem. Úgy ám. (Egy e-mail-címet is kaptam, hetente változó jelszóval, ahol újabb ajánlatok várhatnak rám, ha nyitott az elmém.) Kicsit később, a Blaha Lujza téren kornyadozva kiszelektáltam a nem megfelelő otthonokat, kettő maradt. Ám csodálatos módon az egyiket végül valóban kivettem, szóval a papírlapot azóta is őrzöm bekeretezve, pedig már tudom, hogy lakni maga a boldogtalanság esszenciája.

Mellékszál vége.

Az engem riogató egészségügyi foglalkoztatottak (nem dolgozók semmiképpen, hevernek csak, mint varangyosbéka az iszapban, nyelvükkel dagadék bokám után kapkodva gonoszdin) másik kedvelt témaköre a tetoválások jelenléte a bőrömön, összefüggésben anya-képességeimmel (melyek valószínűleg kimerülnek a poroló nem rendeltetésszerű használatában), leendő szüleményem majdani életvitelszerű drogproblémáival, korai és erőszakos elhalálozásommal illetve ennek nem bekövetkeztekor bőröm öregkorra való összeszottyulásával.

Nos, amikor az ember lánya már két lépcsőfok után liheg, állandóan kóvályog és csak azért nem alszik el bármilyen testhelyzetben, mert egy alien belülről iszonyú erővel szabálytalan időközönként bordán rúgja avagy légkalapáccsal ütlegeli (igenis valódi légkalapács – hogy hogy jutott alienem birtokába, nem tudom, de tekintve a fogantatás utáni erős és gyakori illumináltságot részemről, bárhogy odakerülhetett, mindenféle hagyományos módokon), akkor nem igazán tudja tolerálni az efféle megnyilvánulásokat, de nem mer szólni mégsem, hátha elkérik a lakcímkártyáját és akkor vége mindennek.

De legalább a nőgyógyászom arc nélkül is fel fog ismerni a boncasztalon.

Lakótársam, Néni is jobban reagál testem borító jelekre, valószínűleg vagy mert halott, vagy mert 69.

Másik kedvenc téma, hogy vérszegény vagyok, ésakkorezzelmostmitcsináljak, szedem a vastablettát semmi hasznára, majd 6 hónap után a homlokukra csaptak: ja igen, ne szedjem együtt a vasat a magnéziummal, mert ez utóbbi nem engedi felszívódni az előbbit, igaz, hogy mindkettőt reggelre írták fel, szóvalakkormostkiahülye, és ne lepődjek meg, ha fekete lesz eztán a székletem. Én már nem lepődök meg semmin, mióta évekkel korábban egy irdatlan hasmenésre széntablettát kezdtem szedni és nem mondta senki, hogy az csak bakteriális alapú bélproblémára hasznos, stressz alapúra nem, ennek eredményeképpen még nagyjából kettő hétig mindössze annyi változást tapasztaltam, hogy fekete port fostam intenzíven, ami előszörre nem kicsit meglepő (és mulatságos).

Kár, hogy nem volt bidém, komplett vályogtéglákat készíthettem volna viszonylag kis befektetéssel.

Más változások is vannak itt, kéremszépen. Mikoron például az éjszaka közepén arra riad az ember lánya, hogy jobb orrlyukából konkrétan gyomorsav preckel kacéran, az valami felbecsülhetetlen. Másodpercek törtrésze alatt kell eldönteni, mitévők legyünk, hányjunk, köpjünk, káromkodjunk, szippantsunk tejet orrunkba a maratás okozta károk enyhítésére, fulladjunk meg vagy mindezt egyszerre.

Mindenesetre eldöntöttem, hogy ezzel a képességemmel jelentkezek egy cirkuszba vagy freak show-ba „Sugarpie Sue, az emberi spricni” művésznéven. Bármily testnedvet kiszórok orrból, viszonylag nagy hatótávolsággal. Különösen kedvelt produkcióm a tüsszentésnek álcázott tenyérbe ömlő epe. Komplett biológiai fegyverarzenál vagyok.

Ha vándorcirkusz, még a lakcímmel sem lesz gondom többé.

Időnként felmerül bennem, hogy másoknak könnyebb-e az élet. Egészen biztosan.

De nekem legalább van saját patológusom.

Általános tévhitoszlatás és az élet örömei. Napersze.

Kedveskéim!

Ha valakinek lenne még akár a leghalványabb hite és / vagy reménye abban, hogy a babavárás fantasztikus, mert libegsz a föld felett, miképp egy unikornis hátán egy kacagó tündér lenge hernyóselyem ruhácskában, hajában cipőcskéjéhez passzoló színű virágdíszek, akkor az a gyanús valaki nyilvánvalóan nem olvassa a blogomat rendszeresen, ejnye.

Bár azt is könnyeden el tudom képzelni, hogy csak nekem jutott rózsaszín felhőcskék és a Für Elise dallamára pulzáló szivárványok között szaladgáló cuki állatkák helyett a már említett tündért több más tündér szeme láttára erőszakoló katicabogár orbitális farokkal, hát ilyen az én formám, mit mondjak.

Persze ezek után reménytelen volna állítanom, hogy valójában mennyire boldog is vagyok, senki sem fogja elhinni és mindahányan utálkozhatnak, hogy milyen anya az ilyen, ám aki ismer, tudhatja reflexből, hogy nekem az utóbbi lehetőség sokkal tetszetősebb, és úgysem bírom a Für Elise-t, míg mindenki más, hogy úgy mondjam, érdektelen kissé.

A katicás hasonlat egyébként akkor fogant meg a fejemben, mikor zoknit próbáltam húzni az ágy szélén görnyedve irdatlanul megdagadt lábfejemre, de 4 dimenziós pocakom aktívan akadályozott, én pedig nyögve küzdöttem, mely hangok alapján lakótársam, az Idős Szellemnéni bízvást hihette, hogy szülök, miközben egy kisebb csapat kosaras molesztál épp tettleg.

De mit is tehetne, azon kívül, hogy feltesz főni egy kávét a fiúknak?

Idős Szellemnéniről azt érdemes tudni egyébként, hogy hihetetlenül cuki, ám lopva közlekedik, szinte soha nem is hallani, ezért állandó rettegésben élek, hogy meg fog halni és én nem veszem észre, csak 5 nap múlva, vagy meg is tette évekkel korábban és már ektoplazmával borítottan levitál közöttünk. Ezt cáfolni látszik a tény, hogy egyszer kaptam tőle kettő darab krémest (amit rögtön be is falánkoltam és ügyesen ki is hánytam azon szent pillanatban, órákon át érezve az orromban a kellemetlen bizsergést és egy fura illatot. Megjegyezném, hogy ez is a terhesség egyenes következménye, arról nem is beszélve, hogy hajdani fürgeségem tovaszállván, csak göcögni bírtam, mint egy kis dinnye, és épp nem időben értem oda vécécsészepajtásomhoz. El sem tudjátok képzelni, micsoda élvezet porcukros-gyomorsavas habot takarítani négykézláb egy szál alvóspólóban a hideg kövön, óriás pocakkal, epét fecskendezve az orrotokból. Jobb, mint a vidámpark. Kár, hogy répa nem volt benne, ez hibádzott csupán. Legközelebb lesz nálam, apróra vágva, zsebben, ne ezen múljon.)

A zoknis történetnek egyébként az lett a vége, hogy leborultam az ágyról, mint egy döglött fóka és bevertem a fejemet a kisasztalba. (Szóval jobb lett volna a kosarascsapat mégis, legalább az egyik biztosan elkapott volna. Már csak reflexből is, a labdaforma miatt.)

Lakótársam, ha mondhatjuk így, nyilván szintén összeizgulta magát, hogy mi lehet velem, és felmérte, hogy nemigen tud nekem segíteni, mint ahogy én sem őneki, ha és amikor kizuhan a kádból. Ki vagyunk segítve egymással. Törött ezzel-azzal fetrengünk majd szomszédos szobákban és soha senki nem fogja megtudni, mi is történt velünk. Tévesen sorozatgyilkosokra gyanakszanak majd. Ha egyáltalán felfedeznek minket.

Talán csak egy sanda vízvezeték-szerelő, aki rajtunk óhajt meggazdagodni azáltal, hogy a folyó (mit folyó, ömlő) kádat előre megfontoltan hanyagul szereli, hogy többször jöhessen. Neki biztosan hiányoznánk. Mondanám, hogy az alattunk lakónak ugyanezen okból kifolyólag (haha, ezdeszarvoltmármegint) pedig biztosan nem, de szerintem ő is halott már, csengetésre sem reagál, azóta is a plafonját bámulja, nyála folyik, szívében döbbenet.

Ha majd rátalálnak véletlenül, őt sejtik a 3. áldozatnak. De ti ne higgyétek el.

És ha már szóba kerültek a megdagadt bokák, ki is fejteném, engedelmetekkel. (Egyébként meg ez az én blogom, azt csinálok, amit akarok.) Valamely rejtélyes anomália folytán csak lapos talpú cipőben dagad a lábam, nyilván ez része annak a másik anomáliának, hogy lábujjaim valami rettenetes genetikai torzulás következtében úgy vannak ferdülve, hogy a platformtalpú, nyitott orrú kurvacipők sem nyomják, sőt. Sajnos itt belekerülünk egy ördögi körbe, mert a rosszalló tekintetek miatt időnként kénytelen vagyok lapos talpú terhescipőket hordani, amiket felvenni sem tudok rendesen, a falnak kell támaszkodnom, leülni tilos, mert akkor nem bírok felállni többé, és nem óhajtok egy sarokban szülni. 

Figyeljünk arra, hogy ha nagyon előrehajolunk, különféle izgis dolgok tolulhatnak torkunkba, szabadulásra várván.

És mivel nehéz vagyok, lihegek és izzadok, fejem vöröslik, ámde dagadt lábbal másnap már nem férek bele a kényelmes magassarkúkba, mert nagyjából olyan benyomást keltek, mint amikor a kelt tészta fut ki a vájlingból.

Külön öröm, hogy estére már csak ollóval bírom lehántani a lábamról a cipőket. (Szóba jöhet még: feszítővas, elemes cipőlehúzó robot, fakanál, teljes láb letépése, bár mindent összevérezne és takaríthatnám fel, de iszonyúan lusta vagyok.)

Kedvenc csizmámat egy alkalommal 20 percig morzsoltam le magamról, a végén már sírva; annyira elfáradtam eme művelet végzése közben, hogy sikerem után rögtön eldőltem és elaludtam, majd hajnalban ébredtem arra, hogy még mindig hídként ívelek az ágy és a padló közt, valamint pisilnem kell, de elzsibbadtam. A mosdóhoz való eljutási technikámat bármely kezdő kígyó megirigyelhette volna. Bocsánat, javítom: egy kezdő kígyó, aki lenyelt egy elefántot.

Mezítláb kellene járni, de Pesten ezt mindösszesen egyszer próbáltam meg (nem merem felidézni, hogy milyen körülmények vezettek idáig, felteszem, közrejátszott néminemű szeszesital és az éjszakai buszjáratoktól való ösztönös idegenkedés) és hazaérvén nagyjából még Domestos-ba is lógattam a lábamat, mert kettő – helyenként három – centiméteres koszkéreg alakult ki a talpamon, masszívabban, mint egy forró nyári napon aszfaltba olvadt tornacipő.

Nem akarom tudni, mi alkotta, de az biztos, hogy ellenállt volna egy közepes napalmtámadásnak.

Az ezt követő napokban többször előfordult, hogy visítva ébredtem és félálomban a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy lesúroljam az esetleges maradványokat, mint Ágnes asszony, ugye.

A legnagyobb veszélyt azon állampolgártársaim jelentik, akikkel az A-ból B-be való eljutásomat támogató törekvéseim közepette találkozom. Kettőféle van belőlük mindösszesen. Az első csoport tagjai nyilvánvaló rosszallással tekintenek rám, és ezt gondolják: „idejön terhesen, csak azért felcsináltatta magát, hogy átadják neki a helyet, én nem teszem meg, miféle ember az ilyen és még direkt az orrom alá dörgöli a kibaszott hasát neki, és különben is, járjon kocsival, minek veszélyezteti a gyereket a tömegközön, ahol senki nem adja át neki a helyet, milyen anya az ilyen”.

Míg a másik csoport hasat simogatni akar. Nekem hányhatnékom van, állandó pisilhetnékem, de leginkább ellenérzéseim az állatsimogatókkal kapcsolatban, mert nem tudom visszarettenteni őket.

Pedig igyekszik előtörni belőlem egy könyökütés.

Már az „ez nem is baba, súlyos bélfertőzésem van valójában, attól puffadok” – szöveg sem segít.

Pedig kiváló.

Ha kicsivel kevesebb önbizalmam lenne, még azt hinném, hogy nem vagyok vicces, de így tudom, hogy nem mindenki képes szeretni ezt a fajta humort.

Bár készséggel elismerem, hogy nem segítem elő vele a világbékét.

Aljas provokátor vagyok, a nyakam is direkt hámlik a napégéstől a mínuszhúszban.

És még az alienes pólómat sem értékelik, hát meg kell őrülni. És tudom, hogy fujj, fujj, de mikor látom a „Giger, az Alienek apja” - posztokat, mindig kikívánkozik belőlem, hogy „Az enyém ugyan nem.”  Hahh, nincs már lelkem, egy darab sem, a jehovatanújalány meg is mondta múltkor, hogy én vagyok a megtestesült gonosz avagy annak a gyermeke, de majd meglátom, hogy  a hatalmam nem tart már sokáig. Kissé meg is lepődtem, hogy honnan alakulnak a fejében ilyenek derült égből, de aztán nem bírtam ki és közöltem vele, hogy így is van, jól illusztrálja, hogy mindhárom nevem 6-6 betűből áll. Ennél a pontnál felfelé sandított, hátha lecsap rám egy villám vagy egy igazságtévő csodaszarvas, de semmi. Biztos úgy vélték, hogy kár belém.

Pedig csak annyit mondtam, hogy ne haragudjon, de jelen pillanatban nem tudna lekötni a mondandója.

Rosszul viselte, mert szerinte is ketten vagyok már, két megmentett lélek pedig több, mint egy. MLM - rendszerben megy ez is.

Pedig azt nem is tettem hozzá, hogy élő házi vízműként az egyetlen célom, hogy kedves kis edénykébe anyagcserélhessek, de mostazonnal – jelleggel. De ha adna füzetkét, elolvasom majd a vécén.

Lusta is vagyok, mint azt korábban is említettem (tessenek csak utánanézni, nem szaladok el, csak hengeredem), bár ez volt már korábban is, úgy rémlik. Viszont ennek is vannak fokozatai, én elértem azt a szintet, hogy inkább hagyom, hogy nyalkás brigyók (kösz, Lewis Carroll) úszmányoljanak a bögrémben, de nem mennék kiöblíteni, viszont ráöntöm a következő, más természetű bármit. Igaz, fintorgok.

Legalább ez.

Leendő gyermekemet is valószínűleg az első adandó alakalommal el fogom hagyni a szobámban vagy szobájában fellelhető rendetlenségben.

Még a kiságy sem lesz biztos tájékozódási pont, azt is ellepik a mindenfélék.

Az az egy biztos, hogy nem lesz köztük perverz vigyorú műanyag fiserprájsz játékállat, azoktól még engem is kiráz a hideg.

Iszonyú.

Akkor már inkább három pár zoknit minden lábra.

Vagy a Für Elise.

Vagy egy Für Elise-t játszó zokni.

Vagy egy Für Elise-t játszó fiserprájsz játék zokniban.

Na nem, azt azért mégsem.

Hátmilyenanyaazilyen.

És még Dévidhasszelhoff koncertre is elviszem majd.