Miafenétcsináltaméneddig

Kedveskéim!

Joggal kérdezhetitek, hogy hol a nagyszerű halálfszában kujtorogtam, tekintve, hogy visítva vertétek ajtómat – megjegyzem, hiába, hiszen biztonsági ajtó, bár az még nem tisztázott, hogy azért, hogy a külvilágot távol tartsa tőlünk, vagy minket tartson távol a külvilágtól - az összes anyukák és társaik nevében, hogy újbejegyzésújbejegyzés és mégsem történt semmi. (De szép is lett volna, rögtön könyvet is kiadnék. Tessenek támogatni!)

Nos tehát, Kedveskéim, költöztünk épp, mégis mi a fenére számítottatok?

Egyetlen összefüggő hurcolkodás az életem, nyilván a Sors meg akarja nekem tanítani, hogy szarjak a DVD-gyűjteményemre meg a képregényekre, nem is szólva a 3 gigadoboznyi mütyürről (a fele legalább elvis-es, az rendben, Életem Párjának örömittas támogatásától övezetten, de van közte rózsaszín terepmintásra lefestett műanyag koponya a szökőévente egyszer használt kitűzőim tárolására, rohamosztagos PEZ-adagoló, cipő formájú sörbontó, valamint fröccsöntött zombi és bacilus, nem akarok róla beszélni); és mindösszesen 2 darab zanzabőröndből éljek, de nem tudom megtenni. Öregkoromra rettenetes gyűjtögető leszek, már most harácsolok egy csomó mindent, kicsi cukrokat kávézókból, üres teafiltertasakokat, ’60-’70-es évekbeli csuprokat, az utóbbi időben észrevettem, hogy csokispapírokat is kezdek elrakosgatni…Pár év és nem tudok kijutni a lakásból, a családom zokogva meséli majd a diszkávericsennölön, hogy a plafonba rögzített kampókon kell függeszkedniük, ha eljönnek látogatni, és jelzálogot kellett felvenniük, hogy ki tudják fizetni a konténerest, miközben engem csendesen maga alá temet egy halomnyi teszkós reklámújság, amiket azon okból kifolyólag raktam el, hogy kivágjam az egyszínű részeket és hasznosíthassam bevásárlólista írása céljából. (Ez is a valós életemből kiragadott történés.) Észben kell tartanom, hogy nem vehetek kistestű állatot, mert azokat hamar elnyeli a káosz; így valószínűleg az én utódom lesz a legmenőbb a mindenhol, mert saját zsiráfot sétáltathat, mindennek megvan az előnye, még nekem is szemlátomást.

Mindig azt hiszem egyébként, hogy már nem lehet tovább nehezíteni ezt az egész cécót, ám a következő pályán mindig rájövök, hogy dehogynem. Valamiért nekem mindig a hard üzemmód jut, és sehogyan sem tudok átkapcsolni még normálra se, nemhogy könnyűre.

Kedveskéim!

Ami eddig volt, az puszta piskóta. Csokimázban.

Egy x hónapos csecsemővel költözni úgy, hogy a cuccokat 4 helyről kell összeszedni és ebből 3 különféle városokban található, na az már valami! Iszonyú logisztikázást igényel, innentől játszva megoldok bármit, ha lenne Télapó, velem dolgoztatna. (Jó lenne, mert a rénszarvas is magas állat, kilógna a bizbaszok alól az otthonomban, legalább a feje, az meg már egy fix tájékozódási pont. „Né, ehun az agancscsücsök, akkor ez a nappali, innen csak 5 dobozhalom és 2 zsák mosószeres flakon távolságra van a szekrény, amiben az éppen még szavatossági időn belül lévő lekvárokat tartom.”)

A holmik többféle autón utaztak vígan, míg alienem és én vonattal közelítettük meg a célobjektumot. Méghozzá intercity-n, aminek azért van jelentősége, mert volt szerencsém számos menedzser típusú, aktatáskás, rettenetes érintőképernyőre koncentráló 40-es úr közt kicsaphatni a mellemet etetés céljából hordozókendő által félig fedetten.

Új hobbim az extrém etetés egyébként, ez jut, meg a gyűjtögetés, nincs mit tenni. A kategória abszolút nyertese az az eset, amikor Nina Hagen koncert közben egy túlfűtött toi-toi konténerben egy lehajtott fedelű, instabil wc-n egyensúlyozva tápláltam a nagyszerű utódot úgy, hogy mindketten 25 réteg vászonneműbe voltunk tekerve, amiből az egyik az én esetemben egy szűk egyberuhában tárgyiasult. Plusz a táska. Remélem, be volt kamerázva a fülke, kiváló óvszerreklám lehetne.

Elérhető közelségbe került a „hetesbuszonfogoketetnicsúcsidőben” – poénom.

És ha már az öltözködésnél tartunk: nemrégiben egy autentikus kínai üzlet előtt elhaladván észleltem egy hihetetlenül cukor kicsiny gyermekcsére való kezeslábast a kirakatban, fekete-fehér terepszínű volt a szentem, helyenként ízlésesen elszórt piros „BANG!” – feliratokkal, szőrmével szegett kapucnival, minden, mi szem-szájnak ingere, belibbentem hát a boltba, szívemben szent elhatározással, hogy alienem nem élhet ilyen nélkül, mert belehalok (hu-hu-húúúúú – a Grease után szabadon), majd Morc Eladólány sutty, letaglózott hirtelen, rávilágítván: vágyaim tárgya egy KUTYARUHA!!!!! Így hát kitántorogtam, arcomon szégyenpír rózsállott és azóta is bánom, hogy hagytam magam eltántorítani és nem vettem meg. Na és ha kutyaruha? Nincs ráírva. Ok, hogy a fenékrészen van egy egyértelmű nyílás, hát leszarom amúgy, meg ő is, max nem adok kisúrra pelenkát és akkor rendeltetésszerűen használhatja. Vagy varrok oda egy zsákot.

Akkurvaélet, holnap visszamegyek és megveszem.

És akarok egy gumicsirkét csörgőnek.

Nem ez az első eset egyébként, hogy totális fogyasztói agyhalottként viselkedem, a terhesség s a szülés tökéletesen ledózerolt, az anyaság butít és nyomorba dönt; ugyanis a nyilvánvalóan pusztán adathalászási célzattal létrejött promóciók MINDEGYIKÉRE szemrebbenés nélkül beregisztrálok, legutóbb a déem ragadta el a lelkem, ellenálltam ennyi éven át, csak azért, hogy aztán néminemű ajándéknak bedőljek, egy bónuszcsomagnak, amiben van 2 termékminta és egy notesz. Ok, a noteszok a gyengéim, felírhatjuk a gyűjtögetős történetek közé, a legbosszantóbb, hogy a legtöbbe nem is írok egyáltalán, mert túl szépek, de jönnek velem és még csak elő sem veszem őket. SOHA. Ehhez a noteszhoz matricákat is adtak (matricáááááááák!!!!), bár kissé zavaró, hogy az „első lépésem” és a „jön a fogam” feliratúak mellé bekeveredett egy „randi a férjemmel” is, nem túl gyors így? És mindezekért cserébe szinte viháncolva megadtam a címemet, ugyanúgy, ahogy anno a kórházban is, pusztán egy doboz birtoklásáért, amelyben volt többek között egy bébiétel, mit végül én ettem meg, mert tartalmazott hozzáadott cukrot, és az én fiam nem válhat cukorfüggővé, mert felfalja a gyűjteményem.

Egyébként meg van olyan szervezet avagy cég ezen a bolygón, aki a szülés óta még mindig nem tudja a címemet, mert sikertelenül lóbáltak meglepetéseket előttem????

Igen, van, a Magyar Államkincstár, nekik elfelejtettem jelezni, hogy költözés volt megint, hát basszammeg, most retteghetek, hogy elveszik a segélyemet és akkor miből veszek cukrot és zsiráfot. És kutyaruhát.

A tényekhez tartozik, hogy én sem mindig tudom a címemet, így nem haragudhatnak rám, remélem, meghatja őket. (Nagyon kell az a ruha.)

Egy szép őszi délelőttön ugyanis felmartam a gyermeket, s meglehetősen idült csomókkal magamra erősítettem hordozókendő segedelmével. Előtte még sosem kötöttem meg egyedül a hurcibászolót, ennek később jelentősége lesz. Ajkamon vidám dallal, keblemben dagadó büszkeséggel kisuhantam hát az utcára s az áruház felé vettem az irányt. Büszke s bájos modern anyukaként szökelltem, persze szoknyában és magassarkú csizmában. Alien már az első méterek megtétele után aludt, miképp a medvebunda szőnyeg, fejét földi élettel összeegyeztethetetlen szögben eltartva.

Célomat elérvén húzós kosarat ragadtam, s milyen rosszul tettem ezt, lehajolásom pillanatában ugyanis csúszni kezdett szétfele a kendő, a dedet szerintem kabátjának szőrei tapasztották hozzám mindösszesen, hastájékomon fixálva. Villámsebességgel kezdtem tehát a nagybevásárlásba és viszonylag problémamentesen jutottam el a kasszaszalagig. És ekkor egyidejűleg számos történés vette kezdetét:

1.       Elkezdtem az árut felpakolni.

2.        A kendő végérvényesen megadta magát, végei térdem köré tekeredtek.

3.       Többen kiabálni kezdtek más sorokból, hogy „Csúszik ki a gyerek!”

4.       Az erőlködéstől elvörösödött fejjel hörögtem, hogy tudom, miközben a puszta akaratommal igyekeztem megtartani az utódot.

5.       És még ekkor sem segített senki.

6.       Így az utolsó tételemet, egy 16-os csomag wc-papírt kecsmentes mozdulattal felhajítottam a szalagra, de a szükségesnél nagyobb lendülettel, mely az  5. pont felett érzett dühömből fakadt, így levertem egy doboz csokit, és felborítottam a mögöttem sorban álló bácsi borosüvegét is. (Nyilván azért rakta állítva, mert rebellis fajta és vonzza a veszély.)

7.       Megpróbáltam előkotorni a pénztárcámat, fizetni, termékeimet elpakolni, fél kézzel a gyereket markolva a kabátkája nyakánál, mikor rádöbbentem, hogy nincs nálam elég szatyor.

8.       Illetve hogy rettenetesen kell pisilnem.

Kilifegtem mindezek után, 3 szatyor, 2 zacskó, wc-papír csomag a hónom alatt, 20 fokos szögben derékból hátrahajolva gyermeket támasztva fél kézzel, kapucnijába tömködött visszajáróval, lihegve, reszketve, pisicseppek visszatartásán igyekezve. Hol volt már az az elegáns és könnyed anyuka, aki kilépett az ajtón? (Átlényegült loncsos házvezetőnővé, erről ennyit.)

Inaltam, ahogy szöveteim bírták. Megérkezvén kapualjunkba, megpróbáltam beütni a kódot, orral és könyékkel, de nem és nem, a makacs ajtó ellenállt, vizeletem egyre inkább kifelé törekedett, az egyik szatyor füle belevájt izzadt tenyerembe, majd gyanúsan nyúlni kezdett, fiam pedig kiváló érzékkel fickándott egyet a kezemben. Mit tehettem? Szinte zokogva felcsengettem a szomszédnénihez, hogy engedjen be, de rögvest, mert nem működik a kódom. Beengedett, öröm és boldogság. Már a 3. emeleten jártam, mikoron belémcsapott a hiteles felismerés: hiszen a 2-on lakunk kiccsaládommal, és csak azért jöttem tovább, mert rohadtul nem volt ismerős semmi.

Kedveskéim.

ROSSZ HÁZBA HATOLTAM BE!!!!!

Lesprinteltem 3 emeletet, ki az ajtón, ahol láthatóvá vált, hogy csak egy tömbnyit tévedtem.

Süvítés haza, csak néha álltam meg, hogy némely lábamat körbetekerjem a másikon, nagyon vágytam egy lyukas kutyaruhára, vajon van-e az én méretemben, öltöztetnek-e bernáthegyit, bekódoltam magam, nahát, itt működött, mily meglepő és életszerű, 2 emeletnyit fel, ajtónyitás, szatyrokat betámasztottam a konyhába, gyereket az ágyra, de megeshet, hogy fordítva, nem emlékszem; és éppen elértem a fürdőszobába. (Ha a másik házban a 4-ig megyek fel, nem tartottam volna ki, az biztos.) És ekkor következett a legkellemetlenebb pillanat, megkoronázásaképpen az eddigieknek: rádöbbentem, hogy a wc-papírt is a konyhában helyeztem el, hát persze.

Hallom a döbbent morajt : s ezután? SOSEM TUDJÁTOK MEG! HAHA.

Hát ezeket csináltam, Kedveskéim.

Pár hónap, és Kisúr pakolni kezd. Addigra el kell adnom legalább a noteszeket. Vagy a DVD-ket.

Vagy kap egy hámkát is a kutyaruha mellé.

:D

A farm, ahol élünk

Kedveskéim!

A napokban döbbentem rá, hogy a szülés illetőleg az ezt követő (Vigyázat! Cinizmus!) fantasztikus időszak –melynek során az ember lánya nem feltétlenül hatékony, ámde elenyésző külcsínnel rendelkező tejtermelő zombivá alakul és megpróbál megtanulni gyorsaludni, hogy 10 perc véletlen szünet alatt letudja legalább 5 órányi restanciáját, hiábavaló erőfeszítés –  egy tökéletesen kiaknázatlan terület a trashfilmek szempontjából. Ez egy roppant súlyos hiányosság, még akkor is, ha van rá magyarázat, a gyermekcsék cukik, hátpersze, miféle ember az, ki cáfolni meri, az ilyen mindenre képes, biztos tejterméket is eszik, én azonban kevéssé finomlelkűsködöm és térdig gázolok a tabu-mocsarakban, nem is beszélve a váratlanul összeszart ingóságokról. (Nem én szarom össze, mielőtt bárki megkérdezné, ó nem.)

A gyermekágy körül szinte minden egyes momentum egy önálló Zs-kategóriás filmért kiált, Tia Carrere-rel a főszerepben (ha valakinek nem rémlene, ő volt ifjonckorunkban az elveszett ereklyék fosztogatója, ezt a címet a mai napig nem tudom feldolgozni, hogy a fenébe lehet fosztogatni egy ereklyét, amelynek ráadásul ismeretlen a lelőhelye, de T.C.  ezt is megoldotta, akkor mindent meg tud, nyakában egy idegesítő és mérsékelten művelt ifjúval, akivel még nem is dugtak ráadásul, de azért vitte rendületlen, pálmafának csak jó lesz, vagy feltétnek a spenóthoz, esetleg halálos ómaja átkot és / vagy mérgezett dárdát bevonzó áldozódásnak) illetve Daryl Hannah-val, aki képes volt egy Sas Tamás – filmben is szerepelni és ez már egy igen jelentős szintlépés a szilveszter délután leadott matinéhorrorok s az én szívem felé (ld.: Pinokkió bosszúja és hasonlók).

(Mielőtt felhördülnétek, Kedveskék, kik titkon rajongtok Sas Tamás munkásságáért, meg kell jegyeznem, hogy szerintem ő a romantikus magyar filmek Uwe Bollja. Uwe Boll művészete ugyan szintén fizikai fájdalmakat okoz, miképp a fogas koton és a kilencvenes évek, ámde valamely perverz vágyódás folytán hihetetlen viháncolást képezhet az arra fogékonyaknál. Nem, ez nem az annyira-szar-hogy-már-jó esete, a legalja filmek végtelen óceánjában lágyan libegő kis hajóroncsok között az említettek tevékenysége valóságos szellemhajó, méghozzá a Bermuda-háromszögben, ahová a legbátrabbak mernek belépni, de ők sem térnek vissza, csak évek múltán s zavarodott elmével.

(Ahh, milyen költői kép. Időzzünk itt el kicsinyt.)

A fenti állítás a szerzőre is vonatkozik, természetesen.

Köszönöm.

És Billy Zane legyen a férfifőszereplő, ki olyan, mint az ifjú Elvis, s méltánytalanul mellőzve van, ám társa Darylnek a rémítő sóslávban, ugye.(Nem írom ki rendesen, mert reklám, s még nem fizettek nekem, pedig megérné mindenkinek. Huhh, ez legalább annyira egomán volt, mint kedvenc Dévidünk, ki saját becenevét tetováltatta ennen nagyszerű testére óriás betűkkel. Hogy tudja, gondolom.)

Felhívás! Szeretnék egy manágert, aki meggyőzi az Asylumot, hogy rám van szükségük, lásd alant. J

(Illetve aki meggyőz bárkit, hogy rám van szüksége, köztük engem.)

Az első nagyszerű trash – téma a fejőgép. Kedveskéim a zúrban! Fogalmam sem volt ennek a tárgynak a létezéséről, pedig szinte sikonyál a megfilmesítésért.

Használati utasítása szerint „A Kézi Mellszívó egy mellszívó készülék.” Váó. Köszönjük. Aszittem, szőlőhámozó.  Illetve törekednem kell a Maximum Comfort Vacuum™ elérésére. Nyomasztó feladat, főleg, hogy nem is értem, mit akar, ezt a kifejezést teljesen más aspektusban használtam eddig, de nem fejteném ki, ez vezetett idáig, finoman fogalmazva.

Tuti, hogy svéd találmány, az összerakós bútorok mintájára, fejd magad otthon avagy útközben, kipróbálom majd a hetes buszon csúcsidőben, bár nem hiszem, hogy érdeklődést keltene. Hirtelen beugrott most, hogy gerillafejés, de ennyire még én sem vagyok bárdolatlan. (Valóban?)

Egy kedves kis kézi eszköz tehát – vannak elektronyos társai is, minő bűbáj és kellem, ül az ember és lelóg róla egy konnektorba dugott csapológépezet és ezek után próbáljunk úgy tenni, mintha ez normális lenne, keresztrejtvényt is fejthetünk közben -, mely elsődleges funkcióján túl a bicepszet is edzi, mert erőből kell ám húzni, nem csak úgy. (És mellesleg – óderosszvoltzsuzsaszégyelldmagadfujj –új értelmet nyer a zacskós tej kifejezés.)

Javasolnám, hogy a balatonszáundra egész évben kétségbeesetten gyúró ifjak (nemrég tudtam meg, hogy vannak ily embertársaim, random tv-készülék elé való tévedéseim egyikének alkalmával kaptam arcomba ezt az információt, melyet még a balatonszáundon is a száundra gyúró állampolgárok képével illusztráltak, én pedig őrlődtem a teljes döbbenet és a katatón kábulat között, miért nem gyűjtenek inkább virágot  vagy tiszta zoknikat, talán mert akkor nem dagadnak ki megfelelően a nyaki verőerek, ez a csábítás trükkje, netán leütik a kiszemelt nőneműt vagy megkötözik harsanva szétszakadó pólójukkal, amelyen előzőleg azért megbontották a varrást kissé) az edzőtermekben juthassanak hozzá fejőgépekhez, szebb lesz az élet és szívünk dalol, izmuk növend s a csajozásra fordított időt felhasználhatják további izomnövelésre, ha nem olajos mellbimbójukra csatlakoztatják, ugye. (Mert nem tudják, hogy leghatékonyabban csajozni randaszörnyesmutánsos szarfilmekben lehet.)

Mellékszál, de kis patácskáikat ők, az őzikők (szpesöltenksztu Orbán Ottó – a helyes megfejtő steril tejtároló tasakot nyerhet!) botorul edzetlenül hagyják, s kis pálcikákon lifegnek tova, a megfelelő technika elsajátítása után erre is megoldás lehet a fejőgép. (Mindenre jó, miképp a pálinka!)

S bár a Száundizomfiúkák önnönmagukban is megérnének egy jó kis vérbentocsogós filmet, mégis azt gondolom, hogy a Gyilkos fejőgépek támadásában nagyobb távlatok rejlenek, az alattomos eszközök lesből támadva váratlanul kiszivornyáznák a gyanútlan és terhességből kifolyólag véglegesen elbutult kismamák agyvelejét avagy pusztán szikkadtra szívnák őket – akik esetleg óriás bicepszekkel feltámadhatnának aztán, nem is beszélve a Mutáns fejőgépek – Az új generáció című lehetséges folytatásról.

A gyártó is retteg, mert  a használati útmutatóban félénken jelzik, hogy „A készüléket a megsemmisítés előtt használhatatlanná kell tenni.” Fhuuuu. Veszélyes. Így indul el a mészárlás, egy lomtalanítás során Gyanútlan Ám Ittas Apjuk felmarja és hazaviszi, azt hívén, hogy bicikliduda.

Sokkal rosszabb azonban, mikor az ember óvatlan lánya - inkább anyja - arra riad, hogy sugárban ömlik őbelőle a tej, teljesen kontrollálhatatlanul, minden irányba, ennyit a nedves álmokról, Kedveskéim, csak győzzek hirtelen alátartani edényt és / vagy gyermeket. Nem sikerül. Lepedőm vizes.

Ám lehetnék locsolókocsi a közterület-fenntartóknál, kerti zuhany vagy sima tehén kis kutricában.

Már értem, honnan jött az ötlet a Machete2  epikus mell-géppuskához, én ezt továbbfejleszteném savlocsolássá, melyet vérfagyasztó sikolyok kísérnek.

(A sikolyok mind a kibocsájtó, mind az atrocitást elszenvedő részéről helyénvalóak, alacsonyabb költségvetés esetén hasonló hatást érhetünk el vizes hungarocell dörzsiszivaccsal történő sutyulásával, de pl. Tia Carrere-nek vannak karatéjos harci kiáltásai, ha nincs más, ide is behelyettesíthetőek.)

És bár tudjuk Chucky óta, hogy a gyermekjátékok legalábbis megkérdőjelezhető erkölcsiséggel bírnak, mégis megdöbbenve kell tapasztalnunk, hogy a fiserprájsz játékok mindegyike igen perverz, gatyában / pelenkában turkálós mosollyal közelíti meg az objektumot (úgyis mint kiságy), nem is beszélve egyes öltözetekről, melyek erőltetett angol feliratokkal próbálják elnyerni bizalmunkat, s elhitetni, hogy nem tajvani, alienünkkel megegyező korú gyermekek gyártották őket.

Bizton állíthatom, hogy ha engem megpróbálna megtámadni egy vigyorgó, ötféle dallamot búgó műanyag kutya, „million baby” üzenetű pólóban, valószínűleg a sokktól egy helyben futva elvinne egy szívroham, eszembe sem jutva, hogy arcon lőhetném anyatejjel vagy Alienemmel, aki az elmúlt hetekben kiérdemelte a Vegyi Fegyver Alien nevet, mert minden létező testnyílásából sugárhajtással dobálja a dobálnivalókat, mozgó célpontra is ügyesen célozva, patroncserére ügyet sem vetve, sűrített levegős technikával. (Inkább Predator ő, Kedveskék, a legyet is leszarja röptében.)

Javasoltam egy forradalmi módszert, miszerint fektessük egy lavórba és csapassuk le slaggal a nap végén, de háztartásomban lehurrogták ezt az ötletet. A „kössünk rá szemeteszsákot” verzió sem aratott osztatlan sikert. Pfff. Dogmatisták.

Ehhez kapcsolódhatna a Fosos Pelenkák Leigázzák a Földet című leendő remekművem, a pelenkák szinkronjaként szigorúan hörgés, Az óriáshangyák támadása klasszikus nyomdokain.

És csak mellből locsolt Domestossal lehet őket megállítani.

Hősök (én is)

Kedveskéim!

Mint az köztudott és várható volt: szültem épp, méghozzá természetes úton (már akinek természetes 18,5 óra vajúdás után egy kádban ordenáré módon káromkodva és hisztizve nem mellkasból kilökni egy alient, majd gyomorforgató vigyorral – dokumentálva lett, úgy ám, iszonyat – hátrahanyatlani, miközben egy nagyszerű orvos bátran öltöget eltűnő cérnával, a civilizáció nagy találmánya; én vitatkoznék), minek folyományaképpen kissé (gúnyos kacaj, hahaha) magamba fordultam, micsoda öröm, T-800-as tejminátor vagyok (hát legalább a szar poénok iránti olthatatlan kötődésem nem hamvadott el, több a semminél) és abból is maximum prototípus. Annak ellenére, hogy már egy egész hete képes vagyok életben tartani egy élőlényt – néminemű segítséggel, de pszt – , amely korábbi tapasztalataimhoz képest komoly sikerélmény, növények haltak, amerre jártam, s csak a bátorszívű állatok mertek közel jönni; a gyógyászatban dolgozók és láblógázók hamis információk áramoltatása révén végzett zavargó és / vagy felforgató tevékenysége ellenére, kész kabaré, kb úgy viselkedtek, mintha semmit nem tudnának semmiről. Újszülött? Mi az? És eszik? Nahát. Ráadásul ki is fossa? Ne máááár. (Külön öröm, hogymindezt eszik-fosik-eszik-fosik tempóban teszi.)

(Helytálló, valóban semmit nem tudnak. Ámde miért? Feltétel ez? Az élet nagy kérdései.) Beismerem, hogy néminemű takarmányozási problémáink merültek fel, profilomba vág, anno felvettek volna az állatorvosira. Az emiatt beütött depresszió révén hamarosan átalakulok virágmintás-pörköltszaftos otthonkás – hajcsavarós -  szőrmamuszos istencsapássá káposztáskocka-szagú konyhában, melleim közé szorult gyermekcsével, hasamon terjedő tejfolttal, fura szögben felszerelt kistévével, melyben nonstop Juanok és Paulók ömlendeznek.

(Köszönöm kérdéseteket, valóban nőttek a melleim, talán ez majd nyújt némi vigaszt, egészen addig, amíg rá nem döbbenek, hogy emiatt egyetlen ruhámba sem férek bele eztán, s elindulok megvásárolni az első virágmintás otthonkát.)

S ha már itt tartok, úgy döntöttem, dagonyázom kissé, önként alámerülök s megmártózkodom a rémisztő jövőben, mely pont azért kézenfekvő, mert egyes elemei már most fellelhetőek életemben; mikoron nacsoszt és lekváros fánkot felváltva tömve pocokszerű orcámba sóhajtások közepette nézem majd péntek este az aktuális tesztoszteróniás dzsézönsztetem filmet, nyálam folyik, agyamban semmi leginkább és elpazarolt életemen kérődzöm, ómiértnemlettempamelaanderszon vagy mégiscsakkilakarajtkellettvolnavenniahentesnél.

Mai témánk tehát a tesztoszteron. (Váratlan esemény, ugye? Oka: hormontúltermelésem van. Vagy valami ilyes. Nem tudni, miféle hormon, lehet, hogy csak sósav vagy óriás uborka.)

Tehát.

Az idei év augusztusa több szempontból is hihetetlen jelentőséggel bír mindahányunk életében. 

Vigyázat! Kistestűeknek és gyengébb idegzetűeknek könnyedén fehérjepor-túltengést okozhat. Tünetei: izzadt terepmintás trikók előfordulási arányának ugrásszerű emelkedése, megnövekedett érdeklődés a farzseben meggyújtható gyufák iránt, szegecses és ledes bőrkabátok, dinnyehordó járás, testméret legalább 20%-át kitevő kések indokolatlan lóbálása közterületeken illetve otthon, tükör előtt kovbojkalapban, foncsorozott napszemüveg mindennap 3 napos borostával. Továbbá alkoholmérgezés, mely főként égetett szeszek pohár és kortyok közötti szünetek közbeiktatása nélküli fogyasztásakor fog jelentkezni. Ámde mindezek ellenére mégis úgy kell nekünk ez a hónap, mint lábujjas zoknihoz a vietnámi papucs.

15-én eljövend ugyanis az Expendables 3 amerikai bemutatója, szögegyszerű forgatókönyvvel és valós akciósztárokkal, akik még tudták, hogy a nőknek kuss a neve, mikor történés van, és nem pillogtak sóhajtozva a szomszédban lakó egyedülálló anyukára, néha egy doboz bonbont elhelyezve annak ajtaja előtt, hanem végigrángatták a városon kétszer mindenféle vad gyilok és lövöldözés közepette, végül kedélyesen a kezébe nyomták foltos ingüket mosás céljából a kórház felé menet (ebből a momentumból lehetett tudni, hogy ásókapanagyharang); az 1 éve szabadult Wesley Snipes-szal (nem véletlen, hogy szerepelt Michael Jackson Bad c. klipjében, láthatjuk) illetve a főgonoszt alakító Mel Gibsonnal.

29-én pedig maga a tündökletes David Hasselhoff ereszkedik közénk Barbie-szerűen hosszú combjaival, és még mindig ’80-as éveket idéző elánnal göndörödő mellszőrével, hogy elhozza nekünk a világosságot, amely ennen testéből árad valamint további szépeket fénykorunkból, a kilencvenes évekből. Ahh.

Ezen események kapcsán gondoltam, hogy alien használati útmutató, kevesebb sikonyálás önmagamból és egy jó hideg barna sör utáni vágytól gyötörten ma nem nyáladzok itt cukorpocok gyermekekről (később sem valószínű, hogy fogok; ünneprontó vagyok, és nem tudok ülni rendesen, a legrosszabb, mikor elfelejtem ezt és lezuttyanok váratlanul), hanem említést teszek az én hőseimről. :D

Naakkor.

Figyelem! A menőségfaktor-mérő esetleg kiakadhat a következőekben, ezért és az ebből fakadó esetleges károkért felelősséget nem vállalok.

Tessenek bekészíteni legalább egy tiszta alsót / bugyit.

Nekem ez egyébként is szükséges, közvetlenül a pelenka mellé. (Vajon az is nekem? Rejtély.)

(Megjegyzés: Alien – szolidaritásból, felteszem – olyan ütemben fogyasztja a pempörszt, mint én a tenakomfortminiextrát, ezt is megértük.)

Legmélyebb fájdalmamra nem lesz Expendables 4, tüntetést fontolgatok ezügyben, micsoda hozzáállás, véleményem szerint még számos olyan akciósztár van, aki kiválóan megérdemelné, hogy bekerüljön a panteonba, igenis lázadjunk fel.

Több lecsúszott B kategóriás sztárt! Magasabb golyó / halálossági arány hányadost!

·         Michael Dudikoff, aki idén 60 éves, úgy ám, az Amerikai ninjából (aztán a 2-ből és a 4-ből is), az 1982-es Tron-ból, a felejthetetlen Kobra című sorozatból és a valami érthetetlen módon magyarul Halálos merülésnek és Halálos merülés 2-nek fordított filmekből,  semminemű kapcsolat nincsen közöttük, két teljesen különböző alkotás (eredetileg Crash Dive és Counter Measures címen futottak, de a kompetens magyarokat nem lehet ilyen apróságokkal megtéveszteni, ez ugyanaz a film nyilván). Kedvenc pillanatom tőle a wc-tartályban való hajmosás, meg kell a szívnek szakadni, a tökéletes élrevasalt jófiú, lő, üt, vezet, mikor mi kell.

·         Richard Dean Anderson – hát van olyan lény a Földön, avagy akár a világegyetemben, aki ne akart volna kettő darab használt rágógumiból és egy miltonkapocsból egy kék színű bálamadzag segítségével halálos robbanó csapdát készíteni (vagy legalábbis az aléldozó nő szerepében jelen lenni, amikor ez megtörténik, s már attól elfolyni a murván, hogy véletlenül pont nálunk volt az a bizonyos bálamadzag)??? Ó, igen, MacGyverről beszélek, a magyarországi sufnituningisták hivatalos védőszentjéről, legyen szó kerti csap javításáról hegesztőpisztollyal egy kerekes sámlin guggolva, vagy egy dobozos sör tehergépjárművel történő kibontásáról akár. Generációk életét határozta meg eztán, hogy minden apró szart el kellett rakni, „mert majd jó lesz még valamire, anyjuk, a mekgájvör is megmondta, nézd csak meg”(ebben benne van az a ki nem mondott vágyakozás, hogy közben minden nőt megdöntött, vagy legalábbis ezt sugalmazták és nem kellett beérnie egyetlen hajhálós hárpiával), így aztán gyűlik a sufniban a bizbaszhalom, aminek a feléről nem is tudjuk, hogy micsoda, törött második világháborús kabátgomb, meteoritdarab, megkövesedett légyvállról indítható rakéta, és szökőévente egyszer valami tényleg felhasználható lenne belőle, de nem találjuk meg a kupi alatt; míg MacGyver mindig azt kapja elő, amire épp szüksége van, ez egy speciális szuperképesség, körbenézni és pont észrevenni egy kis borkősavat egy töküres szobában. Egy ilyen lehetőséget kihagyni az Expendables-ből, nem is értem. Valaki, aki mindent megszerel és robbant és megjavít és kitalál és és és….. Stallone és kis csapata nyilvánvalóan féltékeny volt, ennyi az egész. Bár játszhatná a rosszfiút és lehetne egy epikus kémikus-küzdelme a végén Dolph Lundgrennel, melynek keretében időre ezüst-nitrátot állítanának elő, de Dolph-unk suttyomban királyvizet is készítene és azzal öntené le az álnok Richardot, aki – pályafutása során először – nem lenne erre felkészülve.

·         David Hasselhoff – hahaha, csak nem gondoltátok, hogy kihagyom???? A sztárt, aki egymaga ledöntötte a berlini falat karácsonyfa-, illetve a később erről forgatott klipben már sasos-szegecses kabátban és irdatlan kígyós övvel, amely előrevetíti az Anakonda 3 című remekművet, amely előrevetíti a Piranha 3DD-t, tejóég. Már ez a teljesítménye is elég lenne, ámde még arra is volt ideje, hogy a Knight Rider és a Baywatch sorozatokban is tündököljön, lehetne a főgonosz szexuális szadista pajtása például, ő is mindenkit megdöntött, akit csak lehetett, annyi lenne a változás, hogy itt olyanokat is megdöntene, akiket nem lehetne és a rendezői változatban még benne lévő bőrtangás jelenetben csillogtathatná lábacskáit, szerintem az összes baywatch-os lány emiatt csináltatta meg a mellét egyébként, tudták, hogy ilyen lábak mellett esélyük sincs, de valamivel ki kell tűnni, és lassítva futottak, hogy kitöltsék a műsoridőt.

(Mellékszál, de létezik egy olyan szuperhős-ellenség, doktorvalaki, mostmegnemmondom, akinek a karakterlapja szerint a foglalkozása szexuális szadista, szóval bevallom, innen nyúltam az ötletet. Jó kis foglalkozás. Ki alkalmazhatja? Vagy egyéni vállalkozó? Plusz beszédes, hogy doktor, vajon orvosdoktor? Mert akkor értem. Az Órakirály – ilyen is van, igennnnnnnnnn – szuperképessége pedig az, hogy autista, bár ez már nem tartozik ide. Hű, hogy keveredek vissza a témámhoz? Egy huszárvágással. Ezek voltak a Zs-kategóriás szuperhősök. :D )

·         Bolo Yeung – bár akadnak utánzói, senki sem tudja úgy mozgatni brutális mellizmait, mint ő. Erről nyilvánvalóan mindenkinek beugrik, Véres játék és Dupla dinamit, szeretném látni azt az epikus mozdulatot a hozzá tartozó epikus arckifejezéssel egy jófiú-szerepben, elég hatásos lenne. Ámbár a jutub tanúsága szerint mégsem oly magas, mint hittem ifjoncan és naivan, nem baj, állíthatják emelvényre, úgyis a mellizom a lényeg, a lábára senki nem kíváncsi, arra ott van Dévidünk.

·         Cynthia Rothrock – magassarkúban karatéjozott, emberek!! Legalább egy tízperces főhajtást érdemel. Neki szánt szerep: a főgonosz nője; vajon meg merné-e ütni Stallone és baráti köre? Illetve látok lehetőséget a magassarkúba beépíthető változatos fegyverek felvonultatásában is.

Így átgondolva érdemes lenne őket egy külön filmre összehívni és meggyőzni az Asylum stúdiót, hogy The Consumables címen forgassanak filmet velük.

Új célom tehát ez, támogatásokat elfogadok, sőt igényelek.

Ugyanitt fejőgépet vennék. :D

A lét elviselhetetlen könnyűsége

Kedveskéim!

Alapvetően szeretem a bizarr helyzeteket, nyilván alkati sajátosság avagy neveltetés (a tetanusz, az alkohol és Jean-Claude van Damme együttes jelenléte fiatal koromban), hogy kiválóan szórakozom, mikor mások konszolidáltan szájuk elé kapják a kezüket és finomkodva a bokrok közé, némi hányás (feltehetően van hozzá közöm) tetejére alélnak vagy valami ilyes, majd leszarja őket egy kistestű állat (önszántából). Nem állítom, hogy ezt az egész babavárás – dolgot pusztán a fenti okból kifolyólag vállaltam volna be, nyilván persze játszott benne szerepet, hiába tagadnám.

A várható ajándékhullám is vonzott.

Kissé.

Persze a legelején még csak nem is sejtettem, hogy milyen nagyszerű tapasztalatokkal fogok gazdagodni morbid élmények terén, hiszen közelebbi kapcsolatba kerülök az egészségüggyel, melyet eddig széles ívben igyekeztem elkerülni, hatékonyan alkalmazva „a pálinka mindenre jó, beleértve a lábcsonttörést”- tézist, illetve dédnagymamám életvezetési tanácsát az Unicumról: „Ez gyógyszer, mert rajta van a veres kereszt.” (Már ugyan nincsen rajta, csak arany, ám ez is pusztán hatékonyságát bizonyítja, hisz szemlátomást előléptették. Részben dédnagymamámnak köszönhetően, úgy hiszem, igazán kaphatott volna valami emlékplakettet, becsületrendet, de semmi.)

S bár teljesen random választottam gyermeket elősegítő doktort, nyilvánvalóan sorsszerű volt találkozásunk és egymásnak vagyunk teremtve, tekintve, hogy szakterületére (vagy minekhíjják) nézvést szülész-nőgyógyász ÉS patológus. Imádom. Az eleje és a vége érdekli, a közepe nem, hát vagyunk ezzel így egy páran.

Ki ne vágyott volna arra, hogy egy patológusnál hozhasson világra egy darab új életet?! Tökéletesen megnyugtató érzés, hogy bármi történjék szülés közben, minden lehetséges kimenetelnél jelen van a szaktekintély egyetlen személyben.

És utánozhatatlan hatást vált ki egy beszélgetés során félvállról odavetni: „A patológusom azt javasolta…..” Ó, egek, sokkal jobb, mint az én vicceim.

Ezzel teljesen levett a lábamról, és értékéből semmit sem von le a tény, hogy alapból éppen terpesztettem égnek emelt alsó végtagokkal egy kilövőállomáson. (Ban.) Lábamon béna zokni, testemben szimbionta. (Nem, hiába húzod alá, nem vagyok hajlandó szimbiótának leírni. Kabbe. Gép vagy.)

Ámde az élet nem csupa móka és kacagás. Törpillát például biztosan megdugta legalább egyszer mindenki a faluban, mint ahogy Hófehérkét a hét törpe és további bányászbarátaik. És a vadász. És a békakirályfi. (Ez egy tendencia a mesékben egyébként, hogy számos kistestű hímnemű és egyetlen nő összefonódnak és a nők még el is vannak tartva…höhh. Illetve fujj. S bár magától értetődően feminista nézeteket hirdetnek, személy szerint jobban tudok azonosulni a Hamupipőke mondanivalójával, jelesül, hogy „Egyetlen pár cipő meg tudja változtatni az életed.” Hát még 15. Persze csak ha a törpék fizetik.)

A várandóssággal vizsgálatok járnak ugyanis, amiknek kellemessége nem is mérhető ahhoz az élményhez, mikor Törpilla rádöbben, hogy időszerű felkeresnie a bőr – és nemibeteg – gondozót, s nem az ekcémája miatt.

S az ember terhes lányára rászabadul a világ. Mit ne mondjak, nem épp a megfelelő fele.

Első körben undok asszisztensnők képében, akik diszkrét 45 perces várakoztatás után (ebből 21 az épület előtt, nyitásra várva a mínusztízben) közlik, hogy nem, nem jöhetek Budapesten laborvizsgálatra, mivel állandó lakcímem püspökladányi és különben is, magánnőgyógyász írta a beutalót, azt pedig tilos nyilván, nem is orvosok azok, csak óriás uborkák, itt már felhorgad bennük a proletár, akurvaannyátakisburzsujlibának, hiába mondom én szívszaggatón, hogy dehááááátpatolóóóóóóóóóógus. Utálnak. Egyébként is, minek szülök, csak több melójuk van velem, leszarják, hogy gyarapszik a nemzet és a földgolyó. Így sóhajtva hazalibegek énvárosomba laborba, az útiköltségem többe kerül, mintha fizettem volna a vizsgálatokért.

De ha fizetek értük, megszólnak az előző asszisztensnők klónjai, mit szórom a pénzt, terhes vagyok, vegyek inkább sarokvédőt a bútorzatomra.

Természetesen ezt visszafelé is eljátsszák, mikor püspökladányi háziorvosom közli, hogy hiába hozzá tartozom, ő ugyan ki nem ír táppénzre, mert Pesten élek (bár egy darab albérletbe nem tudtam itt bejelentkezni soha röpke életem folyamán) és különben is, akit magánnőgyógyász javasol, az nem más, mint táppénzcsaló, szóval húzzam vissza a belem Pestre, szimuláns vagyok.

Egy dinnyét hordok a bőröm alá beültetve, most jól leleplezett.

Legszívesebben addig stemplizném a fejét a pecsétjével, amíg be nem dagad az agya végzetesen és szétviszi azt az okos rendszerellensége-felfedező fejét, persze a Szigorúan ellenőrzött vonatok erotikus felhangja nélkül.

Sehol sem szeretnek engem. Azért, mert lakom. Csak nem jól.

Nincs is rosszabb, mint lakni, higgyetek nekem.

Egyedül védőnőm nem baszgat lakcímkártyákkal, kedves és szeretetreméltó hozzáállás. Még azt is megbocsájtom neki, hogy helyette mindig elmondja, hogy a szülés után ki fog hullani az összes fogam és hajam. Állok elébe, legalább lehetek gonosz boszorkány és beköltözhetek Hófehérkéékhez, átvéve a törpék egy részét. (Egy KIS részét.) És akkor kezelhet doktorbubó, basszammeg.

Mellékszál, de szépemlékű ifjonti koromban mit sem vágytam jobban, mint lakni, tekintve, hogy volt egy rövid, ám annál kellemetlenebb időszak (megörökítve személyi igazolványomon, úgy nézek ki, mint akit sokan és sokáig erőszakoltak és vertek és további effélék vannak neki beígérve, még elfogult források szerint is), mikor tökéletesen hajlékmentes voltam, holmijaim egy barátnőm pincéjében hevertek boldogtalanul (köszönöm, Réka, soha nem felejtem el, kérhetsz bármit, tiéd a lelkem), miközben én ugyanezt tettem padokon, könyvtárakban és nullahuszonnégyes mekikben, ipari mennyiségű kávét fogyasztva a 200 fokban. S annyira vágytam egy albérletet, hogy beugrottam egy közvetítőirodának is, akik segítséget ígértek reménykedő kisszívemnek a kereséshez, majd szinte vihogva a kezembe nyomtak egy A/4-es papírlapot, címekkel telítve (melyek abszolút nem feleltek meg az én preferenciáimnak, mint utóbb kiderült), majd közölték, hogy akkor ez 8000 Ft. És én annyira örültem a nyomorult papírlapnak, hogy ha a nem igazán tetszetős ifjú cserébe szopásra kér fel, boldogan ugrottam volna. Kétségbeesésemet mutatja, hogy akkor sem álltam volna ellent, ha azt mondja, hogy a potenciális lakhelyemet tartalmazó fecni ára egy szopás ÉS 8000 Ft. Örültem volna, hogy mennyire megéri nekem. Úgy ám. (Egy e-mail-címet is kaptam, hetente változó jelszóval, ahol újabb ajánlatok várhatnak rám, ha nyitott az elmém.) Kicsit később, a Blaha Lujza téren kornyadozva kiszelektáltam a nem megfelelő otthonokat, kettő maradt. Ám csodálatos módon az egyiket végül valóban kivettem, szóval a papírlapot azóta is őrzöm bekeretezve, pedig már tudom, hogy lakni maga a boldogtalanság esszenciája.

Mellékszál vége.

Az engem riogató egészségügyi foglalkoztatottak (nem dolgozók semmiképpen, hevernek csak, mint varangyosbéka az iszapban, nyelvükkel dagadék bokám után kapkodva gonoszdin) másik kedvelt témaköre a tetoválások jelenléte a bőrömön, összefüggésben anya-képességeimmel (melyek valószínűleg kimerülnek a poroló nem rendeltetésszerű használatában), leendő szüleményem majdani életvitelszerű drogproblémáival, korai és erőszakos elhalálozásommal illetve ennek nem bekövetkeztekor bőröm öregkorra való összeszottyulásával.

Nos, amikor az ember lánya már két lépcsőfok után liheg, állandóan kóvályog és csak azért nem alszik el bármilyen testhelyzetben, mert egy alien belülről iszonyú erővel szabálytalan időközönként bordán rúgja avagy légkalapáccsal ütlegeli (igenis valódi légkalapács – hogy hogy jutott alienem birtokába, nem tudom, de tekintve a fogantatás utáni erős és gyakori illumináltságot részemről, bárhogy odakerülhetett, mindenféle hagyományos módokon), akkor nem igazán tudja tolerálni az efféle megnyilvánulásokat, de nem mer szólni mégsem, hátha elkérik a lakcímkártyáját és akkor vége mindennek.

De legalább a nőgyógyászom arc nélkül is fel fog ismerni a boncasztalon.

Lakótársam, Néni is jobban reagál testem borító jelekre, valószínűleg vagy mert halott, vagy mert 69.

Másik kedvenc téma, hogy vérszegény vagyok, ésakkorezzelmostmitcsináljak, szedem a vastablettát semmi hasznára, majd 6 hónap után a homlokukra csaptak: ja igen, ne szedjem együtt a vasat a magnéziummal, mert ez utóbbi nem engedi felszívódni az előbbit, igaz, hogy mindkettőt reggelre írták fel, szóvalakkormostkiahülye, és ne lepődjek meg, ha fekete lesz eztán a székletem. Én már nem lepődök meg semmin, mióta évekkel korábban egy irdatlan hasmenésre széntablettát kezdtem szedni és nem mondta senki, hogy az csak bakteriális alapú bélproblémára hasznos, stressz alapúra nem, ennek eredményeképpen még nagyjából kettő hétig mindössze annyi változást tapasztaltam, hogy fekete port fostam intenzíven, ami előszörre nem kicsit meglepő (és mulatságos).

Kár, hogy nem volt bidém, komplett vályogtéglákat készíthettem volna viszonylag kis befektetéssel.

Más változások is vannak itt, kéremszépen. Mikoron például az éjszaka közepén arra riad az ember lánya, hogy jobb orrlyukából konkrétan gyomorsav preckel kacéran, az valami felbecsülhetetlen. Másodpercek törtrésze alatt kell eldönteni, mitévők legyünk, hányjunk, köpjünk, káromkodjunk, szippantsunk tejet orrunkba a maratás okozta károk enyhítésére, fulladjunk meg vagy mindezt egyszerre.

Mindenesetre eldöntöttem, hogy ezzel a képességemmel jelentkezek egy cirkuszba vagy freak show-ba „Sugarpie Sue, az emberi spricni” művésznéven. Bármily testnedvet kiszórok orrból, viszonylag nagy hatótávolsággal. Különösen kedvelt produkcióm a tüsszentésnek álcázott tenyérbe ömlő epe. Komplett biológiai fegyverarzenál vagyok.

Ha vándorcirkusz, még a lakcímmel sem lesz gondom többé.

Időnként felmerül bennem, hogy másoknak könnyebb-e az élet. Egészen biztosan.

De nekem legalább van saját patológusom.

Általános tévhitoszlatás és az élet örömei. Napersze.

Kedveskéim!

Ha valakinek lenne még akár a leghalványabb hite és / vagy reménye abban, hogy a babavárás fantasztikus, mert libegsz a föld felett, miképp egy unikornis hátán egy kacagó tündér lenge hernyóselyem ruhácskában, hajában cipőcskéjéhez passzoló színű virágdíszek, akkor az a gyanús valaki nyilvánvalóan nem olvassa a blogomat rendszeresen, ejnye.

Bár azt is könnyeden el tudom képzelni, hogy csak nekem jutott rózsaszín felhőcskék és a Für Elise dallamára pulzáló szivárványok között szaladgáló cuki állatkák helyett a már említett tündért több más tündér szeme láttára erőszakoló katicabogár orbitális farokkal, hát ilyen az én formám, mit mondjak.

Persze ezek után reménytelen volna állítanom, hogy valójában mennyire boldog is vagyok, senki sem fogja elhinni és mindahányan utálkozhatnak, hogy milyen anya az ilyen, ám aki ismer, tudhatja reflexből, hogy nekem az utóbbi lehetőség sokkal tetszetősebb, és úgysem bírom a Für Elise-t, míg mindenki más, hogy úgy mondjam, érdektelen kissé.

A katicás hasonlat egyébként akkor fogant meg a fejemben, mikor zoknit próbáltam húzni az ágy szélén görnyedve irdatlanul megdagadt lábfejemre, de 4 dimenziós pocakom aktívan akadályozott, én pedig nyögve küzdöttem, mely hangok alapján lakótársam, az Idős Szellemnéni bízvást hihette, hogy szülök, miközben egy kisebb csapat kosaras molesztál épp tettleg.

De mit is tehetne, azon kívül, hogy feltesz főni egy kávét a fiúknak?

Idős Szellemnéniről azt érdemes tudni egyébként, hogy hihetetlenül cuki, ám lopva közlekedik, szinte soha nem is hallani, ezért állandó rettegésben élek, hogy meg fog halni és én nem veszem észre, csak 5 nap múlva, vagy meg is tette évekkel korábban és már ektoplazmával borítottan levitál közöttünk. Ezt cáfolni látszik a tény, hogy egyszer kaptam tőle kettő darab krémest (amit rögtön be is falánkoltam és ügyesen ki is hánytam azon szent pillanatban, órákon át érezve az orromban a kellemetlen bizsergést és egy fura illatot. Megjegyezném, hogy ez is a terhesség egyenes következménye, arról nem is beszélve, hogy hajdani fürgeségem tovaszállván, csak göcögni bírtam, mint egy kis dinnye, és épp nem időben értem oda vécécsészepajtásomhoz. El sem tudjátok képzelni, micsoda élvezet porcukros-gyomorsavas habot takarítani négykézláb egy szál alvóspólóban a hideg kövön, óriás pocakkal, epét fecskendezve az orrotokból. Jobb, mint a vidámpark. Kár, hogy répa nem volt benne, ez hibádzott csupán. Legközelebb lesz nálam, apróra vágva, zsebben, ne ezen múljon.)

A zoknis történetnek egyébként az lett a vége, hogy leborultam az ágyról, mint egy döglött fóka és bevertem a fejemet a kisasztalba. (Szóval jobb lett volna a kosarascsapat mégis, legalább az egyik biztosan elkapott volna. Már csak reflexből is, a labdaforma miatt.)

Lakótársam, ha mondhatjuk így, nyilván szintén összeizgulta magát, hogy mi lehet velem, és felmérte, hogy nemigen tud nekem segíteni, mint ahogy én sem őneki, ha és amikor kizuhan a kádból. Ki vagyunk segítve egymással. Törött ezzel-azzal fetrengünk majd szomszédos szobákban és soha senki nem fogja megtudni, mi is történt velünk. Tévesen sorozatgyilkosokra gyanakszanak majd. Ha egyáltalán felfedeznek minket.

Talán csak egy sanda vízvezeték-szerelő, aki rajtunk óhajt meggazdagodni azáltal, hogy a folyó (mit folyó, ömlő) kádat előre megfontoltan hanyagul szereli, hogy többször jöhessen. Neki biztosan hiányoznánk. Mondanám, hogy az alattunk lakónak ugyanezen okból kifolyólag (haha, ezdeszarvoltmármegint) pedig biztosan nem, de szerintem ő is halott már, csengetésre sem reagál, azóta is a plafonját bámulja, nyála folyik, szívében döbbenet.

Ha majd rátalálnak véletlenül, őt sejtik a 3. áldozatnak. De ti ne higgyétek el.

És ha már szóba kerültek a megdagadt bokák, ki is fejteném, engedelmetekkel. (Egyébként meg ez az én blogom, azt csinálok, amit akarok.) Valamely rejtélyes anomália folytán csak lapos talpú cipőben dagad a lábam, nyilván ez része annak a másik anomáliának, hogy lábujjaim valami rettenetes genetikai torzulás következtében úgy vannak ferdülve, hogy a platformtalpú, nyitott orrú kurvacipők sem nyomják, sőt. Sajnos itt belekerülünk egy ördögi körbe, mert a rosszalló tekintetek miatt időnként kénytelen vagyok lapos talpú terhescipőket hordani, amiket felvenni sem tudok rendesen, a falnak kell támaszkodnom, leülni tilos, mert akkor nem bírok felállni többé, és nem óhajtok egy sarokban szülni. 

Figyeljünk arra, hogy ha nagyon előrehajolunk, különféle izgis dolgok tolulhatnak torkunkba, szabadulásra várván.

És mivel nehéz vagyok, lihegek és izzadok, fejem vöröslik, ámde dagadt lábbal másnap már nem férek bele a kényelmes magassarkúkba, mert nagyjából olyan benyomást keltek, mint amikor a kelt tészta fut ki a vájlingból.

Külön öröm, hogy estére már csak ollóval bírom lehántani a lábamról a cipőket. (Szóba jöhet még: feszítővas, elemes cipőlehúzó robot, fakanál, teljes láb letépése, bár mindent összevérezne és takaríthatnám fel, de iszonyúan lusta vagyok.)

Kedvenc csizmámat egy alkalommal 20 percig morzsoltam le magamról, a végén már sírva; annyira elfáradtam eme művelet végzése közben, hogy sikerem után rögtön eldőltem és elaludtam, majd hajnalban ébredtem arra, hogy még mindig hídként ívelek az ágy és a padló közt, valamint pisilnem kell, de elzsibbadtam. A mosdóhoz való eljutási technikámat bármely kezdő kígyó megirigyelhette volna. Bocsánat, javítom: egy kezdő kígyó, aki lenyelt egy elefántot.

Mezítláb kellene járni, de Pesten ezt mindösszesen egyszer próbáltam meg (nem merem felidézni, hogy milyen körülmények vezettek idáig, felteszem, közrejátszott néminemű szeszesital és az éjszakai buszjáratoktól való ösztönös idegenkedés) és hazaérvén nagyjából még Domestos-ba is lógattam a lábamat, mert kettő – helyenként három – centiméteres koszkéreg alakult ki a talpamon, masszívabban, mint egy forró nyári napon aszfaltba olvadt tornacipő.

Nem akarom tudni, mi alkotta, de az biztos, hogy ellenállt volna egy közepes napalmtámadásnak.

Az ezt követő napokban többször előfordult, hogy visítva ébredtem és félálomban a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy lesúroljam az esetleges maradványokat, mint Ágnes asszony, ugye.

A legnagyobb veszélyt azon állampolgártársaim jelentik, akikkel az A-ból B-be való eljutásomat támogató törekvéseim közepette találkozom. Kettőféle van belőlük mindösszesen. Az első csoport tagjai nyilvánvaló rosszallással tekintenek rám, és ezt gondolják: „idejön terhesen, csak azért felcsináltatta magát, hogy átadják neki a helyet, én nem teszem meg, miféle ember az ilyen és még direkt az orrom alá dörgöli a kibaszott hasát neki, és különben is, járjon kocsival, minek veszélyezteti a gyereket a tömegközön, ahol senki nem adja át neki a helyet, milyen anya az ilyen”.

Míg a másik csoport hasat simogatni akar. Nekem hányhatnékom van, állandó pisilhetnékem, de leginkább ellenérzéseim az állatsimogatókkal kapcsolatban, mert nem tudom visszarettenteni őket.

Pedig igyekszik előtörni belőlem egy könyökütés.

Már az „ez nem is baba, súlyos bélfertőzésem van valójában, attól puffadok” – szöveg sem segít.

Pedig kiváló.

Ha kicsivel kevesebb önbizalmam lenne, még azt hinném, hogy nem vagyok vicces, de így tudom, hogy nem mindenki képes szeretni ezt a fajta humort.

Bár készséggel elismerem, hogy nem segítem elő vele a világbékét.

Aljas provokátor vagyok, a nyakam is direkt hámlik a napégéstől a mínuszhúszban.

És még az alienes pólómat sem értékelik, hát meg kell őrülni. És tudom, hogy fujj, fujj, de mikor látom a „Giger, az Alienek apja” - posztokat, mindig kikívánkozik belőlem, hogy „Az enyém ugyan nem.”  Hahh, nincs már lelkem, egy darab sem, a jehovatanújalány meg is mondta múltkor, hogy én vagyok a megtestesült gonosz avagy annak a gyermeke, de majd meglátom, hogy  a hatalmam nem tart már sokáig. Kissé meg is lepődtem, hogy honnan alakulnak a fejében ilyenek derült égből, de aztán nem bírtam ki és közöltem vele, hogy így is van, jól illusztrálja, hogy mindhárom nevem 6-6 betűből áll. Ennél a pontnál felfelé sandított, hátha lecsap rám egy villám vagy egy igazságtévő csodaszarvas, de semmi. Biztos úgy vélték, hogy kár belém.

Pedig csak annyit mondtam, hogy ne haragudjon, de jelen pillanatban nem tudna lekötni a mondandója.

Rosszul viselte, mert szerinte is ketten vagyok már, két megmentett lélek pedig több, mint egy. MLM - rendszerben megy ez is.

Pedig azt nem is tettem hozzá, hogy élő házi vízműként az egyetlen célom, hogy kedves kis edénykébe anyagcserélhessek, de mostazonnal – jelleggel. De ha adna füzetkét, elolvasom majd a vécén.

Lusta is vagyok, mint azt korábban is említettem (tessenek csak utánanézni, nem szaladok el, csak hengeredem), bár ez volt már korábban is, úgy rémlik. Viszont ennek is vannak fokozatai, én elértem azt a szintet, hogy inkább hagyom, hogy nyalkás brigyók (kösz, Lewis Carroll) úszmányoljanak a bögrémben, de nem mennék kiöblíteni, viszont ráöntöm a következő, más természetű bármit. Igaz, fintorgok.

Legalább ez.

Leendő gyermekemet is valószínűleg az első adandó alakalommal el fogom hagyni a szobámban vagy szobájában fellelhető rendetlenségben.

Még a kiságy sem lesz biztos tájékozódási pont, azt is ellepik a mindenfélék.

Az az egy biztos, hogy nem lesz köztük perverz vigyorú műanyag fiserprájsz játékállat, azoktól még engem is kiráz a hideg.

Iszonyú.

Akkor már inkább három pár zoknit minden lábra.

Vagy a Für Elise.

Vagy egy Für Elise-t játszó zokni.

Vagy egy Für Elise-t játszó fiserprájsz játék zokniban.

Na nem, azt azért mégsem.

Hátmilyenanyaazilyen.

És még Dévidhasszelhoff koncertre is elviszem majd.

Vizeletminta

Kedveskéim!

Egyre kevesebben tesznek szexuális ajánlatokat nekem. (Bármennyire is annak hangzik, ez nem panasz, csupán ténymegállapítás.)

Így kénytelen vagyok más undorító témákat kivesézni. (Szó szerint. Egy újabb szar poén. Szó szerint.)

A várandósok felsőbb osztályába lépve az ember már nem ártatlan lánya kifejezetten gyakran szembesül azzal a ténnyel, hogy a legváratlanabb helyeken és időpillanatokban vizeletmintát óhajtanak tőle.

Bárhová belép, már nyomják is kezébe a kedves műanyag poharat, aminek a történet elején még igencsak örülünk, tekintve, hogy alienünk fejlett sarkazási és / vagy öklözési technikáinak köszönhetően egyetlen mobil húgyhólyaggá változik át a testünk, minden másodpercben teljesen készen arra, hogy megtöltsön egy kedves edénykét, ám később már pavlovi reflexszé válván, például kisboltos kávét tartalmazó műanyag pohár esetén is automatikusan a mellékhelyiségek irányába indulunk meg és örülhetünk, ha még idejében észbe kapunk.

Illetve zárójelben megjegyezném, hogy az emberi vízvezetékké alakulásnak egy- egy váratlan nevetésre vagy tüsszentésre nézvést beláthatatlan következményei lehetnek.

Kedveskéim, ha láttok eme tevékenységek űzése közben kismamát igencsak meglepődött arcot vágni hirtelen, akkor tudjátok, hogy azért van, mert abban a pillanatban ébredt rá a fenti összefüggésre.

Mindeközben nosztalgiával gondolunk arra a boldog időre, mikor még nem voltunk egyetlen gigászi vizelési inger, és magányos bérleményünk praktikus mosdójában megtettük az előkészületeket a sorsdöntő terhességi teszt elkészítésére, majd rádöbbenve, hogy a teszt maga továbbra sem tartalmaz bármilyen szelencét vagy dobozkát vagy bármit, amibe a felgyülemlett érzületeket le lehetne vezetni, eszeveszett vágtába kezdtünk a lakásban, hogy találjunk valami e célra alkalmas eszközt, ami nem jóanyánk tuppervárés edénye.

Én a magam részéről egy kiállításmegnyitóról visszamaradt pókemberes papírpoharat áldoztam be anno.

Mellékszál vége.

Tehát laborvizsgálat.

Beutaló, remek, Zsuzsánk beóvakodik a kórház nevű műintézménybe, majd kereng egy jó negyedórát, mire a megfelelő helyre téved véletlenül.

Az adatok felvétele és olyan zavarbaejtő kérdések sora, mint „Hány hetes terhes?”, amelyre sosem tudtam válaszolni, örülök, ha a hónapszámot nagyjából eltalálom, nem írom magamnak és nem vágom a centit, bár tudom, hogy ez főbenjáró bűn és „milyenanyaazilyen”, ezért a kérdés lényegét figyelmen kívül hagyva azt válaszolom: „Június 27-re várom.”, számoljanak ők, ha nagyon akarnak, én hárítom a felelősséget;  után kezembe nyomják meghitt és szívbéli barátomat, a pohárkát.

Ám ezúttal valami új, a rendszer megborul, kis világom összeomlik, ugyanis kapok egy undok dugaszolós kémcsövet is, hogy legyek szíves abba áthelyezni „mintámat”. Remek. Biztos ez a büntetésem, amiért nem tudtam heteim számát.

Tehát eloldalgok a wc irányába, kezemben sorrendben az alábbiak: kabát, táska, taj-és lakcímkártya, kettő darab A/4-es laborpapír a vizsgálatokkal, pohárka és kémcső. Rutinosan tudom, hogy bonyodalmak lesznek az elkövetkezendőekben.

És lőn.

Az illemhely kicsi, kétkutricás és kézmosási szempontból „C” kategóriás, ami azt jelenti, hogy az általam elvárt 4 komfortfokozatból 2-t birtokol, a folyóvizet és a szappant, ám a másik kettő, úgymint a MELEG folyóvíz és a kéztörlési lehetőség, távollétével tüntet.

Fontos dolgok ezek, kéremszépen, mivel kényszeres vagyok, így pisilés előtt is mosom kezeimet. (Vagy „B” kategória alatt fertőtlenítőkendőzöm, ám az jelenleg nem hozzáférhető, táska alján rejtekez. Később kiderül, hogy ez csak szükség kérdése.) Tehát e tevékenység idejére felhalmazom ingóságaimat az ablakpárkányra, amit Kutrica1-ből kinyomakvó Idősnéni1 szuszogva azon nyomban lesodor, majd megvető pillantással végigmér. Mert milyen rohadék is vagyok már, nemcsak cuccaim vannak, de alienem is.

Csudajó.

Kutrica1-be ezenközben benyomult Idősnéni2 és vérfagyasztó nyögéseket hallat, Idősnéni3 pedig baljóslatú tornagyakorlatokat végez az előtérben.

Felnyalábolom hát boldogtalan holmimat és méltóságteljesen Kutrica2-be vonulok.

Kutrica2 igen kis alapterületű és nincsen benne fogas. Sem fertőtlenítőszag, egyébként.

Kabátomat és táskámat tehát a kilincsre helyezem, papírjaimat pedig táskám tetejére gyűröm. Megfordulok, mire lerántom az egészet.

Visszaakasztom, itt még türelmes vagyok.

Pohárpajtásomat, benne a gumidugaszos kémcsővel a fali wcpapírtartóra illesztem nagy műgonddal.

Ahogy elhúzom a kezem, leesik.

Működik a gravitáció, hurrá.

Idősnéni2 abbahagyja a nyögdécselést és fülelni kezd.

A kémcsövet idejében elkapom, ám poharam, akit már nem is szeretek egyáltalán, majdnem átgurul Kutrica1-be a lélegzet- visszafojtva figyelő nénihez, aki nyilván el nem tudja képzelni, mi folyik a furnérlapom túl, de nem az, aminek kellene. Biztos ájult illetőket mészárolok. (Ha ez a gondolat nem segít neki könnyíteni bélrendszerén, akkor semmi.)

Ahogy lehajolok a pohárért, újfent leverem a táskát.

Oda sem pillantok már. Rezignált vagyok a csapásokkal szemben.

Kihámozom magam a nadrágomból, amelyen persze nincsen zseb, nehogy egyszerű legyen az élet, kémcsövemet így heverő táskám tetejére helyezem gondosan.

A pohárba pisilés már könnyeden megy.

Az viszont egy egészen új szintje a létezésnek, amikor félkézzel a végeredményt kell tartani, miközben visszaöltözöl, mert közel s távol egyetlen talpalatnyi sík felület sincs, ahová le lehetne tenni bármit, nemhogy fedetlen folyadékot.

Sajnos a wc-deszka domború, erre akkor jön rá az ember lánya, mikor az egész hóbelevanc elkezd csúszni lefelé és éppen el tudja marni úgy, hogy nem csap ki a peremen.

(De kicsap amúgy, de itt még a jó oldalon.)

Idősnéni2 azóta sem mozdul, remélem, nem kapott szívrohamot.

És jön a neheze: átönteni a terméket a csövecskébe.

Egy része undok lottyanással mellécsuszamlik. Rosszfelé.

(Milyen jó is a fertőtlenítő kendő, higgyetek nekem, bár előkotorni s kibontani három ujjal igazi művészet.)

Újabb nem várt problémák: kutricámban nincsen kuka pohárkámnak és a kémcsődugasz minduntalan kiugrik, biztonságtalanná téve a lezárást.

Ám mindenre van megoldás.

Az előtérben kuka díszeleg.

Igen, de hova rakjam a mintás csövet?

Első reflex, hogy a számba veszem. (A rutin meg az évek, ugye. Amit nem tudsz megfogni, kapd be.)

Szerencsére nem teszem meg, mert eszembe jut egy másik megoldás, ami szintén hagy kívánnivalót maga után, de legalább lesz valami gyakorlati haszna is a dekoltált felsőrésznek és a melltartómnak.

Az asszisztens hölgy döbbenten néz s hápog, mikor méltóságteljesen elővarázslom mintácskámat a blúzomból.

Pedig abszolút praktikus.

Hogy mégis övé legyen az utolsó szó, megjegyzi: „Sokáig tartott.”

De engem nem tud legyőzni. „Nem akartam, hogy a mennyiség a minőség rovására menjen.”, mondom angyali mosollyal.

Döbbent csend, mint Kutrica1-ből az imént.

Mindenki ezt gondolja: „Te jó ég, és ez szaporodik.”

Legközelebb viszek öntapadós pohártartót.

Vagy tüsszentek egyet.

További gusztustalan dolgok, melyek egy ártatlan és kedves kismamával megeshetnek

Kedveskéim!

Hivatalosan is várandós anyukának számítok immár, büszke lehet rám a nemzet, a magyar nép felvirágzand, mivel megcselekedtem az alábbi dolgokat, miket megkövetelt haza, bárki utánozhat, saját felelőtlenségre.

Tehát.

Megvásároltam életem első és minden bizonnyal utolsó terhesnadrágját, maga volt a pokol, higgyetek nekem. Némileg motivált, hogy hőn szerető (ebben kételkedem) édesanyám rámparancsolt, hogy márpedig kell nekem ilyen ruhadarab és nem lehet turkálós, basszammeg, mert nincs egy rendes ruhám és hogy nézek ki. Ezzel vitatkoznék, ám tekintve, hogy a szülés után főleg az ő szakértelmére és cukorságfaktorára óhajtok támaszkodni, csak annyit liholtam: hátjó. Megér némi sértegetést, ha cserébe dedemre állandóan vigyorogva lesz, miközben én alszom, mint egy nagyszerű állat.

Így ráhagytam, biztos jobban ért hozzá, különös tekintettel arra, hogy a velem való terhességét könnyed leffencsekben heverte végig, én pedig beleférek minden nadrágomba még. Nem vagyok kifejezetten márkafanatikus, de gondoltam, ha már hisztérikusan kacagva kiszórok az ablakon iszonyú mennyiségű pénzt mindösszesen egyetlen farmerra, akkor az már legyen Levi’s. Így neveltek, na, elérhetetlen távolságban libegtetve egy igazi Levi's-t, egyszer akkor is lesz egy olyanom és nem Lavis vagy Türtzekiktghaeufha. Nos, a lófaszt, Kisdrágáim. A Levi’s boltban konkrétan visítva körbenevettek, ők sudár topmodellekre tartanak öltözetet, nem mosatlan hajú pohos anyukákra, hogy képzelem én. És a seggem is nagy egyébként.

Arról nem beszélve, hogy számos további boltban kellett megvető pillantásokat eltűrnöm tizenéves, piercingelt arcú, vizenyős szemű fruskáktól, mert élemedett korom ellenére felcsinálódtam valahogy és mindezek tetejébe még öltöződni is óhajtok, ahelyett, hogy zsákot húznék ennenmagamra és szégyenkeznék erőst vagy legalább karikát lövetnék a csiklómba, ahogy a normális emberek.

Hosszú bolyongás után találtam egy üzletet, ahol felismerték, hogy a kismamák felvevőpiaca tárt karokkal várja a drága, ám randa ruhákat, így birtokomba került egy HIVATALOS, HAMISÍTATLAN terhesnadrág, mindannyiunk barátja. 

A tüdőmig fel kell húznom, drágáim, biztos a ’80-as évek és Jean-Claude van Damme adták az ötletet, már rajta is béna volt, pedig a feneke szép, hát még akkor rajtam, ki lenyeltem egy dinnyét, de mellem nem nőtt tőle. (Egy ideig úgy nézett ki, hogy igen, ám gyanítom, ez optikai csalódás, ugyanazokat a melltartókat hordom, mint korábban, pedig azokat sem kellene már, ennyinek elég lenne a terhesnadrág is. Ez van, bele kell törődni, nem leszek Pamella Anderson, de legalább csak a hasam fog a bokámig lógni hátralévő életemben, ez is valami.)

Tehát a nadrág. Amelyet első munkanapján nagyjából 15 percig voltam képes problémamentesen hordani, aztán érzékelni kezdtem, hogy irdatlanul csúszik lefelé, miféle rücsök tartotta fenn, nem tudni, vélhetően, alien állandóan csapdosó középső ujja. 

Hiába, hogy kedves és hatékony gumírozásánál fogva mindegyre csak szűkítettem tovább ruházatom derekát, wc-fülkébe húzódva, irdatlan könyökbeverések és nyögdelések közepette, néhányszor orrbacsapva magam az elszabadult gumiszalaggal, a mozgásérzékelő lámpa kihunyását követően már enyhén szitkozódva, vakon, de a csúszás nem maradt abba. Sőt, nap végére már oly méreteket öltött, hogy szívem szerint egy nagyszerű ifjoncot béreltem volna, ki hátulról rámszorítja kiskezével a pokolnak eme nadrágnak nevezett förtelmes szegletét, de közel s távol sehol nem volt senki ilyen, ki megtette volna értem ezt, ó, pedig a hazaút felénél már beértem volna fogatlan idős favágókkal is, avagy bármely más entitással. Ám fent nevezett egyedek rémült pillantást vetve irdatlan hasamra és gyűrűzetlen ujjaimra, már inaltak is tova. Hová züllött a társadalom, senki nem akar várandós anyákat erőszakolni, mert pillanatok alatt az anyakönyvvezető előtt találja magát. Kiveszett a vállalkozókedv a szatírokból, én mondom.

Hol van az én taxisom??

Otthon fedeztem fel, hogy nagyeszűen a rossz irányba húztam a szűkítőpertlit, vagy minek nevezik őt, más kismamák biztos tudják, csak én vagyok ilyen béna; a rögzített végénél fogva, nem a rögzítetlennél, s mint ilyen, ügyesen teljesen gumimentesítettem a nadrágot, hát gratulálok tiszta szívből, ha egy ruhadarabot képes vagyok elrontani, mit fogok csinálni egy gyerekkel amúgy, tiszta őrület. (Na ezért nem ellenkeztem anyámmal, ki egyetlen másodperc alatt sárba tiporta öltözködésemről alkotott pozitív véleményemet és rá is pisilt enyhén.)

Nagyjából fél órás kőkemény munka után egy ceruzával vissza tudtam töfködni a derékba a pántot, és csak egyszer verte le a szemüvegemet, miközben azon tépelődtem, hogy a ceruza, mint eszköz vajon ugyanilyen hatékony szerepet tölt-e be majd leendő szüleményem javításában is, esetleg visszanyomkodni belé is ezt-azt, bármiféle alkatrészeket, amíg kívül kerülnek.

Lehet, hogy egyszerűbb lett volna, ha előbb egy kedves, ám igénytelen szobanövénnyel próbálkozom, majd – ha azt sikerült életben tartanom legalább egy hónapon keresztül külső segítség nélkül – továbblépek a tengerimalac felsőbb osztályába, mielőtt rögtön belevágok a gyermekvállalásba. Mi lesz még itt, Kedveskéim.

Második nagyszerű terhességi cselekedetem volt, hogy minden nagyképűsködésem és ”ó-én-nem-hányok-ám-csak-émelygek-kissé” ellenére sikerült nyilvánosan rókáznom egy derűset a 13. kerület kellős közepén, egy satnya fának támaszkodva a délutáni szélben, megvető pillantások kereszttüzében, mivel kétrét görnyedve nem látszik ám, hogy az ember lánya közepesen öreg és várandós, nem pedig léhűtő fiatal, aki már napvilágnál erősen ittas és szarik a világra, bár ez megvolt, csak a másik irányból, ugye.

Meggyőződésem, hogy a 400 ml-es kávés joghurtra annak szörnyű íze miatt hirtelen elfogyasztott fél liter narancsos cappy volt a felelős, nem pedig ivadékom fickándása, vagy legalábbis mindezen tényezők kedvezőtlen együttállása, de ezt nyilván senki nem értékelte az adott időpillanatban, kivéve a galambokat, akik egyből érdeklődve odagyűltek, holott addig tojtak rám.

Én még pihegtem egy kicsit, öleltem a fát, mint legalább egy darab elszánt greenpeace-es, miközben orromból lágyan csöpögött a kávéíz és a méltóságteljes távozás eszközeit forgattam agyamban.

Bepróbálkozhattam volna azzal, hogy csak megetettem a galambokat, későn jutott eszembe, már a liftben és nem volt affinitásom visszamenni, pedig azóta is vannak, akik ott állnak és szörnyülködnek, hogy hová vezet ez a világ.

Talán söpörhettem volna rá egy kis földet a lábammal, hogy vakondhányásnak látsszék.

Hánynak-e a vakondok vajon?

Fel kell készülnöm, fiam valószínűleg meg fogja kérdezni és akkor mit válaszolok.

Vajon volt-e annyi koffein a joghurtban, hogy a galambok felpörögjenek tőle és ha igen, hogy nézhettek ki?

Megannyi gyötrő kérdés.

Ámde azt megerősíthetem, hogy a narancsos cappy-ben valóban van rost, nem is kevés.

Szerencse, hogy a lapossarkú cipőkben bedagad a lábam, így csizmácskában voltam az ominózus eset megtörténtekor, nem tudtam közelebb topogni a fához, hányásom íves lett, miképp egy boldog szivárvány, öltözetem mocskolatlan maradt. Apró örömök az életemben.

A kávéfüggésem visz majd a sírba, Kedveskéim.

Pedig ezzel együtt is 106 / 51 a vérnyomásom, amitől a védőnő majdnem szívrohamot kapott és lemérte újra és újra, de egyre csökkenő értékek képződtek, ez is bizonyítja a gazdatest-elméletemet.

Következő célkitűzésem, hogy végre átadják a helyet a metrón, ahol élethalálharc folyik minden reggel, én pedig levegő vagyok, pedig düllesztek rendesen és kabátomat is kigombolom, hogy mindenki lássa, de a csizmácska miatt szerintem azt hiszik, hogy szimulálok vaqgy táskákat lopok és ruha alá dugom el.

Illetve még azt szeretném, hogy kiadás nélkül bevételezhessek egy újabb kávés joghurtot, vagy ha nem megy, legalább valamelyik utastársam nadrágjára menjen a java.

Addig ki kell derítenem, vajon milyen állatok élhetnek a metróban.

Vakondok biztosan.

Szeretik a vakondok a kávét?