Akiszusz Tükörországban

Nahát, Kedveskéim.
Sikerült túlélnem egy igen szürreális napot, bár ez még inkább csak vágy, semmint tény. Jelenleg épp egy gigaméretű adag raguval vackolódtam be két szék közé (a pad alá) (nem) és próbálom kiheverni a megrázkódtatásokat. Épületes látványt nyújthatok üvegezett ebédlőnkön át, testemen körbetekerve 200 km kötött zöld sál, az előbb rá is akadt a vége a kilincsre, én meg viharsebesen távolodtam (aztán közeledtem); a raguból pedig kiáll 3 kanál. Maga a ragu egy óriás fáradtpudingrózsaszín műanyag tálban lakik.
Ezekkel az infókkal szerintem csak tovább tekertem az irracionalitáspotmétert.
Van hozzá tehetségem.
(Én magam vagyok a fehér nyúl.)

Ma van ugyanis A Nap, Amikor Bezuhantam A Nyúlüregbe, és nem vagyok benne biztos, hogy kikeveredtem onnan vagy kikeveredem valaha is. Ez egy segélykiáltás!
Még hogy milyen mély a nyúl ürege. Neo, Neo. Te kis ostoba. Annyira mély, hogy egyáltalán nincsen alja neki!!

Jó, az még nem volt gyanús, hogy az elem az mp3-lejátszómban nem bírta ki a sarki buszmegállóig sem, ez egy átlagos keddi rutin.
A busz egy szempillantás alatt beért Kecskemétre. Ez már akár lehetett volna gyanús, bár nem ittam kávét otthon. Hosszút pillantottam.
Állj.
Hogy bírtam egyáltalán kávé nélkül eljutni a buszmegállóig. Miafenefolyikitt. Naugye.

Első utam a nemzetidohánynemzetiboltba vezetett, nemzeti elemér. (Szép a ruhád, köszi, nagyanyám VARTA. Az intellektuális humort kedvelőknek.). Nem, várjatok. Először a Penny-be mentem, mert akartam kávét és elemet, ehhez képest vettem két dióscsigát, kávé nem volt (vagy nem láttam meg kávé nélküli agyam vezérelte vaksi szememmel), az elemhez meg nem fértem hozzá és ezt már csak a kasszaszalag mellett állva sikerült felfognom, na és AKKOR mentem át a dohányboltba, de elem ott sem létezett (nyilván nem csinálnak konkurenciát paSKkettőnek, ugye), a kávé viszont remek volt (és újabb cukorral gyarapodott a gyűjteményem, de ez mellékszál), úgyhogy egy kuka mellett állva behörböltem egy hajtásra.
Aztán visszamentem a Penny-be és vettem elemet. Ugyanahhoz a pénztároskisasszonyhoz kerültem, ezzel valószínűleg élete legszürreálisabb napját okozva, bámult nagyon, kissé meg is lassúdott és a visszajáró aprót leejtette a pultra.

Ezek után megindultam Kecskemét utcáin. Térképpel. Azt gondoltam, hogy térképpel viszonylag biztonsággal bírok közlekedni, bár mondjuk terepfutó talán nem lennék, hiányzik az akarat. Az.
Kedveskéim.
Ha még nem jártatok Kecskeméten, akkor elmondom, hogy nem fektetnek különösebb figyelmet az utcatáblák kihelyezésére. (vö. "Kevés vagy, mint Kecskeméten az utcatábla", ez már nem is kevés, gyakorlatilag a nulla felé tendál) Néha kidobnak egyet, mondjuk az utca közepére, de inkább dísznek, mint tájékoztató jelleggel, mondhatni szórványemléknek számít. Nem lett könnyebb ettől az élet, és természetesen időre mentem. Én, a terepfutóbajnok. Ráadásul a térkép, melyet birtokolni volt szerencsétlenségem, valahogy a valóság tükörképévé vált és minden az ellenkező irányba fordult és / vagy kanyarodott és / vagy levődött, mint amerre emberi és terepfutó-számítás szerint lennie kellett volna, de az utcatáblák nemlétezése folytán erre csak akkor jöttem rá remekül, mikor már legyalogoltam 1 km-t a rossz irányba, miközben kártyalapokat sodort a szél.
És akkor itt már biztos volt, hogy most én szopok Alice helyett. (Tudtam, hogy nem a kék szett kiegészítőt kellett volna választani, hanem a pirosat. Akkor lehettem volna a Szív Királynő, hátha az kisebb szívás. Én kérek elnézést.)
Tökéletes idegösszeomlás-közeli állapotban tekeregtem, úttalan utakon, hol ember még nem járt soha, térdig dagonyáztam váratlanul elfogyott járdaszigeteken, a térkép pedig az arcomba nevetett. Zilálódtam szétfele.
Nájlonzacskó-ördögszekerek suhantak a látóhatáron.

Ráadásul az mp3-lejátszóm átalakult zenés Ji Csinggé. Különleges képességem, hogy a környezetemben MINDEN átalakul Ji Csinggé. Nem mintha nem lenne valós Ji Csingem is (Philip K. Dick miatt, csak hogy könyvet is kiajánljak), szégyenszemre saslikpálcákat használtam hozzá, de lusta vagyok, hovatovább elmélyülésre kevéssé alkalmas a nap minden szakában, így az utóbbi időben elkezdtem a TopJoy-kupakok tanácsait követni. Ha kérdésem van, csak veszek egy TopJoy-t. Egy ideje random kézbevett könyvekkel is működik.
Úgyhogy véletlenszerűen ismétlő lejátszási listám először azt mondta, hogy Really wannabe in LA, és igen, mocskosul így volt, bárhol máshol szívesebben lettem volna, de különösképpen LA - ben (elében), mert ott biztosan találtam volna egy magyart, aki meg tudta volna mondani, hogy hol van a Vacsi köz, ami megtévesztő, de nem olyan, mint a pácsó, és nyilván mindenki krvakönnyedén mondja ki LA-ben. Lében. Pácsó lében. Vacsira.

Egy különösképpen kihalt helyszínen (természetesen rosszfelé mentem) eléggé el nem ítélhető módon átváltott a Dead South-ra.
Megpróbáltam kiteregetni a térképet, nem adtam fel, bár inkább trékép volt az, magunk közt szólva, a feltámadó szél az arcomba csapta, természetesen, miközben kárörvendően szólt a fülembe a Please don't touch a Meteors-tól. Szóval örüljek, hogy nem egy meteort kaptam szemből. Hurrá. Örülök. Meggyőztek.
Milyen szerencse, hogy westernes-leszámolós zenét nem szedtem le végül, pedig a Fistful of Dollars-on elgondolkodtam. Nem szerencse, hanem intuíció! Ennek köszönhetem az életemet.
Itt tartottam a gondolatmenetben, amikor elkezdődött a Terrorbolygó című örökbecsű film főcímdala. Iszkoltam is onnan, ahogy lábaim bírták, természetesen további rossz irányokba. Nem is létezik jó irány. Csak nézőpont kérdése, de nézőpontom nem volt egyáltalán. Vagy túl sok volt. Nézőpont kérdése.
Bárcsak Kansas-be érkeztem volna (akár LA helyett), mert ott ki van sárgakövezve az út, legalább nyújt némi támpontot, de nem, ehelyett kódorgok itt Tükörországban. Ez az én formám.

Szerencsére az mp3-lejátszóm fontosabbnak érezte a demoralizálásomat, így meghallgathattam az It's time to take my drunk ass home-ot, többször is, és tényleg volt egy pont, amikor elindultam volna haza, amíg még létezik a buszpályaudvarra visszavezető út.
Nem is ittam semmit. Csak egy szomorú kis kávét, utcákkal ezelőtt. Ez a hiba.

Mondanom sem kell, hogy iszonyú késésben voltam, mikor ráléptem a helyes útra, tréképem kitartó erőfeszítése ellenére, siettem, mintha nem lenne már minden mindegy. (Zsebkendőm sem volt, de nem részletezném inkább mégsem. Akkor még jó ötletnek tűnt. Vagyunk így néha. Megemlítem viszont, hogy örökké hálás leszek az otp-nek, hogy vastagabb hőpapírt kezdtek el használni az automatákban.)

NAGYON siettem, mégsem jutottam előrébb. Blitzkrieg Bop. Mi más.
Blitzkrieg Bopgulyás.
Nem voltam éhes, áá, dehogy. (Tágaségenandalog. Csak én tágatlan utcákon loholtam. Majdnemugyanaz. Szerencsére ez a műremek sem képezte részét zenei könyvtáramnak.)
S bár táskámban ott ványadtak a terveletlenül megvásárolt dióscsigák, elhatároztam, hogy nem eszem, amíg oda nem érek.
Mert étellel jutalmazom magam. Elég jó.
Kutyakeksz a karmától.
Egyél meg, ugyebár, ha már Alice. (Hudöfakizelisz.)
Pácsóban. Vacsira. Bopgulyással.
Befejeztem.
És akkor... ott volt! Az orvosi rendelő! A cél. (A vas és a cél városa. A vas a bopgulyásban van.)
Amúgy nem a cél a fontos, hanem maga az út. Az meg jutott bőséggel.

Megpróbáltatásaim nem értek véget.

Beléptem a rendelőbe. Ikonikus cicasapkában. Rögtön az összes szempár reám szegeződött. Értsétek szó szerint a szegeződést.
Árkokat vájtak a hátamba.
Illedelmesen köszöntem, ahogy jó Alice-hoz illik a rózsák közt, és megpróbáltam sehová-de-főleg-emberekre-nem-nézve leülni.
Mikoron az egyik szék felől hallom ám:
- Cicc, cica. Na mi van, cica. Ciiicaaaaa. Cicc-cicc.
Mondta ez nekem, kapaszkodjatok meg, egy ötven körüli asszony.
MIFENE.
Nagyon igyekeztem, hogy fel ne vegyem a szemkontaktot, miközben azon pörgettem magam, hogy mit mondana most a Ji Csing és hogy ki tudok-e törni, ha elkezdenek bekeríteni. A Terrorbolygó nyomasztóan közeli valósággá változott. Bárcsak eltűnnék hirtelen, ahogy vágyta a költő, s csak egy mosoly maradna belőlem a levegőben lógva.
- Nem tárgyal velünk - mondta az asszony, immár a szomszédjának, egy tüdőbajos kinézetű nénikének.
- Hát nem. Hát nem. Hát nem. (hörgés)
- Miért nem tárgyal velünk? A cica nem tárgyal.
Normál körülmények között ez lett volna az a pont, amikor sikítva elhagyom a színt, de az előző nagyjából egy órát azzal töltöttem, hogy mérgezett egér-tempóban szaladoztam egy hülye labirintusban (és még ételjutalmat sem kaptam, mert az asszony előtt nem mertem elővenni a csigákat, így is elég állat bolyong ebben a történetben), így csak ültem, mint aki nem tud semmiről.
Ha itt a vég, hát jöjjön. Kit érdekel. Csak el ne tévedjek.
Az asszony meg közelebb sompolygott.
Egyrészt szűk szemrése volt, másrészt vastagon kihúzva feketével, úgyhogy első pillantásra úgy tűnt, mintha egyáltalán nem lenne szeme fehérje.
Másodikra is.
Többet pedig nem néztem arra.
David Lynch sikoltozott volna a gyönyörtől.

Én meg gyönyör nélkül.
Tim Burton meg egyáltalán nem, mert ő ezeket úgyis cgi-vel oldja meg.

Teltek a percek.
Tüdőbeteg néni három másodpercenként kerregve fújta ki a levegőt. Valószínűleg legutóbbi áldozatával lenyelt egy fidzsetszpinnert és a golyóscsapágy a tüdejébe szorult.
Macskafixációs ufonauta asszony pedig elkezdett a rendelő ajtajának beszélni.
Az ajtó bátrabb volt, mint én.

Szerencsére ekkor szólítottak. (Másik ajtóhoz, mindenki nyugodjon meg.)
Az elején azt hittem, hogy visszazökkentem a valóságba. Vérnyomást és cukrot mértek ketten egyrajtam. Mondjuk a cukormérésnél ugrott egy kisebbet a mátrix, mert asszisztens1 nem bírt volna vért préselni az ujjamból, egyesült erejükre volt szükség.
Elégedettek voltunk mind, különösen azzal, hogy nem ettem. Hála az asszonynak.
Aztán közölték, hogy akkor várjam meg a doktor urat, mert ő meghallgatja a tüdőmet és akkor végeztünk is. (Nem velem.)
És akkor ott ültem. Egy asztalnál. egy szépen bepolcozott rendelőben, aminek erkélye volt.
Ők pedig megbeszélték az életüket.
Hova kéne rakni a kutyát nyaraláskor, inkább tavaszalagolás, ha szabad közbeiktatnom, most szólnak a hotelnek, lehet kutyaszállás, de felárral, anyós szóba jöhet, de az érintett nem szeretné, kizárná a jószágot, pedig benti kutya. Mindegy, mert egyszer úgyis nála landol, de még nem készítették fel rá, csak tiltakozna, annak meg mi értelme. Józsi megveszi-e Feri motorját - nem valószínű, ha engem kérdeztek, Józsi nem motorozik annyit, a motorshow-ra se mentek ki, el volt b.szva Feri egész napja, következésképp Asszisztens1-é is, következésképp a kutyáé is. (Milyen kutya? Remélem, fa.)
Én meg csak ültem, láthatatlanul.
Tekergettem kis papírdarabkámat vérpettyes ujjam körül, aprólékosan végignézve a polcok és szekrények tartalmát.
Közben kitavaszodott és a báránykák felnőttek.
Doktor úr belépett, erre Ferinőjeasszisztens1 feje lenyaklott mondat közben, mint aki elaludt, és úgy maradt a vizsgálat végéig.

Végül csak kijutottam. (Igen, meghallgatták a tüdőmet, teljesen golyóscsapágy-mentes.)
És el tudtam osonni az asszonyék mellett, akik egy szerencsétlen sorsú fiatalemberre vettették rá magukat.
- Üzemorvosi vizsgálatra vár és itt ül a betegek között.
- A betegek között. (Csapágykattogás, slájmmal csuszékonyítva.)
- De miért?

Jó kérdés.

Új útra keltem.
Megettem a két teljesen ízetlen dióscsigát, nem volt nagy öröm.
Nincs út visszafelé, éneklendette Charlie, csak úgy általánosságban. (De neki még dióscsigája sem volt.)
Nemhogy út nem volt, de utcanév sem.
Illetve az út egy szakaszán mégis, de mindig a másik oldalon, mint ahol én haladtam, és mikor megpróbáltam áttörni a túlsó oldalra, hirtelen bevágott elém egy andalgó utcaszéles pár vagy faros néni huzikocsival. (Az összes alkalommal. Sosem ugyanazok. Sosem. A város, sőt az ország széltében andalgó párocska- és huzikocsisnénis-készlete fel lett használva. Vajon exportra is termelünk?)
De legalább senki nem cicázott le.

A másik helyen - ahová nem annyira igyekeztem, annyira nem, hogy útközben vettem magamnak akvarellpapírt például, útbaigazítás ürügyén, sikertelen próbálkozás volt, mert mindannyian azt hittük, én, a bolt teljes ötfős személyzete és a rajtam kívülálló vásárlók, hogy a 6-os szám mellett található a 8-as, de csalatkoznunk kellett - már csak kisebb atrocitások értek.
Például nem voltak hajlandóak elhinni, hogy a nevem Zsuzsa, nem Zsuzsanna, ehhez kezdek már hozzászokni, a Dzsesszikát persze simán beveszi a gyomruk, de az, hogy Zsuzsa, az nonszensz.
Fontolgatom, hogy második keresztnevemet átíratom Annára, puszta kibszásból, és kezdjenek vele, amit csak akarnak.

A hazautam ehhez képest viszonylag eseménytelen volt. Már amennyiben ténylegesen hazaértem egyáltalán.
Még a bopragu sem elég meggyőző.

Hasznos Holmik

Kedveskéim.

Lassan átalakulunk lakberendezős bloggá.

Nem mintha zavarna, magam is átalakulok, nemcsak ez a blog, aztán szaladhattok majd, mikor függöny - és tapétamintacsíkokat húzva iramlok utánatok, mint egy megfáradt talajtorna-világbajnok (bokréta volnék Magyarország kalapján, hogy úgy mondjam, bár erőst kétlem, hogy érti-e valaki rajtam kívül), még a végén tv-műsorom is lesz a késői éjszakai sávban, ahol erőszakosan átrendezem valaki házát, aztán elvisznek az ápolók; nem zavar (semmi sem zavar, boldog mosollyal ülögetek kifacsart jóga-pózban a zen-szerűen egymásra hajigált dobozok közt és soha többé nem b.sz már fel semmi), csak megemlítettem, továbbra is hajthatatlanul ragaszkodva abbéli kényszerképzetemhez, hogy ez a sok felhalmozott dolog egyszer még hasznomra válhat, mert esetleg be tudom rendezni velük lakomat.
Vagy bármit. Bárki lakját. Amíg nem jönnek az ápolók.

Mert lássátok, feleim, tegnap kicsomagoltam egy olyan dobozt, amely több, mint 2 éve hányódott a költözések viharos vizén idáig bontatlanul és háborítatlanul. A szebbfajta felespoharaim voltak benne; s bár valahol az agyam egy hátsó zugában pontosan emlékeztem arra, hogy létezik egy ezeket magába foglaló képződmény a tér-idő kontinuum végtelen és nyálkás sötétjében (lásd még: raktár); most mégis rendezhetem át az egész krva konyhaszekrényt, mert már beépítettem a kevésbé, ám így is jelentősen szépfajta felespoharakat és a legszebbek egyszerűen nem bírnak beférni az autentikus pöttyös vitrinbe.
Ez van, amikor az ember nem hallgat ennenmagára.
Ámbátor felmerül a kérdés, hogy minek van 628435 felespoharam. Nem iszunk ennyit és ennyien, a látszattal ellentétben. (Vagy minden, az én cuccaimmal gerillaberendezett háznál iszom egyet. Az operatőrrel. És az ápolókkal.) Hát ezt nehéz elmagyarázni. Van, amikor nem hallgatok magamra, ugye. Például felespoharak vásárlásakor. Na jó, nem igaz, a tyúklábmintásakat és a betyárpoharakat vállalom, felelősségem teljes tudatában, ha a főorvos úrasszony kérdezi, akkor is. (A 70-es évekbeli irizáló mázas készletet pedig jóanyáméktól rekkentettem, így az nem számít. Szinte. Szegények sorvadoztak! Nem, nem beszéltek hozzám, de...nem. Az valami csudálatos, amikor teljes gyöngyházfényükben szivárvány-ragyognak és rájuk szárad a rosszul kiöblített unikum-maradvány. Ilyen lehet a többnapos egyszarvúszar. Hát ezért.)

Akkor sem hallgattam amúgy (lassan már arra is példát kellene hoznom, hogy előfordult, hogy igen... öööö.... felespohárvásárlás, lásd fentebb), mikor éppen lakhatásnézőben voltunk egy igen ijesztő néninél; a lakás szűk volt, a néni pedig zavarbaejtően meredtszemű és pislogásmentes, ideális horrorfilm-alapötlet, a továbbiakban bujkálhattunk volna előle a konyhaszekrényben; ha megvalósítják, kérem, hogy Pittné (Vagy már nem az? Pitt-patt?) Jolika játsszon engem; és megosztotta velünk azt az információt, hogy előző télen magától felrobbant a tökéletesen karbantartott kazán, és akkor azt hittem, hogy vége, mire kilépünk a zsebkendőnyi udvarra, ott lesz az egész Sziklák Szeme Boldog Család, és csak úgy tudunk menekülni, ha az üszkös kazánlemezeket magunk elé tartva védekező hídfőállást létesítünk a spájzban, bár hogy mit találtunk volna ott...; aztán beléptünk a szobába, és a szekrény teteje és a plafon közé beszorítva megláttam a Jézus élete-családi társasjátékot; és akkor éreztem, hogy erre most ajánlatot kéne tenni, de nem volt merszem végül, részben a kazán folyományaképpen, de azóta is fájlalom. Meg kellett volna venni. És ha nem adta volna? Akkor még mindig ott lettek volna a kazánlemezek. De késő, elszalasztottam az alkalmat, és már soha nem tudom meg, hogy miről szólhat. "Részt vettél az utolsó vacsora utáni mosogatásban, jutalmul lépj előre hármat."
Brájen élete. "Keresztrefeszítettek, két dobásból kimaradsz. Ólvéjsz luk on dö brájt szájd of lájf". Én kérek elnézést. Brájen nevében. Is. Kész, vége. Már biztos, hogy visszamegyek. Meg a kazánlemezekért. Vagy Monopoly? Az is lehet. Vedd meg a cateringcéget. Ééértitek.
(Jajjj.)

Mint ahogy hosszú évek gyötrő kínjai után sikerült teljesen váratlanul 50 (ötven) csillogó magyar forintért megvásárolnom (környezetvédő papírtokban) az élet, a világmindenség meg minden valaha volt legjobban legszarabb filmjét, a Return of the Roller Blade Seven-t, magyarul A szamuráj útjaként futott, angol címéből könnyeden kitalálható, hogy ez a 2. része a Roller Blade Seven című műalkotásnak; én ezt nagyon sokáig nem sejtettem egyébként, mert közvetlenül egymás után néztem meg a kettőt, krvára abban a meggyőződésben, hogy ez a közel 3, valós fájdalommal telített óra a rendezői változat. (Teljes és homályba rántó mellékszál, de Zsuzsa most tudja meg, hogy a Magyar Filmadatbázison minden 100. fimhez írt vélemény után adnak egy ingyen mozijegyet, váááááááá. Egyszerre kiélhetem a grafomániámat és a szarfilmek iránti szenvedélyemet. Bejött az élet, na. Elég sokszor kell mondogatni és valósággá válik, tán kovácspisti, áááádehogy, mint ahogy az álommunka. Úgyhogy még karácsonyig megírok 200 véleményt, és a zurammal elmegyünk ingyér moziba. Valami nyomorult blockbusterre. És aztán jól lepontozom. Idei újévi fogadalmam, átlagosan napi 7,4 véleményt kell megírnom, ez nem sok, tekintve, hogy naponta kicsivel több, mint 58,9 véleményem van. Reszkess, Filmadatbázis. Már csak egy jó kis felhasználónév kellene. Kazánlemez. Felespohár. Napihétnégy.)
(Közben elkezdtem beregisztrálni a mafab-ra, és látom ám, hogy egy hölgy igen erős véleményt fogalmazott meg: Igochpipzci. Kész. Vége. Ezt nem tudom felülmúlni. Mondjátok csak ki félhangosan. Baljóslatú. Inka papok átka a múlt ködén át. Még azt a szerencsétlen ingyen mozijegyet is sajnálják tőlem. )
Szóóóóval imádom a trashfilmeket, miképp a felespoharakat és a kazánlemezeket, a Roller Blade-dilógia (a helyesírás-ellenőrző szerint ez dildógia akarna lenni, de ezt egyszerűen képtelen vagyok elhinni....dildógia, az, hol jár az eszed, helyesírás-ellenőrző, gondolkozz, lassan tényleg átcsúszunk az illetlen műsorsávba, de ígérem nektek, hogy lesz egy kötetem, aminek ez lesz a címe, csudálatos cím, majdnem olyan jó, mint mikor megboldogult gimnazista koromban a német nyelvvizsgára készülvén német nyelvű csatornákat bűvöltem éjszakákon át - mert miből lehetne jobban felkészülni egy nyelvvizsgára, ha nem a későesti műsorsávból - és szinte rögtön belefutottam egy Fruchtbares Liebesleben című televíziós mannába (lakberendezős produkció nem akadt, nnna, szerintem még ki sem találták), professzordoktor Hans Ohnehose magyarázott nagy lendülettel teknőckeretben, majd mikor reggel családom megkérdezte, hogy mit is néztem én hajnal kettőig, boldog szívvel mondhattam, hogy egy ismeretterjesztő filmet az élővilágról, így mindenki megnyugodott, hát ennyit a dildógiáról, a nyelvvizsgám egyébként sikerült) egy örök klasszikus, méltányosan mellőzve, az ájemdibí-kommerszisták szerint 2.0 illetve 2.1 pontot érnek (mindeközben pedig a wikipédia szerint "cult", NEM ÉN VOLTAM, OK?), úgyhogy jól bejelentkeztem és megszavaztam a magam 10-ét, nehogymá, manapság olyan kevés igazán jó sikítvakómábaejtős-agyatkitépős filmet csinálnak (leszámítva természetesen az Asylum stúdiót, a fényt az éjszakában); Stella Speed (EZ LESZ A NICKNEVEM FILMADATBÁZISON) amúgy külön is megérne 10 pontot, emberek, kiváltképp, mikor pszichotikusan vonaglik a sivatagban egy darab konga nyújtotta aláfestő morajra béjvaccs-fürdőruhában, de egyébként kétféle cipőben és lábszárvédőben. Naugye. És a kihagyhatatlan Joe Estevez, kéremszépen. (Iiiiiiigen, az a fajta Estevez.)
Abszolút felesbarát film. Járna hozzá pohárkészlet, ha jól csinálná a forgalmazó. Csak egy javaslat.
(Ha már ott voltam, megnéztem, hogy a legeslegkedvencebb filmem EVÖR, a Faster, pussycat! Kill! Kill! - ugye, milyen bizalomgerjesztő már a cím, és akkor még szó sem volt Tura Satana-ról - hol is tart, 6,8-on. Óóó. Pussycatpower. :)
Szóval RB7. (A Seven-t mindezidáig nem bírtam megfejteni. Miéééért? Vagy volt Roller Blade Six is? Mert addig ok, hogy görkorival szamurájkardkodnak, tényleg, nem csalás, nem ámítás, ja és a SIVATAGBAN, holmáshol, kivéve Főszereplő Úr Hawk, aki motrozik, viszont legalább tökfeketében és szőkén (nyilván), na de seven?? Gyanúm szerint ennyiszer ismételnek meg minden egyes jelenetet, ez a kulcs.)
Ööööeeehh, hányinger, mondaná reszkessetekbetörőkKevin, erre inni kell, jó sokat, ezt már én mondom (bár ahogy elnéztem, az utóbbi 20 évben Kevin is mondaná vagy mondta, biztos szép felespoharai vannak, hiszen megteheti, hahhhh, megvan, így leszünk majd pajtik, küldök neki pár igen szépet, aminek nem tud ellenállni, még mindig a felespohárról van szó) hogy tetézzük, még néhány tonhalkémes szendvics hiányzik a cateringcégtől.
Mivel ennyire elmondhatatlanul olcsó volt (ezt fel sem bírom fogni, sok egyébbel együtt, de ezt különösen, hogy lehet, hogy???), ezért több példányt is beszereztem belőle (szóval: giveaway of the day, hogy úgy mondjam, a posztra reagálók közt kisorsolok egyet, ez lehetne ilyen ocsmonda-szégyentelen marketingfogás is, de nem :), csak tesztelem, hogy ki jut el idáig az olvasásban, úgyhogy tessetek tetszikelni, Kedveskéim, mondjuk a hónap vége éjfélig, aztán meglátjuk), karácsonyi ajinak. Mert tőlem ilyen kiváló dolgokat lehet kapni.
"Ha nem tudod, hogy mit tegyél, akkor ne tegyél semmit." Így. A Roller Blade Seven az én Ji Csingem. (Krvára nem, a TopJoy-os kupakok az én Ji Csingem. Vigyázat! Termékmegjelenítés. Egyelőre fizetetlen. És nyilván az összes TopJoy-os kupakom el van téve. Fehér textilben, külön polcon, fektetve, elvégre Ji Csing.)
Egyet meg be fogok keretezni, és kiteszem a falra, ha már lakberendezés; közvetlenül a netről pofátlanul lementett, és-valaki-teljesen-más-random-állampolgárúrnak-dedikált Faster, Pussycat!-plakát mellé. Munkácsym nincs, de tervezem. Mondjuk akkor inkább Csontváry. Eladogatom a Filmadatbázisos jegyeimet, és abból.

És ha már ajik. Például kaptam magamtól (naugye, habár a gyermekcs használja, tehát ő is kapta, túinvan) egy 1984-es liszenszelt Mattel...ööö...zavarban vagyok, én úgy hívom, hogy Radarúr (ha nem az "úr"-on van a hangsúly, hanem a "dar"-on, akkor egész jól hangzik), a korai Tumak (jó, ez ostobaság, Tumakból csak korai létezik) címlapokon póverpózoltak hasonló egyedek, párducbőrke napozóban, ez a miénk szőke (nyilván), hajpánttal, kék-piros latexszerkóban (nyilván), furcsa idegenkedést tanúsítva a lábnapok iránt, viszont mellkasán egy böhömnagy kacsintós radarkör, miközben a derekán elhelyezett diszkrét tárcsával a teljes felsőtestét sokszor-360 fokban lehet sergetni, ilyenkor két kezét kitartja oldalra, nyilván radarkodik, mindenkit bemér, és azért fireg olyan krvagyorsan, hogy az ellenfél ne  tudja leolvasni a mellkasát, vagy hogy őt ne tudja bemérni egy Ellenradarúr vagy Radarasszony (vagy az Órakirály, szuperképessége, hogy mindig tudja a pontos időt, ha ezek ketten összefognának....), mosolya bárgyú, nyilván szédül; de ennyit megér. A piacról, honnan máshonnan. Micsoda kincs. Rá akartam keresni, hogy ki lehet, de a gugol lefagyott a keresőszavaimtól, persze, de dildógiát meg nem átall javasolgatni. Gugol, gugol. Csalódtam.
Mindenesetre Radarurat is be fogom építeni a dekorkompozícióba.

És amúgy meg: Igochpipzci.
TopJoy-os kupakba vele!

Addig pedig itt egy igényes Stella Speed. Karácsonyra.
Én szóltam.

Kép forrása: horrornews.net
Köszönjük.

Welcome to fabulous Trashville

Szeretem a történeteket. Tartozunk azzal egymásnak, hogy meghallgatjuk egymás történeteit. Hogy odafigyelünk a történetekre, amik körülvesznek minket.
A tárgyak történeteire is.

Kedveskéim!

Igazából ne is hallgassatok ide, csak egyszerűen megpróbálom megideologizálni, hogy miért vagyok kényszeres gyűjtögető. Pont azzal metódussal, mint a japánok, akik kitalálták, hogy rend a lelke mindennek és kevés cucc és KonMari (erre most rá kellett gugoljak, mert nem akartam elhinni, hogy tényleg jól tudom, hirtelen az ugrott be róla, mikor jóanyám egy munkatársa Endzselína Dzsolit következetesen Angelína Jolinak mondta és ettől teljesen olyan érzése lett az embernek, hogy Pittné Gelina Jolikáról beszélünk a szomszéd utcából (zárójelben-zárójelben, de mivel aznap beszéltünk róla, ezért MaJolika - váááááá, sz@rpoééééén, úgy hiányzott, és a lelkemből már alig maradt valami, de higgyétek el, megéri, nekem mindenképp; a zárójelben-zárójelben vége) rendes zárójel - s ezzel együtt a mellékszál - vége) - mindeközben meg csak azért van ez, mert krvára NINCSEN ŐNÁLUK HELY. Semmiféle hely, ahová nagyobb mennyiségű bármit fel tudnának halmozni. Vannak köztük, akik redőnyös kenyértartófélékben térnek nyugovóra. Mit viszel magaddal egy kenyértartóba? Főleg, ha redőnyös. Hát kenyeret semmiképp, mert az efféle alkalmatosságokban vagy inkább alkalmatlanságokban könnyedén megromlik. (De én hős vagyok, mert megmentettem anyámék karmaiból a biztos pusztulástól egy ilyen készséget. Nem a Jolit. Tudtok követni? Felszereltük a konyhába falipolcnak. Ha jön japán vendégünk, könnyedén el tudom helyezni. Mindenre gondolok.) Fentiekből következik, hogy nem véletlen, hogy a japánok a katanát találták fel, nem pedig a mozsárágyút. (Pöffeszkedek itt, de erre is rá kellett gugolni, mert könnyeden romba dönthetné az elméletemet most. A wikipédia, bár tudom, hogy korántsem tévedhetetlen, azt állítja, hogy a kínaiaké a mozsárágyú-érdem. Remek. Viszont megtudhattam, hogy a japánoké meg a papírzsepi, ráadásul elégették használat után. Hát ennyire nincs náluk hely!!!)
Hát nálunk meg hely van. Más sincs, de hely, az dögivel.
(Szép átvezetés. Taps.)
Mondjuk én akkor is vittem magammal mindent, amikor még nem volt helyem, egészen eddig mást sem csináltam, csak csomagokat mozgattam A-ból B-be C, D, E és baráti társaságuk érintésével, úgyhogy Mari engem nem egyhamar tudna átállítani a sötét oldalra (még úgy sem, ha esetleg Joli is besegítene neki). Érdekes szellemi párbaj lehetne, vajon ki sérülne jobban mentálisan kettőnk közül, ha találkoznánk. Felteszem, ő, kivéve, ha van nála egy katana. Akkor sem állok át! (#Éndzsedivagyok. #Ahogyvalahaazapámisvolt. Köszönöm.) Ha lenyesné a jobb kezemet, annyival is több helyem lenne. (Én kérek elnézést. Komolyan. Nem.)
Jellemző adalék az életemből, hogy a fél országon átrángatott zöld kanapé mindezidáig egyetlen mukk nélkül tűrt és tűrt, majd ideérkezvén, váratlanul ellepték a poloskák. Természetesen nekem váratlanul, őnekik nem, előre megfontolt szándékkal bevették magukat a jóba, hahh, de az élet nem csupa móka és kacagás, még kicsiny és pofátlan zöld lényeknek sem, nem is beszélve a poloskákról...így hát ... lépéseket kellett tennem. Chemotox meg a takarítógép. Ugye nem hittétek, hogy ki fogom dobni?? Majdnem 20 éve velem van. Emberek. Magyarok. Férfiak és asszonyok. Az még egy igen remek ágy. Dacból sem dobom ki. Mi eszi meg a poloskákat egyébként? Rákerestem, de még a kimeríthetetlen hejehuja honában, gyakorikérdéseken sem találtam rá választ. Mert ez nem gyakori kérdés. De miért? Hát senki sem eszi meg a poloskákat? Vagy mindenki tudja a választ, csak én nem?
És ha már poloskák, Kedveskéim. Nálatok laknak-e állatok?
Mert nálunk igen. Hely az van rá. Igény kevésbé.
(Igény az cicára volna, zöld cicára a gyermekcs szerint. Vajon a cica megeszi a poloskát? És a lajhár? Merthogy a lajhár bír zöld lenni. Ha biztosan tudnám, hogy még poloskát is eszik mellé, már indulnék is beszerezni. A lajhár kiváló, kedves állat. Ennek kapcsán belefutottam egy "Szólánc kitalált ételnevekkel" topic-ba, de a résztvevőknek a 195. oldal környékén már nem igazán van képzetük a szóláncról, mint fogalomról. Továbbá elképeszt, hogy valaki ténylegesen azért regisztrál be valahová, hogy odaírhassa: Lézerfényben sült darázsfészek - nem én voltam, pedig alant olvashatjátok, hogy majdnem.)
(És akkor kanyarodjunk már vissza a szólánchoz. Nem hagyott nyugodni. Nos, az elején sem tudták, hogy mi az, hogy szólánc, de 2009 óta tart! Mit csináltam én 2009-ben? Számítógépem sem volt, szerintem. Maximum egy aranyláncom, de zaciban végezte. És felháborítóan kevés pénzt kaptam érte amúgy, holott arra alapoztam a havi megélhetésemet. Hibásan. Mi lehet vele? Vajon ki tudnám-e még váltani? A cédula megvan. SOHA nem dobok ki semmit.)
(Újabb mellékszál, de elszámoltam magam, ugyanis 2009-ben nem 21 éves voltam, mint az elsőre gondoltam, haha, hanem egy kicsivel több, szóval addigra már régen lecsengett a ványadt nyaklánc és a belőle kapott pénz, bár ettől nem kerültünk közelebb a megoldáshoz, hogy micsinátam. 2009 mindörökre elveszett számomra.)
Kedveskéim!
A kerti budiban például, ami egy igen jó hely, fészket vert egy csapat darázs. Mert szerintük is jó hely. A kerti partyok szíve-lelke. És bélzete.
Mindannyian meglepődtünk, a darazsak is meg én is, mikoron nyomakodván befelé, az ajtón függeszkedve megláttuk egymást. (Ők függeszkedtek, én nyomakodtam. Fordítva is remek lett volna, esetleg legközelebb kipróbálom.) Nálam volt egy szépemlékű Lúdas Matyi című sajtótermék, ez hozzátartozik a kerti budi fílinghez, miképp a vasárnapi húsleveshez a Jóebédhezszólanóta. (Bármikor meghallom a jellegzetes türürürűűűűűüüühhh-hangot, mindig összefut a számban a nyál.) Konzervatív családból jövök, a cuccaim meg velem, kart karba öltve. Konzervatív cuccok, hát perszepersze. Mint például az a kicsavarható kardot vagy mifenét rejtő koponyás sétapálca, amit tényleges 21 éves koromban szereztem, nem a nyaklánc árából, bár mire kitekerem, vége a világnak. Nem baj, majd csapkodhatom vele a fiatalok bokáját a buszon, ha öregasszony leszek. Remélem, hamarabb eljön, mint remélném, főleg, hogy számolni sem tudok. Tehát kart karba öltve, itt tartottunk. (Segítek. Szívesen.)
Miképp a darazsak, fürtökben. (Szárnyat szárnyba öltve.) Komolyan megsajnáltam őket, még egy kenyértartónyi helyük sincs. Illetve csak volt. Reményeinkkel ellentétben azonban a metán nem gyulladt be. (És lézerünk sem volt, azóta sincs. Bár csak akarat kérdése, a piacon biztos lehet kapni.)
Mindazonáltal egyikük nagyon vágyhatott a kenyértartóra, mert a napokban találtunk rá, amint bévül, cuccaink között hányódott, tökéletesen reménytelenül. Lassan, tűnődve, ugyebár.
(Fel sem tűnt. Bár valószínűleg azt sem venném észre, ha egy patkányhorda tenné ugyanezt. Azóta sandán figyelem a cucc-kupacot. Egyszer azt hittem, hogy mégis. Ekkor racionális nőként elkezdtem egy helyben állva fejhangon sikoltozni, szerintem ugráltam is, és egy szivacshengert bevágtam a mozgás megközelítő helyére, remélvén, hogy a dobogás és az elviselhetetlen frekvenciájú rezgés elijeszti a patkányt és elmondja a barátainak is, hogy miféle őrült banshee lakik errefelé, hovatovább megszabadulok tőlük; de kiderült, hogy csak a gyermekcs mászott be valamiért a dobozok közé. Furán nézett. Hát, szokja csak. Az ugrálást meg nem is látta.)
Viszont vettem szúnyogriasztó spirált, ami azért így november tájékán kissé anakronisztikusnak hat. Elismerem. Impulzusvásárló vagyok. Impulzusokat vásárolok, továbbá szúnyogriasztó spirálokat. Melyekről kiderült, hogy zárt térben nem lehet használni, nyílt térben pedig nem ajánlott, mert a csomagolás szerint meg kell akadályozni, hogy bármilyen formában kijusson az élővilágba. Kicsit megzavart ez az információáradat, de most lesz néhány hónapom kifundálni, hogy akkor mit tegyek, megvan a program fostos téli estékre. Schrödinger szúnyogja. Vagy ő sem lesz halott, vagy mindenki más is.
Addig meg ellibeg itt velünk kupacaink között. Sose jut ki innen. (Kivéve majd mikor gondos unokáim hívnak egy - jó vicc, legalább tizenöt - konténerest és a diszkávericsenölt forgatni. Írnom kell nekik egy cetlit. Még ma. Mert valószínűleg addigra már nem leszek beszámítható. Vagy nem fogják elhinni rólam. Csodálkozom, hogy egyáltalán most elhiszi bárki is.)
Cuccaink 13,8 %-kal gyarapodtak, amióta itt élünk, azért írok ennyit, mert életem párja is olvassa és nem akarom elrettenteni a valós adatokkal.
Ennek az ugrásszerű gazdasági növekedésnek az egyik fő oka az utca végén lakó úr, aki direkt hergel és mindig kirak a háza elé ingyér elvihető dolgokat, mint amikor egy bizalmatlan állatnak teszel ki enni. Demizsont, biciklit. (A biciklinél már becsengettem hozzá, mert nem akartam elhinni.) Fapácot. 40 cm-es Thunderbird-öt. Karatelépéseket betanító szőnyeget. Egyre közelebb akar csalogatni, hogy aztán bezárjon egy kenyértartóba és rám küldje a szúnyogriasztó spirált.
Tőle szereztem egy kutyahordozó kockás táskát. Csengővel. (De miért csengővel? Hogy tudd, hogy merre hordozod?) Cicafekhely lesz belőle. Ha az eljövendő cica is úgy akarja. Ha meg nem, akkor jó lesz a lajhárnak. Ne válogasson. Amúgy is, nagyobb, mint egy kenyértartó.
Na meg a piac.
Itt álljunk meg, Kedveskéim, és adózzunk egy percnyi néma főhajtással pénztárcánk tartalmának. Illetve a helynek otthonunkban.
Szereznem kell egy új házat, amiben a cuccokat tárolhatom.
Legutóbb télapót vettem zombirénszarvas húzta szánon. Nem annak volt szánva, (khm.... MUHAHAHA) természetesen, csak úgymond a kor és egy ideges bennszülött zsebkése mély nyomokat hagyott rajta. Lábak csak szórványosan, agancsok már egyáltalán nem fordulnak elő rajta, a télapó kezéhez pedig kicsiny szeggel rögzítették a gyeplőt. És a szőre... a szőre a legfélelmetesebb, csatakos, helyenként foltos és...és pöndörödik. A Télapó szemlátomást retteg. Minden háztartás éke lehet. Egyelőre a szekrény tetején lakik, még ki kell fundálnom számára a megfelelő helyet, kristályasztal közepe, mondjuk, ha volna kristályasztalom, de lesz. Beszereztem még egy műanyagtörpét, a kertbe (hátha megriadnak tőle a poloskák, vagy én, egy csillagtalan éjen, hogy aztán hozzávágjak egy kenyértartót), akinek a szeme egy-egy narancssárga csillogó gyöngy. Vagy lekaszabolom a sétapálcámmal.
Futottak még (egyenest otthonunkba):
- nyugatnémet bontatlan műanyag konyhai akasztó, virágokkal
- rózsaszín flamingó formájú szappanadagoló
- vinyl lemez, amelyen a Children of Quechua nevű formáció játszik tradicionális ír zenét és In the summertime-ot tradicionális indián hangszerekkel
- Lenin-mellszobor, amelybe pont belefér az öklöm (kellene erről egy trashfilm, Evil Dead 5, például, bár kissé elbizonytalanodtam, mert hindiül már elérhető), s aki (nem az öklöm, természetesen) előszobánk dísze, szintén piacról származó fodros szélű, szalagos bársonykalapban és flitteres csokornyakkendőben, már csak egy szerkezet hiányzik belőle, aminek segedelmével mozgásérzékelve minden elhaladónak előadná az internacionálét vagy a "Zöld csillag kihunyt az égen..." című örökbecsűt.
- porcelán hamutartó, négy sarkában kártyaszínekkel (vagy minekmondják) közepéből kiemelkedik egy malac felsőteste, aranyozva, természetesen
- 1992-es Red Hot Chili Peppers CD, épp ezt hallgatom és iszonyú fura. Van rajta egy Jimi Hendrix-feldolgozás. Mit csináltam én 1992-ben? Elkezdtem az általános iskolát. És mit hallgattam én akkoriban? Hm. Csajkovszkijt. És Johann Strauss-t. És mit csinált Dee Dee Ramone 1992-ben? Megalakította a  Dee Dee Ramone and the Chinese Dragon-t. Amúgy.
Mondtam már, hogy mennyire szeretem a történeteket?
Nem is beszélve a nyugatnémet bontatlan steril vattáról. Bármikor jól jöhet. Krvára sajnálnám kibontani. Tárolhatnám például a kenyértartóban.
Vagy lehetne múzeum a házunkból.
A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos. Vigyázat, a teremőr néni harap. (Ha nem baszom el a protézisre szánt pénzt csetreszekre. De.)
Evil Dead 6. A citronellás szúnyogriasztó visszavág.
A kiállítás címe pedig: MINDEN - NAPJAINKIG.

A farm, ahol zenélünk

Na Kedveskék!


Nem költözünk többé. Várjál, várjál. Inkább így: Nem. Költözünk. Többé.
Táttátáráááá.

Egy ideig.
Khm.

Helyette felújítunk, mert úgy szép az élet, ha zajlik, mondotta volt Csepregi Éva, akitől hamarosan a birtokomba fog kerülni számos vinyl; ha vannak még elvetemült nosztalgiajáraton robogó rajongók, nálam bátran jelentkezzenek, s megkaphatják. Nem Évát, természetesen, arra nincsen ráhatásom. Viszont szó van egy olyan lemezről is, melyen valamiféle nyolcvanas-évekbeli-élethű-nyomtatással készült állatfej vigyorog elő gyomortájékon, miközben hajzat pedig tupírolódott kegyetlenül, én attól zsenge szandálzoknis gyermekként rendre sikítófrászt kaptam (na melyiktől, vajon), mert akkor még nem gondoltam, hogy szekszes. Ma sem gondolom, ez talán azzal magyarázható, hogy nem én vagyok a célközönség és a retróvonatról még idejében leugrottam (köszönhetően a kilencvenes éveknek, ahol is kamaszéveimet töltöttem, kevés megalázóbb dolgot tudok ennél elképzelni). Most csak a ti kedvetekért felmentem az offisöll honlapra, Kedveskék, és lám, megtudhattam, hogy ennek az albumnak a címe: A sárkány éve. A sárkány éva. Persze, mi más lehetne, betépett rágcsálócicával az overallon.
Na igen, egyébként a tulajdonviszony-dolog elég zűrös. Korábban is az én lemezeim voltak ezek, valójában nővéremé, csak megörököltem hálásan vagy sem, s aztán - némi szándékossággal - ottfelejtődött a szülői hajlékban, hogy hátha valami lesz. És lett, mert onnan elkerülnek a cuccaim (a földgolyó számos random pontján vannak még további cuccok, természetesen) és pár válogatott és igényes vinylen kívül nem terveztem továbbiakat háztartásom elidegeníthetetlen részévé tenni, ám közbeszólt anyám, s kijelentette, hogy akkor a többit kidobja. Hát ez a halálom, Kedveskéim. Úgyhogy elhozom. Kerülgetni, feltehetően. Majdjóleszmégvalamire.
Ezzel természetesen nem azt akarom kifejezni, hogy ne volna helye nálam Évának. Amilyen lemezeket eddig én összeszedtem innen-onnan...  Plavci, a csehszlovák countrybanda; Václav Kucera and His Ensemble, amint autentikus hawaii nótákat interpretálnak, Boney M. - Oceans of Fantasy, iiigen, az a kihajtós borítós, azokkal a szürreális tritónos... hmmm... grafikákkal, nem tudjátok?; Baccara, de csak mert megtalálható rajta a Szorriájmalédi és a Jeszszőrájkenbugi, illetve HotDogs, akik ennen bevallásuk szerint királyi bajor sörjazz-t játszanak az értő közönség épülésére és örömére, a kibuggyanó mellbimbókat  - óóó, hetvenes évek, óóóó - mozgó szemekkel ragasztottam le, ha valakit érdekel. Igen kis szelet csupán, amelyet felsoroltam, de bármikor megtekinthető. ("De kazetták, Piros?", kérdezte Selma Blair karaktere a Hellboy 2-ben, s azt kapta válaszul: "A világ rá fog jönni, mekkorát tévedett." Pont így. Kazettáim is vannak, főleg Alvin és a mókusok, továbbá Szécsi Pálra felmásolt Eminemre felmásolt Aurórára felmásolt haveromzenéje. Költöznek ők is. Mit hittetek?)

Szóval Éva és a házfelújítás. Ezt a két tényezőt össze kellene kombinálni.
Csinálhatnék például Neoton Família - kiskerítést a rózsák köré, mert minden egyes alkalommal, mikoron csörtetek által a kerten, miképp egy gazella, vagy ha hűek akarunk lenni a valósághoz: vaddisznó, beleakadok a rózsacsomókba, lehántolják a lábam, én meg válogatott káromkodások kíséretében tüskétlenítem magam a kerti csapnál, gazdagítva a gyermekcs és übercukkerszembeszomszéd Margit néni szókincsét, kellemetlen lesz ez még az óvodában (nyilván nem Margit néni esetében, bár ő továbbadhatja a dédunokáknak, úgyhogy neki is). Legfeljebb akkor azt mondom, hogy "nem tudom, mit tehetnék, a nyóckerben szedte össze a játszótéren"; s pillarezgetek hozzá. Mint a drogos tűket, tenném még hozzá kajánul, de hazudnék, mert ottlaktunk alatt soha egyetlen tűt sem találtunk a játszótereken. Tévhitet oszlattam épp. Szívesen. Jut idő mindenre.

Az természetesen szóba sem jöhet, hogy maradjunk a klasszik óra és gyümölcsöstálka tengelyen, a hideg kiráz, hát senkinek nem jut eszébe bármi más, amit még lehetne csinálni lemezekből??? Különös tekintettel arra, hogy fent nevezett kreatív úrhölgyek és / vagy hölgyurak nyilvánvalóan sok ráfordított munkaóra árán kifundált és elkészített termékeiket (muhahah)
 bakelit névvel illetik. Bakelit. Bak-elit. Bak Eli-t. Soha, soha nem készült bakelitből, a régi gramofonlemezek is általában sellakkal bevont üvegkorongok voltak, ázistenitmár. Kultúrötpercünket láthatták. (A sellak pedig a lakktetű váladéka, Kedveskéim, ráadásképpen a megtermékenyített nőstényé. Szívesen. Ha ez nem fun fact, akkor nem tudom, micsoda! Ja és még valami. E904. :D )
Mindeközben, Kedveskéim, ha rágugolunk arra, hogy "termékek vinylből", akkor nem igazán tudja a kereső ezt értelmezni nekünk és nyögve kihoz néminemű indokolatlan lófaszjóskát és egy remek padlólapot, mindeközben a "termékek bakelitből" szaktalan kifejezésre meg visítva ontja-dobálja magából a...namit? Órákat, kibaszott faliórákat, tálkákat meg ékszereket. Az órákat mondtam már?
Vááááááá.
Kerek, lyuk van a közepén, miaz, óra.
Semmi más.
Óra, bakelitből.

Egyszer csináltam táskát Haydn valamelyik Concertójából, amikor még több akaratom és Technokolom volt, mint kézügyességem, de a táska él és virul, bizonyítva, hogy a világon néhány dolog valóban örök, s ezek egyike a kilencvenes évek közepén felvitt piros tubusos Technokol. És Haydn. (Nem tévesztendő össze Hayden Christensennel, aki a Star Wars-széria Csepregi Évája.)
Mára azonban a fenti arányok eltorzultak a kézügyesség irányába, s piacra került egy kék-zöld ragasztó, Technokol Rapid néven, ami nettó hazugság. Idézhetném most a méltán hírtelen Detonic zenekar szívbemarkoló dalszövegét is akár (fejből, ezt tartalmazó hanghordozóm sajnos nincs):
Jöjj el hozzám is, szerelem.
Nem kell többé pálmatex.
A táskaprojekt ennélfogva egyelőre jegelve, mert fennforgás van, mint említettem, felújítunk, s közös pontot kerestem épp mondjuk a Védőháló nélküllel. Nos. A rózsakarám (micsoda áthallás, kéremszépen) után / helyett  betömködhetném albumtörmelékkel például a lyukat, mely az egyik szoba ajtaja fölötti áthidalónál keletkezett azon egyszerű okból kifolyólag, hogy valaki azt képzelte, hogy elég lesz csak egy sornyi tégla, aztán kirakott mégis másfél sort, de elunta (idéznék egy másik örökbecsűt: "A reggel túl messze van / Addig elunom magam", na kitől? A helyes megfejtők között kisorsolok egy sárkányévát, muhah). Azt hiszem, alkatuknál fogva ide mégis kazetták illenének.
Apám szerint meg ki kell fújni purhabbal. Apámnak a purhab a Szent Grál. A bakelitóra. Valami nem működik? Purhab. Valami működik, de szép? Purhab. Valami van? Purhab. Valami nincs? Purhab.
A Neotonnak meg - észrevételem szerint - erős huzalma volt a felújítás iróniája iránt, ezt jól mutatják az albumcímek: Minek ez a cirkusz?; Magánügyek - Mottó: A csiga sértetlen marad; Marathon. Köszönöm a biztatást. És még fejesprintes kezeslábasom sincs. (Purhab.)

Csinálhatnék továbbá térelválasztó függönyöket. Ehhez elsődlegesen tér kellene, amit el bírok választani, másodsorban pedig nem elhanyagolandó tényező, hogy az égegyadta világon mindenből megpróbálok térelválasztó függönyöket csinálni, sörösdoboz-nyitófülekből, gyümölcspüré-kupakokból, PET-palackok aljából, s kaptam némi halovány ígéretet holmi bőrkarikákra vonatkozólag. Ezeket tehát mind gyűjtöm, természetesen, az eddigi mennyiség alapján ott tartunk, hogy egyes térelválasztó függönyöket fogok más térelválasztó függönyökkel elkülöníteni egymástól.
Vagy kilógatom őket a kertbe, mely egyelőre kietlen úgyis, leszámítva a rózsabokrokat és a betonjárdára ízlésesen elhelyezett macskafos-kupacokat.
Tér van elég. Kint.
S. Legyek lágy dala libeg. (Dala helyett jobb lett volna ladával. Lada. Mint Ladai Láma. Ugyehogy?)
Egyébként is odatelepülni óhajtunk a kertbe, mint a rednekkek, ezt meg is alapoztam azzal, hogy a nagy vihar idejére sikeresen kint hagytam a kanapét az udvaron, ahová addig került, míg falakat verünk szét és építünk újra kazettákból és nyitófülekből, hogy odabent ne essen különösebb bántódása. Ez is megvan. Majd becsűröm a kerti budi mellé, ahová - pusztán a szép emlékek miatt - már sikerült is beszereznem néhány '87-es Lúdas Matyit. Ah. Melegvizünk pedig tegnap lett a fürdőben. Fontossági sorrend is van a világon, kéremszépen. (Purhab.)

Amióta itt élünk, tulajdonképpen csak literes Faxe-kat iszom/iszunk, vikinges dekorral, így sosem kerülhetnek a Szelektív Valhallába, hanem belőlük is lesz majd valami. Térelválasztó, természetesen. Viccelek. (Azt hiszem.)
Egy doboz átlényegült újságtartóvá. Egy. Miért, mit kéne még? Órát?
Nagy a kísértés, hogy a többinél leragasztgatom a viking arcokat Neoton Família albumborítókból kivagdosott arcokkal.
Sima Technokol igénybevételével.
Természetesen.

Mert a Technokol a szegény ember epokitja.
Nem igaz, mert a bálamadzag.
Vagy a purhab.
Amit ezen anyagok egyikével sem lehet megjavítani, azt nem is KELL megjavítani. Nem érdemes.
(Házfelújítók szabálykönyve, 1. fejezet)

Cserebogáááár, shááárgacserebogáááár

Kedveskéim!

Megint költözünk, úgy ám. Dobpergéééééés és mérsékelt halleluja. Meglepődött valaki?
Természetesen én. Én minden egyes alkalommal meglepődöm. Hova tudunk még mindig költözni, nincs is ebben az országban ennyi hely. (Be kell vonnunk a többi országot sürgősen! :D Rili vannabí in elé. Rili. Vagy bárhol máshol, ahol egyhuzamban el bírunk tölteni mondjuk 2-3 évet, nincsenek nagy igényeim, sőt egyáltalán, igényeim sincsenek. Csak cuccaim.)
Valójában ezt a bejegyzést egyáltalán nem ma akartam megírni, tekintve, hogy mindjárt éjfél és igen elcsigázott vagyok, főleg a pakolástól, ez konstans állapot 18 éves korom óta, amióta költözködni kezdtem hobbiszinten (természetesen ha nem számoljuk a középiskolás éveim alatti koliból ki-be albérletbe be-ki hercehurcákat, én nem számolom, így is irreálisan magas eddigi lakhelyeim száma); de van egy kurvanagy (a helyesírás-ellenőrző szerint kunvaragy, mert ennek aztán van értelme, köszbazmeg, legyen kunvarangy, esetleg, meg akkor már avarvarangy - hé, új kedvenc szavam lett, de ez mellékszál, és már vége is - nem) cserebogár (elcserélném egy kunvarangyra egyébként - én kérek elnézést) a szobában és amint lekapcsolom a villanyt / laptopot, elkezd zúgni, miképp egy zárlatos flex vasárnap kora reggel, vagy mint egy kurva olajtanker, amint az utolsókat rúgja épp bele a tengerbe; és ráadásképpen az előbb arra riadtam, hogy belegabalyodott a hajamba, és ott csapdos és dürrög. Hát nem. Csakazértis világítok. Rá akartam egyébként keresni, hogy hogyan is viszonyulnak a cserebogarak a fényhez, de úgy vélem, hogy a Gugol, mint mindig, kissé túlbuzgó lenne, és én most nem vágyódom az arcomba tolt cserebogár látványára; tudván, hogy valahol les rám a setét dobozhalmok mögött, így is kiváló lesz holnap reggel félkómásan izomból rátaposni az illemhely felé félúton. Így inkább arra gugliztam rá, hogy kunvarangy, ide is teszem, lássátok, mennyivel jobb, mint egy vakon repülő szőrcsápos olajtankerflex.

Öleli a badibilder karjaival. Vagy túszul ejti. Mondjuk szerintem ez csak sima varangy amúgy, hogy mitől lett kun, megnemmondom, főleg, hogy a csepel.info-n jelent meg ez a kép, hálás köszönetem érte. (Mellékszál kettő - csupa ilyenből áll az életem, egy újabb meglepetés: ha elütöd, és azt írod be, hogy kunvarang, akkor kidobál egy csomó - szerintem - thai embert, jó, most utánanéztem, valójában katariak. Oda is költözhetnénk például. Milyen remek név is már ez. Mennyiség alapján ez lehet a katari Béla.)
Az avar varangyot pedig nem volt hajlandó a kontextusban értelmezni (ami azt illeti, a kontextuson kívül sem), viszont rögtön elsőre megkaptam egy magyar-avar szótárat, ami szerint къверкъ. Zseniális! Legjobb költözésem evör!
Nem.
Az sem segít, hogy - ez is mellékszál lesz, jelzem, de elnézést már nem kérek - megismerhettem még egy jó szót, mikoron is a díszkáposzta helyett sokadszorra is diszkóposzátát olvastam. Diszkóposzáta. Legszebb magyar szó evör. (Majdnem ilyen jó még az osonó poszáták, amelyet szintén gugoltam az imént.) A Gugol a barátom, feleim, mik vogymuk, a nyamvadt második-világháborús-zuhanóbombázó-hangbogár meg nem. (Egyszerű élet ez, de még egyszerűbb is lehetne, ha csak a Gugol lenne jelen pillanatban itt.) Alig várom, miképp a versben is megfogalmazódott a kívánság, hogy "...Nagyot koppan akkor, s azután elhallgat....", de nem, neeeeeem, a költők mind csalárdak, ne higgyetek nekik, Kedveskéim, ez a példány aztán kurvára nem hallgat el, vagy nem koppant elég nagyot. Nem rajtam múlik. Bár érdekes megjegyezni, hogy pár sorral lejjebb eme költeményben is megjelenik a varangy, mint olyan.

Tehát akkor. A költözés. Nos. Tudtok követni?
Ennyiből talán fogalmat alkothattok személyiségem főbb vonásairól (még akár ennenmagam is), s közelebb kerülhetünk annak megértéséhez, hogy miért is ENNYIRE rossz nekem költözködni.
A mellékszálak elvarrásának teljes képtelenségéből fakadóan látható például, hogy soha, soha ebben a büdös életben nem bírok semmit kidobni. Erre egyetlenegyszer sikerült rácáfolnom, az előző előtti költözéskor, amikor a raktárba pakoltuk be a mindenféle javainkat, ha ezeket lehet egyáltalán javaknak nevezni, basszus, mi a jav ellentéte?, antijav, MI LENNE, FELESLEGES SZAROK, BAZMEG, elnézést a finomlelkű olvasóktól (vannak olyanok?, meglep) és akkor már annyira ki voltam készülve, hogy a végén kontrollálatlanul szórtam ki mindent a kukába, de így sem sikerült számottevő mértékben csökkenteni holmink mennyiségét. És ők lassan egy éve ott ülnek a raktárban, na jó, már nem, vagy legalábbis nagy részük már nem; nem erre készültünk egyébként, azt hittük teljesen pozitívan, hogy ez a raktáras epizód egy kacagtatóan rövid intermezzo lesz majd vígságokkal teli vándorcirkuszunk életében, nos tévedni emberi dolog és cseppet sem isteni érzés. Az akkori költözéskor - célzatosan - pont lomtalanítás volt a kerületben (vagy nem, csak úgy nézett ki, átlagos hétköznap), és ügyesen kihelyeztem kettő bicsaklott lábú fregolit óriás fekete kukászsákban, kicsit emlékeztetett egy nagyobb méretű hullára, ahogy ott elhevert egy valaki más által kihelyezett virágmintás kanapédarabon (elfáradt ő is a költözésben, nyilván, legszívesebben én is melléhevertem volna, de az élet nem csupa móka és kacagás, nem történhetik mindig, mit kisszívünk óhajt; bár néha megtehetné ezt a szívességet), de mindenki legnagyobb megelégedésére pillanatok alatt szétosztották. (Na, kitaláljátok, melyik kerület lehetett? :D )

Hajnal 2 van épp (mert mindeközben itt szórakozgattam a gugollal), és most untam meg ádáz és kilátástalan harcomat a kamikazeállattal, próbáltam kiengedni, de nem túl eszes állat, lefoglalja minden erejét a pefegő kétütemű motorhang, illetve a hajbaragadás, nincs ezen mit csodálkozni, így hát fogtam remek matracunkat (Iiiiigen, természetesen matracon alszunk, kölcsönmatracon, ráadásul, mert az ágyunk nyilván a raktárban van, hol lenne máshol, s nem akartunk újat szerezni, mert hiszen van - pokoli körforgás ez az egész, valójában a raktárba kellett volna költöznünk, de későn ötlött fel ez a megoldás, pedig kézenfekvő. 7 nm, nagyobb, mint néhány szoba, amit eddig béreltem és biztosan nem lennének cserebogarak.) és átvonszoltam a fürdőszobába, a gyermekccsel együtt. Egy újabb nagyszerű adalék az életemből. Néha (nézőpont kérdése) teljesen irracionálisan cselekszem, és az egyszerűbb módszert könnyeden kikacagva, valami teljesen bonyolult módszert választok az életem...öööö....problémáinak felcserélésére más problémákra. És amikor úgy érzem, hogy nincs elegendő mennyiségű vagy mélységű problémám, akkor költözöm egyet. (Nem.)
Szóval a fürdőszobában aludtunk.

Ilyenkor persze számos kérdés merül fel. Nyilván ezzel csak tetőződik problémám, mert ezeket nekem kell megválaszolni. Tütütütütütütütütütűűűűűű...ki nyer ma, játék és muzsika tíz percben....aki kérdez, sorrendben: a gyermekcs (ébredés után, a kád mellett), a lakótárs (mosni óhajtván a közös mosógéppel, s látván minket fókaként heverni a padlaton), egy újabb lakótárs (szemlélvén fürdőszobából való exodálásunkat), életem párja (éjszakai műszakból hazatérvén), aki válaszol.... nos..khmmm. Az viszont biztos, hogy a cserebogár nyert. Remélem, hogy befészkelte magát egy dobozunkba, amelyet 3 év múltán kibontva az éppen aktuális helyünkön, igen kellemetlen meglepetés fog érni, mindkettőnket. Bár tarthatnám háziállatként.
Na lássák. Minden csak hozzáállás kérdése.
Addig be kell szereznem egy hangtompítót őrája.
A varangyok megeszik-e a cserebogarat? Különösen, ha kunvarangyok. A Gugol szerint mindent megeszik, ami befér a szájába. Biztató kilátások. Nekem is így kéne költöznöm. Bár az ágyprobléma akkor sem lenne megoldott.
Hajaj.

Girls just wanna have fun

Kedveskéim!

Már megint miafaszt csináltam. Ráadásul kurvasokáig, ami azt illeti. Készítettem hát nektek egy kellemdús összefoglalót az elmúlt hónapok eseményeiből.
Valami fertelmes depressziós időszakon vagyok túl, így ez a bejegyzés sztendápp helyett valószínűleg még csak sztendbáj lesz. Megértéseteket és kedélyjavítókat köszönettel elfogadok.

Költöztünk. Nem, ez még az augusztusi költözés, mielőtt mindenki a szívéhez kapna. Azóta ülünk a seggünkön, én meg lapítok, és az is csak részleges mentség, hogy most sikerült orvosolni a háztartásunkban fellépő krónikus számítógép-hiányt; de már nem halasztgathatom tovább, túl kell esnünk a költözés krónikáján, mielőtt beüt egy újabb költözés. :D
Költözni majdnem akkora élvezet, mint Trabanttal szállni. Ezt a legutóbbit 2 etapban oldottuk meg, talán emlékeztek, hogy tragikus hirtelenséggel kellett elhagynunk előző bérleményünket, oly szűk határidővel, hogy kedvenc költöztetőim egyszerűen arculnevettek, ezért két különböző embert kerítettünk két különböző időpontra, örök hálám nekik. Szerintem még találkozunk.

Egyetlen szem gyermekem természetesen a 2 etap közötti szünetet választotta ki arra, hogy elkapja a háromnapos láz fantázianevű betegséget, mely - meglepő módon - három napig tartó lázból áll. Én, mint kiválóan felkészült anyuka soha az életben nem hallottam még erről, és csak kicsit vigasztal, hogy gyermekem 2 nap alatt ledarálta, persze az is lehet, hogy ez a kétnapos láz volt csupán, és orvostörténeti jelentőségűvé lépünk elő. (Mellékszál, de remélem, hogy ez némi pénzdíjazással is jár. :D ) Persze mindkét nap a Költözés Napja volt és nyilván a dobozok aljáról óriás őrjöngések közepette előkapart lázcsillapító kúpról kiderült, hogy már 3 hónapja lejárt. Így bevágtattunk tehát az ügyeletre éjjel, ahol közölték, hogy ők nem tudják levinni a gyermek lázát. Mondom, király, mert akkor már legalább hárman vagyunk, akik nem képesek erre. Kaptam egy javaslatot arra nézvést, hogy ilyen alkamakkor legyek szíves belébaszni az utódot egy kád hideg vízbe, de költözéstől megtört külsőm szívükig hatott, tehát mégis kaptam egy lázcsillapítót, melyet én végbélen keresztül óhajtottam interpretálni, de közölték, hogy ezt inkább szájon át,  ha van rá mód. Persze megvárták, míg teljesen lehántolom a gyermek alsó fertályáról a hóbelevancokat.
Emígyen eltöltve az estét, kerek fél óra alvással vágtunk neki a 2. etapnak. A még elpakolandó holmikat katatón kábulatban hajigáltuk be a dobozokba; és nem tudom, hogy a teszkós pezsgőspoharakat miféle ördögi anyagból gyártják setét és levegőtlen lyukakban beszittyózott alkimisták, de a fent említett két tárgy csomagolás nélkül, egy doboz alján hányódva, tetejükben könyvekkel és egy kurvanagy - mosatlan - fémlábossal, elértek új otthonunkba, sőt mi több, ők kerültek ki legkevésbé törődötten az ütközetből.

Mivel új lakhelyünkön nem volt gáztűzhely, a zinternyetről szereztünk egyet, új volt és csillogó, rengeteg hungarocellbe burkolva, amit persze nem lehet kidobni, egy újabb dolog, amit lehet vinni magunkkal mindenhová. Főzött kávé iránti epekedésem ekkora már elképzelhetetlen méreteket öltött, állandóan kávézók környékén sündörögtem, és a sündörgések közti szünetekben kávéval telített dobozokat szagolgattam és minden maradék erőmmel vártam a szerelőt, aki majd beüzemeli a csodálatost.
Ámde.
"Nem könnyű manapság jó inast találni", mondotta Ornella Muti az Oscarban és ez a gázszerelőkre még hatványozottabban igaz, nyilván ezt a tűzhelyet nem szerelheti be bárki, csak egy magasrendű gázszerelő, s ő oly távoli időpontot mondott, hogy megfordult a fejemben, hogy az emberiség addigra talán felhagy a kávétermeléssel örökre és akkor milesz, visszavonhatatlanul beleőrülök a kávéfüggésembe.
Hahh, de felvirradt a nagy nap. Megérkezett Szerelő Úr, én pedig ott ugráltam körötte, miképp egy bohém bárány, kezemben összekészített kotyogóssal. Megtörtént a Szakszerű Beüzemelés - ami egy pöck összekötését jelenti egy másik pöckkel egy csodás cső közreműködésével - majd elképesztő váratlansággal volt szíves közölni velem, hogy basszus, mégsem kötheti be a tűzhelyet, mert valamiféle biztonsági pöcök hiányzik belőle és akkor ez így tiltott. Úgyhogy azonnal ki is kötötte, hiába rimánkodtam, hogy legalább egy adag kávét hadd főzzek le, nem és nem, hajthatatlan volt. Sírni tudtam volna szívemből, ez is csak velem történhet meg, ennek örömére legombolt rólam egy kedves, ám barátinak cseppet sem mondható összeget, hogy teljes legyen az összeomlás. Távoztában még megjegyezte félvállról, hogy gázpalackra ráköthetem a tűzhelyet, ha akarom. Néhány kísértő perc erejéig el is gondolkodtam ezen, és ha nem lennének olyan kurvanehezek ezek a gázpalackok, hogy kézi erővel és gyermekkel a nyakamban bírnám mozgatni őket, akkor valószínűleg már magamra robbantottam volna az egész nyóckert, csak hogy ihassak egy kávét, és lehettem volna illusztráció egy "Halálos függőségek" című oktató jellegű rendőrségi kiadványban.
Így viszont sűrű bazmegek közepette visszavitettem a tűzhelyet, bár a forgalmazó csak nehezen értette meg, hogy nem kívánok  cserébe egy másik ugyanilyen biztonságibizgentyű-nélküli készüléket.
Úgyhogy vettünk egy platnit még aznap.
Ajóéletbe.

A platni pályafutását egy lecsóval óhajtottam megkezdeni, tekintve, hogy előtte egy hónapig effektív nyers zöldségeken és gyümölcsökön éltünk meg időszaki girosztálakon, természetesen, felmérvén ezzel valamennyi ilyen típusú étkezdét a környező kerületekben - ja igen, mert hűtőnk is csak később lett a legforróbb nyárban, de erről nem akarok beszélni :D.
Bátran állíthatom, hogy életem legnagyszerűbb lecsóját alkottam meg, ínycsiklandó volt, bármit is jelentsen ez, mert nekem még soha senki nem csiklandozta az ínyemet, volt benne cukkini például, aminek a létezését mindösszesen gyermekem születése óta vagyok hajlandó legitimizálni - sok más embertársamhoz hasonlóan, egy közeli boltban az egyik eladó például konzekvensen kígyóuborkának üti be, amit én konzekvensen csak otthon veszek észre - és már majdnem teljesen készen is volt, amiikor nagyrabecsült párom felszólított, hogy üssek bele még egy tojást is, ha már.
Hát én beleütöttem, Kedveskék, és rögtön el is kavartam, majd a feltörekvő szörnyűséges bűz folyományaképp rájöttem, hogy egy úgynevezett záptojást sikerült beleütnöm életem főművébe. Akkurvaéletbemán. Párom, ez a földre taszajtott angyal, hősiesen kijelentette, hogy ezt ő még megeszi azért, de látva, hogy az egészet belezöttyentem a wc-be, elegánsan menteni próbált egy aranyáron mért üveges lecsóval. Nem volt benne cukkini, de valamely rejtélyes okból kifolyólag kígyóuborka igen.
A nap megkoronázásaképpen még elvágtam a kezemet, mert nem bírtam letekerni egy ásványvizes üveg kupakját, és egy ilyen letaglózó fertelmekkel telített nap után nem voltam vevő a cizellált megoldásokra, így  körbevágtam késsel a palackot, majd az egészet azzal a lendülettel hajíthattam ki a picsába, mivel ennen vérem beléfolyt a vízbe.

Mindezek után másnap sétálni indultunk az utóddal a rendkívül szottyos időjárásba bele, gyermekem egy hasonló képességú zsemlét rágva, mikor megállított minket egy úr és meglepő váratlansággal a kezembe nyomott 500 Ft-ot, hogy vegyek belőle enni, amit én a totális döbbenet és a mélységes felháborodás közt ingázva visszautasítottam, ám ő erre gyermekem kicsiny zsebébe gyűrte a pénzt, "Nekem még úgyis van bőven" - felkiáltással, majd villámgyorsan eltűnt a színről.
Hát ennyire festettem csak szánalomtelien.
Egyébként köszönöm neki, a pénzből valami teljesen haszontalan szirszart vásároltam magamnak és csokoládét, ami végülis ennivaló, szóval épültem, neki pedig jár a karmapirospont. Gyűjtsön össze még 4-et és garantáltan svábbogárnál magasabb rendű létformaként fog újjászületni. Akció! A kávémeghívás most dupla pontot ér!

Ennél már csak az volt rosszabb, mikor egyszer emlékeim szerint a Boráros tér környékén némileg elbambultam kezemben egy életmentő papírpoharas kávéval és egy erős harmincas úriember 50 Ft-ot dobott bele a szinte még teli pohárba, bizonyára koldusasszonynak nézett. Bár ő valószínűleg észlelte a malőrt, mert hófehér ingujjára lottyant az ötvenes nyomán visszacsobbanó kávé. Egy-egy ilyen eset azért mélyen elgondolkoztatja az embert: vajon gyakrabban kellene-e fürdenem?

Hahh, Kedveskéim.
Itt megpróbáltam egy frappáns átkötést alkalmazni, mert közben a jegyzeteimet néztem, hogy miről akartam még beszámolni, és a következő felírt címszó a "fürdés - de csak ha vicces" volt, és 15 perces megfeszített agymunka után sem tudtam rájönni, hogy mi a faszt akartam ezzel, úgyhogy vegyük úgy, hogy nem volt vicces és ugorjunk.

Mai utolsó témám miatt valószínűleg elvisz majd a gyermekvédelem, de én hős vagyok és nem törődöm vele, úgyhogy ha a sztori miatt nem is, akkor ezért a hozzáállásért fognak elvinni.
Egy szép napos reggelen arra figyeltünk fel állandó jellegű tettes -és élettársammal, hogy gyermekünk fel s alá rohangász a lakásban, s mezítlábán valami rongyszerű szortyogva klaffog. Szemüvegemet nem találván, csak tippelni tudtam, mi lehet az, de tippeltem bőszen, az almahéjtől a vizes újságpapíron át a falevélig és még tovább, kis dinnye, óriás uborka, mittomén. Jó negyedórát csattogottt így a gyermek boldogan, mikoron a kulimász volt szíves feltapadni a küszöbre, így szemügyre vehetettem.
Kedveskéim! (Gyengébb idegzetűek abbahagyhatják!)
Gyalázat! A galád gyermek ennen testvérein taposott!
Még jó, hogy bele nem lépett, ugye. :D


Köszönöm a figyelmet. :)

Return of dö dzsedi

Kedveskéim!


Visszatértek. Mind tudtuk, hogy ez bekövetkezik. Vajon megakadályozhattuk volna? Vajon békések a szándékaik? Vajon megmenekülhet az emberiség?
Ki tudja?
Nemezisünk, a Sígyös (továbbra sem vagyok hajlandó sájgájsznak mondani, az egy undok megtévesztés, nincs benne magánhangzó, ajóéletbemár) újra együtt.
Ahogy egy korábbi dalukban elmondták: "nem a te hibád", hát ebben hajlamos vagyok kételkedni, valakinek a hibája biztosan, akár David Hasselhoff-é is lehet, ő is visszatért és most újra minden magányos háziasszony róla álmodik, mert annyira übermenő volt a Kung Fury-ban, hogy a fülünkön folyt ki a tesztoszteron és a nyolcvanas évek; az volt a fénykor, Drágáim, szandálzokniban homokoztam, miközben David leroncsolta a berlini falat. Davidünk újra fennen ragyog tehát, szerintem 5 percenként kap postán egy bugyit vagy az ifjabb generációtól egy hesteges fotót a bugyiról.
Na de a Sígyös.
Ha valaki még nem szembesült volna a valósággal, íme.

szembesülés a valósággal

Hagyok egy kis szünetet. Csak nyugi.


Nyilván az volt az alapkoncepció, hogy a múltbéli tinikislányokból álló rajongótáboruk továbbra is létezik, csak már jelenbeli harmincas háziasszonyok és / vagy középvezetők formájában, akik nem kisfiúkat akarnak az ágyukba, hanem szexisen szarkalábas szemű negyvenes pocakosokat. Hát aha.
Ahogy egy másik dalukban mondották anno: "szeress akkor is, ha néha fáj", hát ebben nincs hiba, Kedveskéim, az új dal az fáj rendesen. (Most ide képzeljetek egy nagyon alpári hasonlatot, amiket szoktam mondani, de öncenzúráztam, mert felelős szülő vagyok mégiscsak, annyit segítek, hogy vazelin.)
Hát akkor kezdjük.
Első döbbenet: nem öten voltak? Hát de. Ketten lemorzsolódtak a hosszú-hosszú évek folyamán, nyilván ők kevéssé szexis negyvenesekké váltak, ami megdöbbentő a megmaradt 3 tagra nézvést vagy azóta Dzsásztinbíbör háttértáncosai. Vagy soha nem is léteztek, csupán CGI-klónok voltak, mert öt szépből könnyebb választani mindenkinek, mint háromból, főleg hogy nem is annyira szépek na.
Vágjunk is bele! (Természetesen nem az öt és nem is a három szépbe. Köszönöm.)
Öles léptekkel közeledik a három nagyszerű, támadóalakzatban, übermacsó fekete ruhában, a híd alól, a gaz közt, nyilván lassítva, mert Dévidhasszelhoff, ugye és béjvaccs. Nade. Három irányba indulnak aztán, elszánt arckifejezéssel, szerintem az öltözőslakókocsiba mennek, sietni kell, nehogy a többiek elkapkodják a jó cuccokat; esküszöm többször öltöznek át, mint Jane Fonda  Barbarellában, pedig ő amortizálta a ruhákat rendesen.
0:29, elkezdenek dalolni, Kedveskéim, eddig csak mentek, és néhány másodperc alatt elmondják a lényeget: "Mért nem maradsz mellettem / te vagy a legjobb dolog az életben", maradtak a régi vonalon, de úgy látszik nagy kedvencünkben, a Hello-ban megénekelt "legyen örök ezaszerelem" már a múlté, eddig tartott, nincs mit tenni, de Sígyösék azért megpróbálják visszahódítani a kedvest. Bevallom, zavarban vagyok, mert a szövegből nem derül ki egyértelműen, hogy szakítottak-e a múltban vagy ez most történik, esetleg a jövőben van-e erre szándék, felkérném a szövegírót, hogy ügyeljen az igeidők egyeztetésére, még akkor is, ha elragadja a hév, mert ez számomra, ki harmincas háziasszony vagyok, tehát abszolút a célcsoport, rettenetesen zavaró. Állok itthon otthonkában és nem értem, de annyira, hogy csak meredek magam elé és közben odakozmál a lecsó.
Vagy használjanak Sígyös-dalszöveg-generátort, mert így Dévidhasszelhoff a menő, aki szerint vi níd szam eksön, és ezzel egyet kell értsek, mert mélyebben ér szívembe, mint három, ennenmaguk számára is ismeretlen párkapcsolati státuszban leledző egyed.
Továbbá az sem tiszta, ha már így belemélyedtünk, hogy miért, ó miért gondolják, hogy ha fel-alá lófrálnak a tájban, miképp egy zanzásított Gyűrűk ura klipben, akkor szeretett kedvesük visszamegy hozzájuk / mégsem az elhagyás mellett dönt?
Szóval mennek, motroznak, lovzanak és üldögélnek, de a szép ruhákat viszont tényleg elhappolták a Dzsásztinbíber-háttértáncos távollévő csapattagok, az urak (srácokat akartam írni, de az nem helyénvaló már) különféle színű galléros pólókban feszítenek, melyek pocoktájon simulnak rendesen,  de az autóstáska hiányzik a kezükből nagyon, legalább mackónadrág nélkül, gondolom, ez némi meghittséget sugároz bele a célcsoport lelkébe, "nééé máá, apjuk, múltkor ugyanilyen pólót vettünk neked a kínaiban, vegyed csak fel, oszt gyerünk le a telekre", ahol aztán korai Ámokfutók-dalokat hallgatva nem történik semmi, anyjuk ifjúkorán ábrándozik a hűs szobában poliészter strandruhában, míg apjuk sígyösös beállásokat gyakorol titokban az udvaron a lomok közt, de megbánja, mert beleáll  a derekába a lumbágó.
Ami nem megy, nem kell erőltetni.
Vagyunk ezzel így egy páran, én például nagyjából 15 éves koromban, megunva az azzal kapcsolatos állandó megjegyzéseket, hogy miért ennyire fehér a bőröm és miért nem barnulok, mint más, normális állampolgárok, ahelyett, hogy azt válaszoltam volna, hogy mert mutáns vagyok és nincs meg rá a képességem, nehezen összekuporgatott zsebpénzemből egy krva önbarnítós testápolót vásároltam magamnak, mert valamiért azt hittem, hogy az kémiailag indukált folyamatokat indít be a szervezetemben, amelytől ügyesen lebarnulok. Meg a nagy lófszt, Kedveskéim, az önbarnítós testápoló egy kibszott BARNA FESTÉK, amelyre nettó másfél alkalom után rájöttem, mert erőst egy rühes és másegyéb bőrbetegségben szenvedő barnamedvére kezdtem hasonlítani, és levakarni csak rettenetes erőfeszítések árán lehetett, de bármilyen világos textilen rettentő csíkokat hagyott. Így maradtam ugyan a festékes vonalnál, de annyiban módosítottam, hogy sokáig fontolgattam, hogy mindkét lábamat betetováltatom világos karamellszínűre, és nem állítom, hogy ez mára ifjúkori ábránddá szelídült, miképp egy Sígyös-klip..

Mellékszál volt, de fontos tanulsággal.

De ugorjunk gyorsan vissza Legolas-ékhoz, mert 0:54 és újrakezdték a dalolást. Mindenféle derék belenézések vannak, ló szemében, tükörben (micsoda csalafinta megoldás, erre nem számítottunk) és tóban, valamint 2 tükröződő nagyszerűnek szerintem tökéletesen ugyanolyan a hangja, de ezzel nem célzok semmire és az égeegyadtavilágon nincs semmiféle jelentése, csak visszatért a mellékszál. (Mindenki visszatér! Nincs mit tenni.)
Na és itt mondják, hogy "elhagytál" illetve inkább "eeeeeeeeeeeeelhaaaaaaaaaaaagytááááááál", tehát múltbeli az esemény, de finoman bepöccintik egy "vááááááárj, vááááááárj, vááááárj'"-jal, mintha nem lenne végleges mégsem az az elhagyás, nyilván van erre valami definíció pl folyamatosan befejezett közelgő múlt és akkor erre még rádobják a már megismertetett "mért nem maradsz mellettem"-et, hogy csavarjon egyet az egészen, mert ez meg jelenidő. Megfájdult a fejem és a mikróban szétcsapott a sütőtökpüré emiatt.
 Hát erről beszéltem korábban, szeretve tisztelt szövegíró, és ha már itt tartunk, ne legyen a dal címében "miért", ha a nagyszerűek rendszeresen "mért"-et liholnak bele a szélbe.

1:24-nél megindul egy zseniális körbeforgás, és 1:30-nál Egyforma Hangú Fiú 2  olyan szánalomteli és  kétségbeesett arcot produkál, hogy simán elmehetne "Ne altass el" - reklámnak, na ő vissza akar kerülni bármely igeidőben.
És akkor itt most álljunk meg.

"Mondd ki mit lát még bennem / Mikor a sorsom kulcs a lelkedben"
HÁTMIAKRVAÉLETFOLYITT?
Nem mozdulok el innen, amíg ezt valaki meg nem magyarázza.

Ülhetnék itt évekig, miközben negyvenes háziasszonnyá válnék.

Ámde. 1:42-nél, konkrétan a "tessst" szóra azért beköszön az ifjonti Sígyös mozgáskultúrája. Köszönöm. Oly jó ezt átélni.
És eltaláltátok, nem hiányozhat a "minden éjjjjjszakáááán" - kitétel sem, enélkül nem létezhet magyar szerelmi vallomás, tudja meg mindenki és irigykedjenek csak. A már említett apjuk a telken különösen erre a szókapcsolatra gyakorol rá, vissza is tekeri a magnót néhányszor, miközben anyjuk is ugyanerre gondol, csak ő Déviddel vagy a Sígyössel, tekintettel arra, hogy apjuk mennyit csúszott le a sármlétrán vagy hogy rajta volt-e valaha.
Nekem, mint harmicas háziasszonynak, a minden éjszakáról leginkább az jut eszembe, hogy nagyjából bárki fél karját odaadnám csak egyetlen olyan éjszakáért, amikor egyhuzamban tudok aludni 6 vagy több órát.
Mesélnék még erről, de nem lehet, a vonat nem vár ugye és máris behajítanak közénk egy újabb szóképet:
"...a titkok súlya / eltakarta / a végzet ajtaját"
Szívből remélem, hogy ez az az ajtó, amihez korábban megvolt a kulcs valakinek a lelkében benne, és mindnyájan bemennek azon az ajtón és magukra zárják és ott csendben elgondolkodnak a dolgokon.
2:23-nál megint belejönnek a táncba, ez csak ilyen szakaszosan megy, úgy látszik, de már ez sem vigasztal, mert senki sem szerepel a klipben rajtuk és egy darab lovon kívül és ez fáj. Nem annyira, mint az, hogy a kommentek le vannak tiltva a videónál, de azért eléggé.
Van itt még egy kicsiny hegymászós jelenet, instabil gyökerekbe kapaszkodva, mert veszélyesen élünk, bár nekem ez inkább azt jelenti, mikor kávéból készült jégkockával iszom a kávémat, de nem így a csodálatosék, akik leszámolósjelenet-szerűen megállnak körbe a magaslaton a naplementében és......
ennyi.
Ne már. Most kezdtem belejönni.
Állok terpeszállásban és otthonkámon csorog le a különleges alkalmakra félretett pezsgő.

De legalább a szöveget megtanultam.