Költözés

Kedveskéim!

A költözés, mint olyan, sosem tette különösképpen boldoggá Kedvenc Zsuzsánkat, sőt esetenként kifejezetten nyomasztóan hat rá, ennek ellenére szinte évszakonként hurcolkodik, mondhatni egyfajta költséges passzióból, miképp némely madarak, azzal a különbséggel, hogy lényegesen több hordoznivalója van, mint amazoknak, s szent meggyőződése egyébként, hogy ha a gólyáknak is ki kellene pakolniuk lakásukat minden egyes alkalommal, akkor kétszer is meggondolnák ezt az Afrika-dolgot, inkább ülnének a fenekükön tovább, és egész nyáron a téli toll és a forralt bor lenyelésére alkalmas csőrzet kifejlesztésén munkálkodnának. Ám mivel beköszöntött a hormontelt tavasz, és az utolsó vándorlás időpontja az őszi hónapokra esett, kacéran megfűszerezve némi nyár közepi fél-hajléktalankodással, Zsuzsánk újra útra kelt. (Bár ennek sokkal prózaibb és kézenfekvőbb oka is ismeretes, a lényegen mit sem változtat.)

Így hát hősnőnk egy illatos szerdai reggelen kikászálódott az őt megfőzni és ezzel egyidejűleg megfojtani is kívánó takarója alól, s eldöntötte: aznap megyen által (nem meglepő módon szintén csupáncsak ideiglenes) új szállására (...ladikon, de ladíííííkon...:) ). Mivel merész tervei közt a Budapesti Közlekedési Központ által nyújtott lehetőségek maximális kihasználása szerepelt számos forduló és ikejás szatyor hathatós közreműködésével (hát igen, szeret nagyokat álmodni, ez vitathatatlan erénye), a tényleges tevékenység megkezdése előtt még láblógatott egy keveset, hiszen a fent említett szolgáltató egyetlen pozitív tulajdonsága abban rejlik, hogy kisebb-nagyobb hibaszázalékkal, de van, nincs tehát sürgető határidő, lehet kényelmeskedni, melyre Zsuzsánk egyébként is hajlamos.

Először is lezuhanyozott, kávé nélkül teljesen koordinálatlan mozgásával leverve a kád szélére elhelyezett cserépcsigát, mely nyomban nyakát szegte Zsuzsánk bal lábfején. Örülhetnék most, mert kevés erőfeszítéssel máris megszabadultunk egy haszonmentes csetresztől, ám jókedvünk elhamarkodott, mivel e tárgy szépen tört, s hősnőnk ezért mindenképpen megőrzésre méltónak találta; egészen addig, amíg rá nem döbbent egy fájdalomteljes hörgés kíséretében, hogy a csigával való érintkezés helyén lenyúzódott a bőre, s vér ömlendi el a lefolyót, akkor viszont dühtől torzult arccal, erélyesen belevágta a kukába a maradványokat, remélve, hogy lehetőleg minél több további darabra esnek szét.

Bizakodással töltötte el viszont ama tény, hogy a felhalmozott (bár a jótékonysági szervezetek s Zsuzsánk pillanatnyi, ám visszafordíthatatlan szeszélye jóvoltából már a felére redukálódott) irdatlan ruhakupaca tetején kis turkálódást követően rögtön talált egy pár összeillő, mi több, nem lyukas zoknit, ami soha korábban nem sikerült, s a viháncoló érzést további magas emeletekig fokozta, hogy még a pólójához is passzolt, mind színben, mind mintázatban. Ez már a létezésnek egy teljesen új lépcsője, Kedveskék!

Kezdte hinni, hogy mégis övé a nap (halott cserépállatával történt konfrontációját könnyeden feledve).

Hogy optimizmusát ne veszejtse el a homályba vesző évek alatt összeharácsolt, egykoron valamiért hasznosnak hitt holmik mennyisége folytán érzett kétségbeesés, s hogy érezze az erőt, zenelejátszó céleszközébe menten AC/DC - t helyezett, megpróbálván felülírni a napok óta kicsiny agyában zsongó József Attila – idézetet, miszerint:

„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,

Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet, s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.”  - értvén ezalatt, hogy legszívesebben felgyújtaná az egész hóbelevancot (korábbi bérleményével egyetemben), semminthogy dobozokba és szatyrokra tömködve őket keservesen, átvigye egy másik helyre, s ott kipakolja csak azért, hogy egynéhány kellemdús hónap után újrakezdje az egészet.

Sajnos annyira érezte az áramló energiát már a Shoot to Thrill című örökbecsű melódiánál (melynek szövegét teli – úgymond – rekeszből üvöltötte, amely nem elhanyagolható decibelekkel tud hozzájárulni a köz hallásának roncsolásához a klarinétos boldog múltból kifolyólag – s talán még léggitározott is volna, ha nem foglal el minden négyzetcentiméternyi belső lakóteret a galádul terjeszkedő Holmiszörny), hogy szintén a zikejából rekvirált dobozait összetartó műanyag kötözőt puszta kézzel próbálta eltépni, de ő bizonyult gyengébbnek és alulmaradt a fröccsöntési technika nem várt fejlettségével szemben. A vindózmédiapléjer (aki ugyebár egy gép, s mint ilyen, rettenetes és okos, paranoid képzelgések keltésének aknamunkájával gyengítve egyébként is ingatag lelki békénket, ámen) itt tartotta helyénvalónak, hogy átváltson az „If you want blood, you’ve got it”-ra, amely, tekintettel kedvencünk lehorzsolt tenyerére, kissé szarkasztikusnak hatott az adott pillanatban. (Ilyenkor hősnőnk mindig kamerákat keres, s nagyon gyanúsnak találja, hogy közel s távol egyetlen sem fellelhető.) Sajnos az ilyen esetekre fenntartott agyvelőstrucc mintázatú sebtapasz undokul rejtőzködött egy pöffeszkedő halom mélységes bugyraiban, így kisdrágánk „hipergigamindentgyilkol”  bőrfertőtlenítőjével látott neki az elsősegélynyújtásnak, abszolút elítélendő módon. A hatás nem maradt el.

Rövid idő alatt ügyesen 3 végtagját is leamortizálva (ehhez és csak ehhez különös, nyilvánvalóan genetikailag örökölt tehetsége van) folytatta tovább a rámolást.

S habár betegesen retteg mindenféle technikai eszköztől a keréktől kezdve, mégis átfutott fején a kósza gondolat, hogy az eleddig rejtélyesen istenített könyv-élményt talán le kellene cserélnie egy átokverte e-book olvasóra. Ez az ötlet a 3. óriás szatyor könyvnél már gyökeret is kezdett ereszteni, s akkor vált sürgető kényszerré, mikor Zsuzsánk a galériáról a megtelt, minden emberileg megemelhető nettó tömeget meghaladó zsákokat megpróbálta levinni, majd a kezdeti sikertelen próbálkozásokat követően egyszerűen a lépcsőfokok éleire támasztva leszánkáztatta azokat, erőst remélvén, hogy nem zuhan az ő fejére, s nyomja agyon rögvest a mosogató alá sodródva valamely loccsanó hang kíséretében, egy alacsonyan szálló Dredd bíró képregénytől kapva meg a kegyelemdöfést.

Miután ily ügyesen végigzongorázta a „Hogyan ne költözzünk” zsebkönyv összes alpontját, elkövetett egy újabb hibát. Egy igen kedves (irónia!!) ismerőse – remélem, magára ismer és kifejezhetetlenül szégyelli magát a továbbiakban vagy legalább gyomorrontást kap és feketehimlőt illetve elásódik egyszercsak -  a rémisztő, éjszakai mocsárhoz hasonlatos interneten tobzódó virtuális levélküldési eszköz segítségével egy dalt juttatott el Zsuzsánknak, aki határtalan ostobaságának újabb fényes bizonyítékául megnyitotta a linket.

Kedveskék! Soha, de soha ne hallgassátok meg egy elhullott kapcsolatból közös tárgyak farvizén épp kifelé evezve Sinéad O’Connor-tól a Nothing compares to you-t . Sőt, átgondolva egyetlen olyan valós szituációt nem tudok elképzelni, melyben helyénvaló lenne akár csak gondolni is rá. Kedvenc hősnőnk, kinek egyébként is magasan kileng az ön - és közveszélyességi mutatója, olyannyira lesokkolódott, hogy maga előtt is kifürkészhetetlen módon sikerült vállánál fogva egy falból kiálló szögre felakasztódnia, azután pedig letépődnie.

 Mindezen nehézségek után állíthatja tehát, hogy véresre költözte magát.

Kínjait némiképp enyhítette az a tény, hogy kedvesen szereztek neki egy igen – igen szépséges ifjoncot, aki készségesen segített a költözésben, megkímélve például az úgynevezett négyeshatos villamos utazóközönségét az egy korábbi költözés alkalmával realizálódott kellemetlen incidenshez hasonló további afféroktól, melynek során Közös Kedvesünk bérletét addig kedvesnek hitt táskája legaljáról felszólításra előrángatni kívánta, de sajnos az utolsó pillanatban elrakott bögrét is előhúzta, mint bűvész kalapból a már biztosan döglött, galambszaros nyulat, de mivel maga sem számított erre a fejleményre, meglepődött, s hirtelen felindulásból elengedte a porcelánibriket, ami sikítva csattant szét apró darabokra a jármű padlóján, beborítva a rendelkezésre álló összes felületet.

Most pedig, Kedveskék, talán kipakolnék, ha szabad. J