3. setét veszély, a belsőmből érkezend

Felkérem kiskorú olvasóimat, hogy azonnal hagyják el ezt az oldalt vagy kattintsanak a „40 vagyok”-gombra. Megértésüket köszönöm.

Kedveskéim!

Iszonyú rosszullétek környékeznek a nap 24 órájában, 4 hónap után is. Boldog téma, remélem, ettetek korábban.

Különösen kellemdús, ha az ember még mit sem sejtő, ám már állapotos lánya a WC-csésze mellett térdel és próbál suttogva hányni, hogy ne ébressze fel alvó barátait, de nem jön semmi kifelé, csak hosszas haldoklás után néminemű epe, s a rosszullét nem enyhül. Ezen a ponton rezignáltan vesszük tudomásul, hogy nem bírjuk már a pálinkát, úgy látszik, s négykézláb visszamászunk a díványig; pedig dehogynem, ez nem az alkohol mellékhatása, hanem az aliené.

Aztán egyre rosszabb lesz minden. Nekem a hányinger ellen felírt vitamin lenyelésétől is hányingerem lett; akkor kólát kell inni, mondta mindenki, attól jobb lesz. Sajnos a kóla alapjáraton gátját szakító áradatként tör fel belőlem (nem szófordulat, hanem a tényvalóság), mi ez, ha nem színtiszta irónia.

Még szerencse, hogy a legelején léhán és bohémül éltem, mint Mimi, a vérköpést leszámítva, előfordult ugyanis, hogy csak délután bírtam kikászálódni az ágyból, mert a legkisebb mozdulatra elkapott az émely. Az egyedüllét újabb előnye, hogy nem volt szemtanú.

Hátránya, hogy ételt sem tudott hozni senki.

Már megint semmi se jó nekem.

Bár ténylegesen nem hányok ám, csak a késztetés erős.

A titok nyitja, hogy rá kell enni. Hihetetlen, de igaz.

Olyannyira, hogy volt, mikor komolyan fontolóra vettem, hogy a buszon tőlem karnyújtásnyira elhelyezkedő kisfiú kezéből kitépem a baconös pékárut az életben maradásom érdekében.

Nem tettem, mert visszatartott, hogy én sem örülnék, ha majdan az én gyerekem elől marnák el a reggelit. Így maradtam majdnem térdre hajtott fejjel, csendesen öklendezve.

Pedig kövér kisfiú volt.

Kibaszott érzelgősség.

Legközelebb elveszem tőle.

És nemcsak ételekre avagy bizonyos bármilyen illatokra reagálok hevesen, hanem ezek gondolatára is. Indítanom kellene egy agykontroll-tanfolyamot. Hogyan képzeljünk el valamit, amitől annyira rosszul leszünk, hogy később már az emlék emléke is kiváltja belőlünk az eredeti reakciót.

A szupermodellek ölni tudnának ezért a képességért. (Na tessék, most meg gúnyt űzök embertársaimból, azt érzékeltetve, hogy minden szupermodell bulimiás. Fujj. Hányni tudnék magamtól. Böe.)

És ha már az émelygés szóba került. Heti kedvencem: random alsó középkategóriás hímnemű a (Vigyázat! Termékmegjelenítés!) Spar oldalának támaszkodva, Zsuzsika közeleg, mire az állampolgár: - Hé, kislány, nem akarsz leszopni?

Hát ez már megint mi?

Három általános érvényű megjegyzésem lenne ehhez.

1.       Jelen helyzetben bármi, amit a számba veszek, továbbra is erős hányingert kelt bennem. Feltételezem, emberszabású új pajtásom nemigen szerette volna, ha szopás közben nőiesen felköhögök a farkára egy félig emésztett narancsot, mondjuk. Főleg, ha „véletlenül” a torkomra megy, bár ezt nem néztem ki belőle azért. Nem is beszélve arról, hogy az erősebb szagingerekre is hasonlóképp nyilvánítok véleményt, na, azt viszont simán el tudtam képzelni, hogy büdös, mert ily kedves vagyok. (És mert köztudott, hogy jólszituált, szappantól rózsás arcú ifjak nem így szólítják le az érdemes ifjú hölgyet, hanem megkérdezik, hogy „mennyi?” és meghívják egy kávéra.)

2.       Sosem voltam a nyilvános és kisebb közönség előtt zajló intim együttlét híve, sajnálom, mégiscsak vidéki vagyok, már a kedvenc fesztiválom bejárata előtti szopatósor is meglepett kissé, 4 fiú és 4 lány, bár utóbbiban ugye nem lehetünk biztosak, nem néztem annyi ideig, hogy meg tudjam állapítani, mindenesetre nem tűntek túlságosan ellenkező nemnek. Persze megértem, hogy mindenkinek kell a közösségi élmény, nekem is, csak én máshogyan élem ki.

(Kérem, hagyjuk abba a nevetést. Ok, egyszerűen csak öreg vagyok ehhez. Most jobb?)

3.       Egy fokkal sem leszek nyitottabb derült égből érkező szexuális ajánlatokra, kedves honfitársaim, ha megpróbáltok azzal a mindahányunk számára átlátszó hazugsággal felszedni, hogy 18-nak sem látszom.

De látszom. 27 vagyok, annyinak is nézek ki, rosszabb napokon még többnek, a nagyon jó napokon kis rásegítéssel le tudok menni akár 24-ig, elismerem, de annál lejjebb nem.  Nem is akarok, ami azt illeti. Szeretek 27 lenni, a legfoganóképesebbség ellenére is. (Ez annyira igaz egyébként, hogy konkrétan a 27. életévem betöltése után 4 nappal estem teherbe, szóval vegyétek komolyan.)

Egyetlen élethelyzet létezik, amikor 17 éves ukrán kurvának nézek ki: ha állatmintás ruhát veszek fel. Szinte soha nem is teszek ilyet emiatt, kivéve, ha bizonyítani akarom a fenti állítást.

Köszönöm.

Sajnos a valóságban nincs sem idő, sem lehetőség arra, hogy az ember lánya mindezen információkat kedvére elmondja, így ezt válaszoltam: - Kösz, már vacsoráztam.

Az úriember ettől igen meghökkent, legalább annyira, mint én az ő kérdésétől.

Kölcsönösen meg tudtuk egymást lepni.

A jó kapcsolat egyik feltétele.

Járhatnék vele, ha lezuhanyozna.

Egy újabb elszalasztott lehetőség. És erre már megint utólag jövök rá. Mint mikor nagyon nem volt pénzem és arra gondoltam, most felhívhatnám a taxist, hátha fizetne érte. Nem tettem, mert erős vagyok és már öreg lotyónak, illetve nem voltam benne biztos, hogy ő jönne ki, mert csak azt tudom, hogy Tamás.

Az is lehet, hogy ez pusztán a baszós neve, már bocsánat, gyárilag meg úgy hívják, hogy Agaton vagy Adeodát. (Elképesztő, hogy milyen neveket lehet anyakönyveztetni, kéremszépen, de ez csak mellékszál.)

Az én kamu nevem, Kedveskéim, Edina. (Egy komplett személyiség van mögé felépítve, arra az esetre, ha nem szeretnék barátkozni avagy „barátkozni”.)

Mindegy, még összefuthatunk mosdatlan másik felemmel, arra járok szinte minden nap, majd megmondom neki, hogy járjunk, előbb-utóbb akkor úgyis bekövetkezik, mit szíve óhajt.

(Vajon van-e még eladni való lelkem ennyi rémséges poén után?)

Habár a „járás”, mint olyan, még mindig nem szerepel aktuális vágyaim közt.

Felkerült a listára viszont az együttalvás egy kedves valakivel, aki semmilyen formában nincs az én testemen belül.

Be kell szereznem valami állatot, aki önzetlenül szeret ételért cserébe.

Rémisztő macskás vénasszony leszek.

Mint látható, a jobb minőségű kávé kikerült kívánalmaim közül, mivel egy fertelmes és gigászi rosszullétet követően felhagytam az irodai automatával való barátkozással és főzött kávét iszom sok tejszínhabbal.

Látjátok, Kedveskéim, vágyaink elérhetőek, csupán tenni kell értük.

Kedves Télapó, szeretnék egy pónit. Tudom, hogy már lejárt a munkaidőd, de ha akarod, szívesen leszoplak.

Csak vicceltem.

Viszont milyen csalódott lesz az automatafeltöltő fiú, hogy többé nem mondom neki: „Csodálatos vagy.”, ingyenkávé reményében. (Persze, mert tőle elfogadtam. Mekkora egy cafka vagyok.)

Bár még maradhatunk barátok, ha ő kezeli a csokoládéautomatát is.

Például ő egyszer sem kérdezte meg, hogy megdughat-e a kuka mögé bújva meghitten és nem is próbált váratlanul berántani a mosdóba ugyanezen célból.

Más kérdés, hogy nem tudna számomra is váratlanul cselekedni, én mindig számítok ilyenekre. Örökös készültség az életem. (Látható, hogy nem indok nélkül.)

Ha aszexuális lenne, aludhatnánk együtt.

Megkérdezem majd, ha újra látom. A csokiautomatának fogok támaszkodni.