Kedveskéim!
Alapvetően szeretem a bizarr helyzeteket, nyilván alkati
sajátosság avagy neveltetés (a tetanusz, az alkohol és Jean-Claude van Damme
együttes jelenléte fiatal koromban), hogy kiválóan szórakozom, mikor mások
konszolidáltan szájuk elé kapják a kezüket és finomkodva a bokrok közé, némi
hányás (feltehetően van hozzá közöm) tetejére alélnak vagy valami ilyes, majd
leszarja őket egy kistestű állat (önszántából). Nem állítom, hogy ezt az egész
babavárás – dolgot pusztán a fenti okból kifolyólag vállaltam volna be, nyilván
persze játszott benne szerepet, hiába tagadnám.
A várható ajándékhullám is vonzott.
Kissé.
Persze a legelején még csak nem is sejtettem, hogy milyen
nagyszerű tapasztalatokkal fogok gazdagodni morbid élmények terén, hiszen
közelebbi kapcsolatba kerülök az egészségüggyel, melyet eddig széles ívben
igyekeztem elkerülni, hatékonyan alkalmazva „a pálinka mindenre jó, beleértve a
lábcsonttörést”- tézist, illetve dédnagymamám életvezetési tanácsát az
Unicumról: „Ez gyógyszer, mert rajta van a veres kereszt.” (Már ugyan nincsen
rajta, csak arany, ám ez is pusztán hatékonyságát bizonyítja, hisz szemlátomást
előléptették. Részben dédnagymamámnak köszönhetően, úgy hiszem, igazán
kaphatott volna valami emlékplakettet, becsületrendet, de semmi.)
S bár teljesen random választottam gyermeket elősegítő
doktort, nyilvánvalóan sorsszerű volt találkozásunk és egymásnak vagyunk teremtve,
tekintve, hogy szakterületére (vagy minekhíjják) nézvést szülész-nőgyógyász ÉS
patológus. Imádom. Az eleje és a vége érdekli, a közepe nem, hát vagyunk ezzel
így egy páran.
Ki ne vágyott volna arra, hogy egy patológusnál hozhasson
világra egy darab új életet?! Tökéletesen megnyugtató érzés, hogy bármi
történjék szülés közben, minden lehetséges kimenetelnél jelen van a szaktekintély
egyetlen személyben.
És utánozhatatlan hatást vált ki egy beszélgetés során
félvállról odavetni: „A patológusom azt javasolta…..” Ó, egek, sokkal jobb,
mint az én vicceim.
Ezzel teljesen levett a lábamról, és értékéből semmit sem
von le a tény, hogy alapból éppen terpesztettem égnek emelt alsó végtagokkal
egy kilövőállomáson. (Ban.) Lábamon béna zokni, testemben szimbionta. (Nem,
hiába húzod alá, nem vagyok hajlandó szimbiótának leírni. Kabbe. Gép vagy.)
Ámde az élet nem csupa móka és kacagás. Törpillát például
biztosan megdugta legalább egyszer mindenki a faluban, mint ahogy Hófehérkét a
hét törpe és további bányászbarátaik. És a vadász. És a békakirályfi. (Ez egy
tendencia a mesékben egyébként, hogy számos kistestű hímnemű és egyetlen nő
összefonódnak és a nők még el is vannak tartva…höhh. Illetve fujj. S bár
magától értetődően feminista nézeteket hirdetnek, személy szerint jobban tudok
azonosulni a Hamupipőke mondanivalójával, jelesül, hogy „Egyetlen pár cipő meg
tudja változtatni az életed.” Hát még 15. Persze csak ha a törpék fizetik.)
A várandóssággal vizsgálatok járnak ugyanis, amiknek
kellemessége nem is mérhető ahhoz az élményhez, mikor Törpilla rádöbben, hogy
időszerű felkeresnie a bőr – és nemibeteg – gondozót, s nem az ekcémája miatt.
S az ember terhes lányára rászabadul a világ. Mit ne
mondjak, nem épp a megfelelő fele.
Első körben undok asszisztensnők képében, akik diszkrét
45 perces várakoztatás után (ebből 21 az épület előtt, nyitásra várva a
mínusztízben) közlik, hogy nem, nem jöhetek Budapesten laborvizsgálatra, mivel
állandó lakcímem püspökladányi és különben is, magánnőgyógyász írta a beutalót,
azt pedig tilos nyilván, nem is orvosok azok, csak óriás uborkák, itt már felhorgad
bennük a proletár, akurvaannyátakisburzsujlibának, hiába mondom én
szívszaggatón, hogy dehááááátpatolóóóóóóóóóógus. Utálnak. Egyébként is, minek
szülök, csak több melójuk van velem, leszarják, hogy gyarapszik a nemzet és a
földgolyó. Így sóhajtva hazalibegek énvárosomba laborba, az útiköltségem többe
kerül, mintha fizettem volna a vizsgálatokért.
De ha fizetek értük, megszólnak az előző asszisztensnők
klónjai, mit szórom a pénzt, terhes vagyok, vegyek inkább sarokvédőt a
bútorzatomra.
Természetesen ezt visszafelé is eljátsszák, mikor
püspökladányi háziorvosom közli, hogy hiába hozzá tartozom, ő ugyan ki nem ír
táppénzre, mert Pesten élek (bár egy darab albérletbe nem tudtam itt
bejelentkezni soha röpke életem folyamán) és különben is, akit magánnőgyógyász
javasol, az nem más, mint táppénzcsaló, szóval húzzam vissza a belem Pestre,
szimuláns vagyok.
Egy dinnyét hordok a bőröm alá beültetve, most jól
leleplezett.
Legszívesebben addig stemplizném a fejét a pecsétjével,
amíg be nem dagad az agya végzetesen és szétviszi azt az okos
rendszerellensége-felfedező fejét, persze a Szigorúan ellenőrzött vonatok
erotikus felhangja nélkül.
Sehol sem szeretnek engem. Azért, mert lakom. Csak nem
jól.
Nincs is rosszabb, mint lakni, higgyetek nekem.
Egyedül védőnőm nem baszgat lakcímkártyákkal, kedves és
szeretetreméltó hozzáállás. Még azt is megbocsájtom neki, hogy helyette mindig
elmondja, hogy a szülés után ki fog hullani az összes fogam és hajam. Állok
elébe, legalább lehetek gonosz boszorkány és beköltözhetek Hófehérkéékhez,
átvéve a törpék egy részét. (Egy KIS részét.) És akkor kezelhet doktorbubó,
basszammeg.
Mellékszál, de szépemlékű ifjonti koromban mit sem
vágytam jobban, mint lakni, tekintve, hogy volt egy rövid, ám annál
kellemetlenebb időszak (megörökítve személyi igazolványomon, úgy nézek ki, mint
akit sokan és sokáig erőszakoltak és vertek és további effélék vannak neki
beígérve, még elfogult források szerint is), mikor tökéletesen hajlékmentes
voltam, holmijaim egy barátnőm pincéjében hevertek boldogtalanul (köszönöm,
Réka, soha nem felejtem el, kérhetsz bármit, tiéd a lelkem), miközben én
ugyanezt tettem padokon, könyvtárakban és nullahuszonnégyes mekikben, ipari
mennyiségű kávét fogyasztva a 200 fokban. S annyira vágytam egy albérletet,
hogy beugrottam egy közvetítőirodának is, akik segítséget ígértek reménykedő
kisszívemnek a kereséshez, majd szinte vihogva a kezembe nyomtak egy A/4-es
papírlapot, címekkel telítve (melyek abszolút nem feleltek meg az én
preferenciáimnak, mint utóbb kiderült), majd közölték, hogy akkor ez 8000 Ft.
És én annyira örültem a nyomorult papírlapnak, hogy ha a nem igazán tetszetős
ifjú cserébe szopásra kér fel, boldogan ugrottam volna. Kétségbeesésemet
mutatja, hogy akkor sem álltam volna ellent, ha azt mondja, hogy a potenciális
lakhelyemet tartalmazó fecni ára egy szopás ÉS 8000 Ft. Örültem volna, hogy
mennyire megéri nekem. Úgy ám. (Egy e-mail-címet is kaptam, hetente változó
jelszóval, ahol újabb ajánlatok várhatnak rám, ha nyitott az elmém.) Kicsit
később, a Blaha Lujza téren kornyadozva kiszelektáltam a nem megfelelő
otthonokat, kettő maradt. Ám csodálatos módon az egyiket végül valóban
kivettem, szóval a papírlapot azóta is őrzöm bekeretezve, pedig már tudom, hogy
lakni maga a boldogtalanság esszenciája.
Mellékszál vége.
Az engem riogató egészségügyi foglalkoztatottak (nem
dolgozók semmiképpen, hevernek csak, mint varangyosbéka az iszapban, nyelvükkel
dagadék bokám után kapkodva gonoszdin) másik kedvelt témaköre a tetoválások
jelenléte a bőrömön, összefüggésben anya-képességeimmel (melyek valószínűleg
kimerülnek a poroló nem rendeltetésszerű használatában), leendő szüleményem
majdani életvitelszerű drogproblémáival, korai és erőszakos elhalálozásommal
illetve ennek nem bekövetkeztekor bőröm öregkorra való összeszottyulásával.
Nos, amikor az ember lánya már két lépcsőfok után liheg,
állandóan kóvályog és csak azért nem alszik el bármilyen testhelyzetben, mert
egy alien belülről iszonyú erővel szabálytalan időközönként bordán rúgja avagy
légkalapáccsal ütlegeli (igenis valódi légkalapács – hogy hogy jutott alienem
birtokába, nem tudom, de tekintve a fogantatás utáni erős és gyakori
illumináltságot részemről, bárhogy odakerülhetett, mindenféle hagyományos
módokon), akkor nem igazán tudja tolerálni az efféle megnyilvánulásokat, de nem
mer szólni mégsem, hátha elkérik a lakcímkártyáját és akkor vége mindennek.
De legalább a nőgyógyászom arc nélkül is fel fog ismerni
a boncasztalon.
Lakótársam, Néni is jobban reagál testem borító jelekre,
valószínűleg vagy mert halott, vagy mert 69.
Másik kedvenc téma, hogy vérszegény vagyok,
ésakkorezzelmostmitcsináljak, szedem a vastablettát semmi hasznára, majd 6
hónap után a homlokukra csaptak: ja igen, ne szedjem együtt a vasat a
magnéziummal, mert ez utóbbi nem engedi felszívódni az előbbit, igaz, hogy
mindkettőt reggelre írták fel, szóvalakkormostkiahülye, és ne lepődjek meg, ha
fekete lesz eztán a székletem. Én már nem lepődök meg semmin, mióta évekkel
korábban egy irdatlan hasmenésre széntablettát kezdtem szedni és nem mondta
senki, hogy az csak bakteriális alapú bélproblémára hasznos, stressz alapúra
nem, ennek eredményeképpen még nagyjából kettő hétig mindössze annyi változást
tapasztaltam, hogy fekete port fostam intenzíven, ami előszörre nem kicsit
meglepő (és mulatságos).
Kár, hogy nem volt bidém, komplett vályogtéglákat készíthettem
volna viszonylag kis befektetéssel.
Más változások is vannak itt, kéremszépen. Mikoron például
az éjszaka közepén arra riad az ember lánya, hogy jobb orrlyukából konkrétan gyomorsav
preckel kacéran, az valami felbecsülhetetlen. Másodpercek törtrésze alatt kell
eldönteni, mitévők legyünk, hányjunk, köpjünk, káromkodjunk, szippantsunk tejet
orrunkba a maratás okozta károk enyhítésére, fulladjunk meg vagy mindezt egyszerre.
Mindenesetre eldöntöttem, hogy ezzel a képességemmel
jelentkezek egy cirkuszba vagy freak show-ba „Sugarpie Sue, az emberi spricni”
művésznéven. Bármily testnedvet kiszórok orrból, viszonylag nagy
hatótávolsággal. Különösen kedvelt produkcióm a tüsszentésnek álcázott tenyérbe ömlő epe. Komplett biológiai fegyverarzenál vagyok.
Ha vándorcirkusz, még a lakcímmel sem lesz gondom többé.
Időnként felmerül bennem, hogy másoknak könnyebb-e az élet. Egészen biztosan.
De nekem legalább van saját patológusom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése