Kedveskéim!
Ha valakinek lenne még akár a leghalványabb hite és /
vagy reménye abban, hogy a babavárás fantasztikus, mert libegsz a föld felett,
miképp egy unikornis hátán egy kacagó tündér lenge hernyóselyem ruhácskában,
hajában cipőcskéjéhez passzoló színű virágdíszek, akkor az a gyanús valaki nyilvánvalóan
nem olvassa a blogomat rendszeresen, ejnye.
Bár azt is könnyeden el tudom képzelni, hogy csak nekem
jutott rózsaszín felhőcskék és a Für Elise dallamára pulzáló szivárványok között
szaladgáló cuki állatkák helyett a már említett tündért több más tündér szeme
láttára erőszakoló katicabogár orbitális farokkal, hát ilyen az én formám, mit
mondjak.
Persze ezek után reménytelen volna állítanom, hogy
valójában mennyire boldog is vagyok, senki sem fogja elhinni és mindahányan
utálkozhatnak, hogy milyen anya az ilyen, ám aki ismer, tudhatja reflexből,
hogy nekem az utóbbi lehetőség sokkal tetszetősebb, és úgysem bírom a Für
Elise-t, míg mindenki más, hogy úgy mondjam, érdektelen kissé.
A katicás hasonlat egyébként akkor fogant meg a fejemben,
mikor zoknit próbáltam húzni az ágy szélén görnyedve irdatlanul megdagadt
lábfejemre, de 4 dimenziós pocakom aktívan akadályozott, én pedig nyögve
küzdöttem, mely hangok alapján lakótársam, az Idős Szellemnéni bízvást hihette,
hogy szülök, miközben egy kisebb csapat kosaras molesztál épp tettleg.
De mit is tehetne, azon kívül, hogy feltesz főni egy
kávét a fiúknak?
Idős Szellemnéniről azt érdemes tudni egyébként, hogy
hihetetlenül cuki, ám lopva közlekedik, szinte soha nem is hallani, ezért
állandó rettegésben élek, hogy meg fog halni és én nem veszem észre, csak 5 nap
múlva, vagy meg is tette évekkel korábban és már ektoplazmával borítottan
levitál közöttünk. Ezt cáfolni látszik a tény, hogy egyszer kaptam tőle kettő
darab krémest (amit rögtön be is falánkoltam és ügyesen ki is hánytam azon
szent pillanatban, órákon át érezve az orromban a kellemetlen bizsergést és egy
fura illatot. Megjegyezném, hogy ez is a terhesség egyenes következménye, arról
nem is beszélve, hogy hajdani fürgeségem tovaszállván, csak göcögni bírtam,
mint egy kis dinnye, és épp nem időben értem oda vécécsészepajtásomhoz. El sem
tudjátok képzelni, micsoda élvezet porcukros-gyomorsavas habot takarítani
négykézláb egy szál alvóspólóban a hideg kövön, óriás pocakkal, epét
fecskendezve az orrotokból. Jobb, mint a vidámpark. Kár, hogy répa nem volt
benne, ez hibádzott csupán. Legközelebb lesz nálam, apróra vágva, zsebben, ne
ezen múljon.)
A zoknis történetnek egyébként az lett a vége, hogy
leborultam az ágyról, mint egy döglött fóka és bevertem a fejemet a
kisasztalba. (Szóval jobb lett volna a kosarascsapat mégis, legalább az egyik
biztosan elkapott volna. Már csak reflexből is, a labdaforma miatt.)
Lakótársam, ha mondhatjuk így, nyilván szintén
összeizgulta magát, hogy mi lehet velem, és felmérte, hogy nemigen tud nekem
segíteni, mint ahogy én sem őneki, ha és amikor kizuhan a kádból. Ki vagyunk
segítve egymással. Törött ezzel-azzal fetrengünk majd szomszédos szobákban és
soha senki nem fogja megtudni, mi is történt velünk. Tévesen sorozatgyilkosokra
gyanakszanak majd. Ha egyáltalán felfedeznek minket.
Talán csak egy sanda vízvezeték-szerelő, aki rajtunk
óhajt meggazdagodni azáltal, hogy a folyó (mit folyó, ömlő) kádat előre
megfontoltan hanyagul szereli, hogy többször jöhessen. Neki biztosan
hiányoznánk. Mondanám, hogy az alattunk lakónak ugyanezen okból kifolyólag
(haha, ezdeszarvoltmármegint) pedig biztosan nem, de szerintem ő is halott már,
csengetésre sem reagál, azóta is a plafonját bámulja, nyála folyik,
szívében döbbenet.
Ha majd rátalálnak véletlenül, őt sejtik a 3. áldozatnak.
De ti ne higgyétek el.
És ha már szóba kerültek a megdagadt bokák, ki is
fejteném, engedelmetekkel. (Egyébként meg ez az én blogom, azt csinálok, amit
akarok.) Valamely rejtélyes anomália folytán csak lapos talpú cipőben dagad a
lábam, nyilván ez része annak a másik anomáliának, hogy lábujjaim valami
rettenetes genetikai torzulás következtében úgy vannak ferdülve, hogy a
platformtalpú, nyitott orrú kurvacipők sem nyomják, sőt. Sajnos itt
belekerülünk egy ördögi körbe, mert a rosszalló tekintetek miatt időnként
kénytelen vagyok lapos talpú terhescipőket hordani, amiket felvenni sem tudok
rendesen, a falnak kell támaszkodnom, leülni tilos, mert akkor nem bírok
felállni többé, és nem óhajtok egy sarokban szülni.
Figyeljünk arra, hogy ha nagyon előrehajolunk, különféle
izgis dolgok tolulhatnak torkunkba, szabadulásra várván.
És mivel nehéz vagyok, lihegek és izzadok, fejem
vöröslik, ámde dagadt lábbal másnap már nem férek bele a kényelmes
magassarkúkba, mert nagyjából olyan benyomást keltek, mint amikor a kelt tészta
fut ki a vájlingból.
Külön öröm, hogy estére már csak ollóval bírom lehántani
a lábamról a cipőket. (Szóba jöhet még: feszítővas, elemes cipőlehúzó robot,
fakanál, teljes láb letépése, bár mindent összevérezne és takaríthatnám fel, de
iszonyúan lusta vagyok.)
Kedvenc csizmámat egy alkalommal 20 percig morzsoltam le
magamról, a végén már sírva; annyira elfáradtam eme művelet végzése közben,
hogy sikerem után rögtön eldőltem és elaludtam, majd hajnalban ébredtem arra,
hogy még mindig hídként ívelek az ágy és a padló közt, valamint pisilnem kell,
de elzsibbadtam. A mosdóhoz való eljutási technikámat bármely kezdő kígyó megirigyelhette
volna. Bocsánat, javítom: egy kezdő kígyó, aki lenyelt egy elefántot.
Mezítláb kellene járni, de Pesten ezt mindösszesen
egyszer próbáltam meg (nem merem felidézni, hogy milyen körülmények vezettek
idáig, felteszem, közrejátszott néminemű szeszesital és az éjszakai
buszjáratoktól való ösztönös idegenkedés) és hazaérvén nagyjából még Domestos-ba
is lógattam a lábamat, mert kettő – helyenként három – centiméteres koszkéreg
alakult ki a talpamon, masszívabban, mint egy forró nyári napon aszfaltba
olvadt tornacipő.
Nem akarom tudni, mi alkotta, de az biztos, hogy
ellenállt volna egy közepes napalmtámadásnak.
Az ezt követő napokban többször előfordult, hogy visítva
ébredtem és félálomban a fürdőszoba felé vettem az irányt, hogy lesúroljam az
esetleges maradványokat, mint Ágnes asszony, ugye.
A legnagyobb veszélyt azon állampolgártársaim jelentik,
akikkel az A-ból B-be való eljutásomat támogató törekvéseim közepette találkozom.
Kettőféle van belőlük mindösszesen. Az első csoport tagjai nyilvánvaló
rosszallással tekintenek rám, és ezt gondolják: „idejön terhesen, csak azért
felcsináltatta magát, hogy átadják neki a helyet, én nem teszem meg, miféle
ember az ilyen és még direkt az orrom alá dörgöli a kibaszott hasát neki, és
különben is, járjon kocsival, minek veszélyezteti a gyereket a tömegközön, ahol
senki nem adja át neki a helyet, milyen anya az ilyen”.
Míg a másik csoport hasat simogatni akar. Nekem
hányhatnékom van, állandó pisilhetnékem, de leginkább ellenérzéseim az állatsimogatókkal
kapcsolatban, mert nem tudom visszarettenteni őket.
Pedig igyekszik előtörni belőlem egy könyökütés.
Már az „ez nem is baba, súlyos bélfertőzésem van
valójában, attól puffadok” – szöveg sem segít.
Pedig kiváló.
Ha kicsivel kevesebb önbizalmam lenne, még azt hinném,
hogy nem vagyok vicces, de így tudom, hogy nem mindenki képes szeretni ezt a
fajta humort.
Bár készséggel elismerem, hogy nem segítem elő vele a
világbékét.
Aljas provokátor vagyok, a nyakam is direkt hámlik a
napégéstől a mínuszhúszban.
És még az alienes pólómat sem értékelik, hát meg kell
őrülni. És tudom, hogy fujj, fujj, de mikor látom a „Giger, az Alienek apja” - posztokat,
mindig kikívánkozik belőlem, hogy „Az enyém ugyan nem.” Hahh, nincs már lelkem, egy darab sem, a
jehovatanújalány meg is mondta múltkor, hogy én vagyok a megtestesült gonosz
avagy annak a gyermeke, de majd meglátom, hogy
a hatalmam nem tart már sokáig. Kissé meg is lepődtem, hogy honnan
alakulnak a fejében ilyenek derült égből, de aztán nem bírtam ki és közöltem
vele, hogy így is van, jól illusztrálja, hogy mindhárom nevem 6-6 betűből áll.
Ennél a pontnál felfelé sandított, hátha lecsap rám egy villám vagy egy igazságtévő
csodaszarvas, de semmi. Biztos úgy vélték, hogy kár belém.
Pedig csak annyit mondtam, hogy ne haragudjon, de jelen
pillanatban nem tudna lekötni a mondandója.
Rosszul viselte, mert szerinte is ketten vagyok már, két
megmentett lélek pedig több, mint egy. MLM - rendszerben megy ez is.
Pedig azt nem is tettem hozzá, hogy élő házi vízműként az
egyetlen célom, hogy kedves kis edénykébe anyagcserélhessek, de mostazonnal –
jelleggel. De ha adna füzetkét, elolvasom majd a vécén.
Lusta is vagyok, mint azt korábban is említettem (tessenek
csak utánanézni, nem szaladok el, csak hengeredem), bár ez volt már korábban
is, úgy rémlik. Viszont ennek is vannak fokozatai, én elértem azt a szintet,
hogy inkább hagyom, hogy nyalkás brigyók (kösz, Lewis Carroll) úszmányoljanak a
bögrémben, de nem mennék kiöblíteni, viszont ráöntöm a következő, más
természetű bármit. Igaz, fintorgok.
Legalább ez.
Leendő gyermekemet is valószínűleg az első adandó
alakalommal el fogom hagyni a szobámban vagy szobájában fellelhető
rendetlenségben.
Még a kiságy sem lesz biztos tájékozódási pont, azt is
ellepik a mindenfélék.
Az az egy biztos, hogy nem lesz köztük perverz vigyorú
műanyag fiserprájsz játékállat, azoktól még engem is kiráz a hideg.
Iszonyú.
Akkor már inkább három pár zoknit minden lábra.
Vagy a Für Elise.
Vagy egy Für Elise-t játszó zokni.
Vagy egy Für Elise-t játszó fiserprájsz játék zokniban.
Na nem, azt azért mégsem.
Hátmilyenanyaazilyen.
És még Dévidhasszelhoff koncertre is elviszem majd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése