Exkluzív cukorpite! Igen, elérkeztünk ehhez a történelmi pillanathoz is: végre képekkel (saját, személyes, enkezem által készítődött, nem innen-onnan lelopkodott avagy fotosoppolt fényképekről beszélünk) illusztrálom remek bejegyzéseimet, ez esetleg sérthet némely embereket a világnézetükben vagy a jóérzésükben, nyilvánvalóan ők nézik meg először, hogy szabadon hőböröghessenek, hát tegyék, jó étvágyat. Mint előző alkalommal, most is Pej "Hank Moody" Mihály a felelős, tekintve, hogy rajongása az előző veszélyes epizód óta sem szűnt lobogni, ezúton is köszönöm, még akkor is, ha halványan sejtem ám, hogy tulajdonképpen csak pálinkára hajt. :) (Először életem szörnyű titkait akartam megosztani így négyszázszemközt, persze merő lustaságból, mert abból már van egy felhasználatlan kész fejezet, amit 2 mondat után sikoltva dobtak vissza a kiadók, de még legmerészebb álmaimban sem merném fotókkal együtt közzétenni, talán csak a halálom után egy vakmerőbb jogutódom, így kicsit könnyedebb témát voltam kénytelen találni, bár fejem fölött most is bugyik libegnek.)
Ma annyit szeretnék elmondani, hogy újra bebizonyosodott, hogy rossz szeletén élek a világnak, tekintve, hogy mindenhol teljes erőkkel dübörög a nyár, csak nekem jutott osztályrészemül a hideg és undok valóság, ezen okból kifolyólag döntöttem úgy, hogy elmesélem kalandjaimat a hűtőszekrénnyel, aki - bár vitathatatlanul az értelmetlenül nagyra becsült civilizáció terméke, s mint ilyen, állítólag boldogabbá teszi életünket - számos rémség forrása, s meggyőződésem, hogy valójában benne laknak a szörnyek, nem pedig a szekrényben. Egyértelmű tehát, hogy róluk kellene trashfilmet forgatni, s hogy ez még nem történt meg, bizonyítja, hogy valóban jeges rémület (hahaha) szorítja össze kicsi szívünk, ha rágondolunk, s hüppögve bújunk az ágy alá, a barátságos rémek mellé, kik megsimogatják fejünk, és adnak nekünk lopott csokoládét.
Először akkor gondoltam ezt, midőn a múlt távoli homályában valamikor rántottát óhajtottam, ámde ennek fontos alapanyaga, a tojás, ijesztő dologgá változott, mint azt láthatjátok, kapcsolódva gasztronómiai iszonyomhoz, nyilván az sem segített, hogy egyik kedvenc könyvemben, a Szekrényjáróban az egyik fóbia a tojástól való félelem, mert nem lehet tudni, hogy mi van bévül, ami a lenti kép tükrében egy fokkal sem kevésbé irreális, mint a forgóajtóban való bennszorulás, agyontaposódás és végül csúf megfulladás halmazától való szorongás, amely azóta kísért, számos más dolog mellett (amelyek közül előkelő helyet foglal el a mérhetetlen mennyiségű kávéfogyasztás miatti hirtelen szívleállás a 7-es buszon, közvetlenül azután, hogy felszeletel egy mozgólépcső és játszi kisdedek tipornak el egy macskaköves útszakaszon), mióta itt élek.
Ezek után mindig nagyon óvatosan nyitottam ki a hűtőajtót, közreműködött persze a Szellemirtók című opusz is, sosem lehet tudni, hogy mi ugrik elő és rád, pláne, hogy nyilvánvalóan hideg a keze, s azt mindenáron kis nyakadra akarja helyezni, erre különösen érzékeny vagyok, s azt még csak nem is feltételeztem, hogy nyáladzik is.
Következő sokként ért, hogy egy már egy másik bérleményemben (igazolva gyanúmat, hogy a gépek igenis kommunikálnak egymással, amit mi fizetünk, minden értelemben) egy véletlen jégkrémzabálási kísérlet folytán egy gigajéghegyet találtam a fagyasztórekeszben, azt, amely a Titanic-ot is elsüllyesztette, s a megtorlástól rettegve a mi hűtőnkben rejtekezik, a globális felmelegedésnek fittyet hányva, míg társai, az Igaztalanul Mellőzött Jéghegy Felszabadítási Front ki nem mentik, s messzi tájakra ragadják, a belébe fagyasztódott több éves néminemű vegyes zöldséggel karöltve, ki hiába fagyott, erőst oszolik s csoffad, hogy fokozza gyönyörünket.
Így hajszárítóval (egy újabb gép, hahhh) megpróbáltam felszámolni egyeduralmát, kedvelt lakótársam hathatós közreműködésével, természetesen, de több furcsa dologgal találtuk magunkat rögvest szemközt. (Nem mertem megörökíteni, mert nálam is van egy határ, bármennyire hihetetlen az általam kedvelt filmek láttán, de egy effektív takonnyá hidegült hajcsimbók himbálózott vidoran s virtuózan az oldaláról.) Az egyik, hogy valamiféle azonosítatlan habos köpet materializálódott lassan, a jégből kiolvadva, szemlátomást uralni óhajtván a világot. Elsőre levágott ujjnak gondoltuk, majd kissé továbbmentünk a levágott pénisz irányába (ez történik, ha kettő egyedülálló lány összeeresztődik, Kedveskéim, mindenhová hímtagokat vizionálnak), de végül nem tudtuk meg, mi az, mert hangok vagyunk és megfogni egyikünk sem merte, csak visítoztunk, és egy tompa késsel ügyesen kifeszegettük, majd a mosogatóba dobtuk, hogy folyjon le, ha akar, de onnan már ne térjen vissza, akár pénisz, akár nem. Titkon reménylettük, hogy aranylánc lesz, vagy más ilyes, túl sokszor néztem meg a Made in Hungáriát. Azért okulásul közzéteszem, hátha valaki felismeri, ezzel is bizonyítva egy újabb gépek által szőtt összeesküvés-elméletet, s mindezek mellett esetleges értékes voltára fény derülvén kipumpálhatjuk a lefolyóból.
Nem túl biztató még ebből a szögből sem, de közben élelmiszereink halkan romladoztak a hűtőtáskában, így folytatni kellett a heroikus küzdelmet, mit sem törődve a rohadó húslé és társai kft. egyre erősödő szagával, mellyel jegünk óhajtott eltántorítani a további erőfeszítésektől, nem is beszélve a random kizuhanó, hólyagosra romlott sültkrumplidarabokról. (Vajh önszántukból kerültek-e a hűtőbe, avagy behurcolta őket valaki? Megannyi gyötrelmes kérdés...) Következő problémánk, hogy egy ismeretlen rendeltetésű vezeték szintén jégbe fagyott, s kiszabadítani semmi módon nem sikerült, így kis kék lavórba állítottuk őt, és teljes szívvel pozitív sugarakat küldöttünk neki. Remek pillanatkép alant, egy csepp épp zuhanórepülést végez, valóságos szagorgiát rántva maga után, minő dőzs és öröm, hogy a konyhaablak nem nyitható.
Azt hihetnénk, hogy a legutolsó titkos megkövesedett sajtmártás-darabok körömletörtéig való eltávolításával véget ér a történet, de nem, sajnos, hiszen kedvenc Zsuzsánkról van szó, aki vonzza a bajt és a lételeme a káosz, bár nem saját elhatározásából.
Ugyan a korábbiakra nyúlik vissza ama esemény, melyet remekül felvezettünk eddig, de azonos bérleményhez kapcsolódik.
Egy könnyed tavaszi napon (ezek a legveszélyesebbek, mert szívünk eltelik mézharmattal, s nem várunk támadást) Kedveskénk kettő rejtélyekkel telített ételhordó dobozt fedezett fel az ülőbútor alatt, nem is a hűtőben, csak sunyin lapulva, lakástulajunk méltó örökségét, s kíváncsiságtól terhelten, kevés vívódás után egyiket kinyitotta. A szag, amely abban a pillanatban szülőházának szelemenjéig áramlott, messze felülmúlt minden addigi szagot, megszorozva harmincöttel, amely valaha rothadás címszó alatt e bolygóra lihhantódott. Sajnos - mivel Kedvesként könnyezett, szédült és ájulni akart egyszerre, nem tudta behatóan megfigyelni a gyilkos doboz tartalmának valós állagát, csak egyetlen odavetett, letálisnak bizonyuló pillantásból feltételezte (volna, ha agya nem áll le abban a szent másodpercben), hogy ez bizony leves, drágáim, bár az evolválódott fajtából (vö.: őskáosz, ősleves), tetején szép, színes-szagos-darabos penész-illetve dinoszaurusz-szigetekkel. Nem kapván levegőt már több perce, határozottan a wc-be löttyintette büdöskispajtást, de ahh, ekkor derült ki az eleddig elleplezett, szörnyűséges titok: a lében egy gigászi oldalas hevert, vérezve, csonttal, halottan. Pusztán a tényleges egyetlen civilizációs eredménynek, a Tiret-nek (nem foglalkoztat, hogy mily mértékben ingyenreklám, mert nagy barátom ő e naptól) köszönhető, hogy megmenekültünk a pusztulástól, Kedveskéim, bár rettegek még csak a gondolatra is, hogy egyszer előtör a gonosz és bosszút áll.
Emígyen:
Megyek is megkeresni a Kedves Fantomomat az ágy alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése