A rettegés tejberizse

Kedveskéim!

Már rögtön az elején meg kell jegyeznem (e kora hajnali órán, villamosmegállóban várakozó undok ifjakat felzaklató Nancy Sinatra-s csizmában elkövetett hazatérés után), hogy ez a bejegyzés Pej „Simon” Mihálynak köszönhetően jöhetett létre, aki volt szíves olthatatlan rajongásának hangot adni, s én botor módon kettő bejegyzést is ígértem neki  a kedves bülbülszavaktól vakon (mely fogadalmat nyilvánvalóan nem tudom teljesíteni, ó jaj) s józan ítélőképességemet sutba dobva szép ívben, tehát a továbbiakban őt terheli az összes felmerülő  felelősség, mivel én jelen pillanatban nem vagyok túlzottan beszámítható, midőn bensőmben némi alkohol és koffeintabletta egyidejűleg dübörög,  bal lábfejemből egy váratlanul előugró asztallal lezajlott konfrontációt követően takaros vércsermely csobog, s gyötört gyomromnak némi leves óriásbögréből történő bevitelével illetve jegeces körtelé változó intenzitású elkortyolgatásával próbálok vigaszt s enyhet nyújtani mindezidáig vajmi kevés sikerrel, a földön kuporogva törökülésben, annak biztos  tudatában, hogy a nap, melyre épp virradok, nem csudás, s híján lesz mindenféle madárdalnak és örömnek, s megvilágosodván helytelen munkamódszeremet illetően, mely valós idejűvé emeli a blogírás folyamatát, ahelyett, hogy pontosan, szépen,  ahogy a csillag megy az égen (kedvelt József Attilánk szerint), előregyártanék pár szöveget, s unott arccal posztolnám azokat vészhelyzet esetén. Kevéssé motivál továbbá, hogy még mindig a tegnap esti hipergiga (nem Asylum, hanem tevőleges) patkánnyal való belvárosi találkozásom hatása alatt vagyok, s minduntalan a hátam mögé kell tekintgetnem, mert surranó léptek halk neszét vélem hallani közvetlen közelről, s felemészti energiámat, hogy ne kezdjek el a csillárról lógva sikonyálni, miközben a holnapi-mai munkanap réme is kísért. (Elképzelhető, hogy hibák is lesznek, ahh, mily szörnyű leírni.) Nos.

Szünet.

Korábbi konyhaművészeti remeklésem osztatlan sikere folytán úgy döntöttem, hogy – vállalva a kockázatot, hogy egyre kevesebben fogják elhinni, hogy néminemű kilengéseket leszámítva valóban tudok főzni - megosztom veletek egy másik elképesztő főzés címén létrehozott műremekem hiteles történetét. Nyilvánvaló, hogy ezek elszigetelt esetek, s kapcsolatuk a valósággal pusztán a véletlen műve (ha nem számítjuk bele, hogy egy alkalommal egy serpenyőnyi olaj hathatós segedelmével kis híján magamra – s kettő darab vihogó tettestársamra - gyújtottam épp aktuális bérleményem); mi más bizonyíthatná ezt ékesebben, mint a tény, hogy a saját magam ellen elkövetett gasztronómiai merényletek ellenére még mindig életben vagyok, habár fellegként közeleg a  bűvös 27. születésnap, mint olyan, tehát villámsebességgel létre kell hoznom valamiféle életművet, mégpedig a jelentősebb fajtából, mert gyanítom, hogy az utókor legalábbis kétkedve tekint majd A Véres Oldalas visszavág a wc-csésze irányából munkacímű képregénykezdeményemre..

Fabulánk azokban a bús emlékű időkben játszódik, mikoron hősnőnk még rapszodikusan étkezett, mert a Sors kegyetlen rendelése folytán időszakos rendszerességgel elszivárgott az adott hónapra felhasználható anyagi eszközalapja, s előfordult, hogy bármily fertőtlenítés – és domesztoszszag -mániás is volt, mégis vágyakozva fordult meg az utcán egy félig elfogyasztódott, majd különös kegyetlenséggel egy félreeső kapualjban felejtődött hamburger után, de nem volt elég gyors; így rákényszerült a kreativitás magasfokú alkalmazására a mindennapi kenyerének előállítása során, tökélyre fejlesztve a különféle készítmények fúziójának művészetét.

Aznap késő éjjel, tekintve ama nem elhanyagolható tényt, hogy háztartásnak csak kis jóindulattal nevezhető életvezetési próbálkozásában mindösszesen tej, rizs és egynémely maradványok voltak fellelhetőek, kiváló helyzetfelismerő készségről téve tanúbizonyságot, tejberizzsel próbálkozott. Az elejéig szépen eljutott, ám nem tudni, miféle kísértő, léha érzet hatására felsejlett benne egy halovány emlékkép, mely szerint a fent említett remek táplálék elkészítése közben nem szabad elfeledkezni életünk ízesítőjéről, a sópajtásról. Nos, Kedveskéim, hogy ne érje szó a ház elejét, Zsuzsánk sózott bőséggel, de jaj, ezzel rémisztő események láncolatát indította el, mert aztán kóstolt, s arca torz fintorba rándult, hisz amelyet ő eledelébe főzött, nem javaslat szerinti kis só volt, úgy ám, hanem SOK só – nagyjából egy kisebb falu lerombolását követő rituális beszórást lehetővé tévő mennyiség -  (bár jódozott, ha ez számít; hősnőnk zsenge gyermekkorában ugyanis az orvosok nem kívánták elhinni, hogy nem pajzsmirigy-elégtelenség, hanem a közepesen kevés bevitt kalória szinte azonnali lemozgásának  okán éteri, vékony és áttetsző, s eredménytelen vizsgálatok sorozata után a fent említett anyag koordinálatlan bevitelére kényszerítették, mely élmény azóta is rémisztően, számos foggal mosolyog rá a tudatalattiból), amelyet már nem lehet jóvátenni, de szívbéli Zsuzsánk itt még próbálkozott. Először cukorral, majd még több cukorral, végezetül kóbor, ismeretlen eredetű porcukorral, hasztalan, csupán cukorkészletének megcsappanását idézte elő, ám édesítést célzó igyekezete nem járt sikerrel. Botor módon hitte, hogy van innen tetszetős megoldás kifelé.

Ekkor – eszesen továbbgondolva a szituációt – elkezdett lelkesülten mindenféle édes dolgot a tejberizsbe morzsolni eszelősen, amely teljességgel elvesztette étel jellegét, s egyre inkább egy rémisztő, 5. dimenzióbeli szörnyet kezdett formázni, mint oly sok minden más, mellyel kiskedvencünk kapcsolatba kerül. A legrosszabb döntésnek a háztartási keksz beleaprítása bizonyult, de Zsuzsánk hitte, hogy mindezek felszívják és rejtélyesen átalakítják a sót (habár kémiafakttal terhelt múltjában soha szó nem esett még csak hasonlóról sem, sóval kapcsolatos, könnyedén felidézhető ismerete a „sav és lúg egymásra hatásakor só és víz keletkezik” alaptétemény, de neki ugyebár pontosan ennek az inverzére lett volna szüksége a szorongattatások eme emberpróbáló óráján); s amit alkot épp, az nem egy veszélyes vegyi-biológiai fegyver, hanem emberi fogyasztásra alkalmas, ámbátor kissé alternatív tejberizs; de sejthetjük, hogy gondolatkezdeménye gyenge lábakon állt még önnönmaga számára is, mert ebben a fázisban kóstolni nemigen mert.

Ha itt abbahagyja, Kedveskék, még viszonylag emelt fővel távozhat a színről balfenéken, de nem, ő nem az a típus, aki félmunkát végez, ha idegen entitás létrehozása a kifejezett cél. Csalódottan konstatálta a kakaópor hiányát is, amellyel megkoronázhatná művét, így hirtelen felindulásból instant kávéval helyettesítette azt. A hatás frenetikus volt, Kedveskéim. A kávé, a tej és a háztartási keksz expeditív reakcióba lépett, írmagját is megsemmisítve a fogyaszthatóság gondolatának. Ezen a ponton hősnőnk már elég elkeseredett volt, hogy ne érdekeljék a részletkérdések, és heroikusan helyet foglalt, hogy vitaminokká és pajtásaikká alakítsa a világosbarna, szottyadó kekszdarabokat eregető, tudatra ébredő, kackiás ételkölteményt, a tetején egy darab kecses sárga gumimedvével. Nettó három falat után azonban rádöbbent, hogy ámbátor nagy erőfeszítések árán még felül tudna emelkedni vacsorájának küllemén, de a sóskávéskekszes utolérhetetlen ízkombinációt soha nem sikerül legyőznie végérvényesen, s mivel összes alapanyagát egy semmilyen sikerrel nem kecsegtető étekbe fektette helytelenül, aznap este fél zacskó szerencsésen, bár érthetetlen módon megmenekült főtt rizst vacsorázott.

A kegyetlen Végzet iróniája, hogy ez volt életének első (s mindezidáig utolsó is egyben) olyan tejberizse, amely nem kozmált oda.