Minden szempontból egyedülálló kismamakalauz kezdőknek és halandóknak

A világban leselkedő setét veszélyek

 1. rész: A férfiak

Kedveskéim!

Senkit ne tévesszen meg a cím, nem óhajtok hosszasan édelegni bármiféle habcukor dologról (légyen az tárgy, élőlény avagy ezek kombinációja), sem szemforgatva hastájékot simogatni rózsaszín kisruhában, avagy homályos ultrahangképekkel  - melyeken felsejlik egy avagy számos rendszertanilag kevéssé bekategorizálható egyed, ideális esetben egyetlen fejjel (ha kettő van, az sem baj, elnevezhetjük a leendő szüleményt Zaphodnak akár, ha engedi az Akadémia) - kitapétázni közvetlen és közvetett környezetemet.

Nem, Kisdrágák. Isten hozott, Valódi Világ, ki randa vagy és nagyon büdös.

Aki a címből és / vagy a fenti két mondatból tudta meg ama nélkülözhetetlen információmorzsát, miszerint babát várok (vagy a lassúbbak esetleg most), az itt megpihenhet. Mi a többiekkel folytatjuk tovább, nem várunk senkire, tehát sokkolódjatok csak kedvetek szerint.

Kisszámú elképedésmentes barátommal pedig száguldunk tova.

Fantasztikus sorozatommal (melynek első részét tartja kezében avagy monitorában az Érdemes és Érdemtelen Olvasó) pótolni óhajtom forrón imádott oktatási rendszerünk felvilágosítás terén felgyülemlett hiányosságait, mikoron is például női és férfi nemi szervek keresztmetszeteinek rajzait mutogatták mérsékelt lelkesedéssel a serdülő tanulóifjúságnak, mely tevékenység – valljuk be – vajmi kevés gyakorlati haszonnal bír, kivéve, ha mi vagyunk Patrick Bateman, ahelyett, hogy némileg életszerűbb dolgokkal foglalkoztunk volna.

Szó lesz hányásról és anyagcseréről általában, az egészségügy izgalmas visszásságairól, valamint a változásokról.

Ezek közé sorolható, hogy egy kedves barátom szerint nőtt a mellem. Ez nem igaz. Vagy ha mégis, nem túl gyors ütemű a növekvés, így mire elérném vágyott célomat, vagyis azt, hogy hamarabb vágjon mellbe a visszacsapódó lengőajtó, mint orrba, addigra már hasba fog vágni.

De legelőször a legnagyobb veszélyről essék szó.

Ó, azok a csodálatos fiúk és férfiak.

Megvárom, míg elül a nevetés.

Sajnos egyedülálló anyukaként kiválóan bele lehet  futni abba, hogy bármely hímneművel is akarunk bármilyen jellegű interakcióba keveredni, légyen az a leghétköznapibb kérdés avagy szigorúan habos kakaó elfogyasztása a délutáni órákban (tekintettel arra, hogy a napi előirányzott kávémennyiség már reggel elfogyott), elkerülhetetlenül (kissé nagyképűen, megjegyzem) és szinte kivétel nélkül mindegyik azt hiszi, hogy apát akarok fogni és a tökéletes jelöltet az ő becses személyében véltem felfedezni.

Nos, Kedveskéim, téves gondolatmenet mentén jutnak ők egy silány következtetésre. Nem óhajtok apát fogni, ugyanis – bármily meglepő – alienemnek van valós apja, a közhiedelemmel ellentétben nem a könnyed holdsugár libbent be lágyan szobám nyitott ablakán és nem is pici tündérkék csilingelő tüsszentésének következménye a jelen állapot.

Leginkább annak tudható be egyébként számos, általam az elmúlt hónapokban végiglátogatott orvos egybehangzó véleménye szerint, hogy a 27 a legtökéletesebb életkor a nőknél a gyermekvállalásra, mert „ekkor a legfoganóképesebb a szervezet”, bármit is jelentsen ez.

Örültem volna, ha erről például korábban értesülök.

Szinte látom, hogy petesejtjeim lesben álltak a bejáratnál, ordítva rávetették magukat az egyetlen arra kószáló hímivarsejtre és magukkal hurcolták annak minden tiltakozása ellenére.

Illetve azt is, hogy a legfoganóképesebbség miatt ilyenformán valószínűleg egy szopástól is teherbe estem volna; de ezt a poénomat nem szokták értékelni, hogy lehetsz ekkora paraszt, kérdezik.

Akkor is vicces. Mindenki bekaphatja. (Szerencsére azt már kevesen észlelik, hogy ez a mondat még az előző poén része, különben senki nem állna velem szóba többé, csak a nagyon elvetemültek – vö. barátok.)

Szóval nem vágyom apukát fogni.

Két dolog van jelenleg, amelyre vágyom: egy hányingermentes nap és jobb minőségű kávé az irodai kávéautomatába.

Köszönöm.

A férfiakkal kapcsolatban megosztanék egy remek példabeszédet, mire figyeljünk, satöbbi.

Eléggé el nem ítélhető módon szórakozni vágytam, ami nálam korábban karonfogva járt némi égetett szeszipari végtermék elfogyasztásával, e tevékenység mostanság erőst ellenjavallott, így óriás önmérsékletről téve tanúbizonyságot pusztán nevetséges radioaktív tonik és baráti köre társaságára szorítkoztam.

(Hozzátartozik az igazsághoz, hogy mióta közölték velem, hogy időnként egy-egy pohár sör elnyalogatása nem ártalmas, azóta egyáltalán nem óhajtok alkoholt inni. Míg addig…)

Nagyszerű volt a koncert, egészen ama percig, míg egy erősen agyhalott küllemű ifjú fel nem kért. Namármost. Megsajnáltam (szokásom ez, bár teljesen irracionális szokás) és szeretek táncolni, így bájosan kezemet nyújtottam.

Kedveseim. Egyike volt számos nem kellően megfontolt döntésemnek, bár gyanakodhattam volna, hisz pulóvere fölött bőrkabátot viselt a nettó 70%-os páratartalomban.

Elég szuggesztív válfaját művelte a táncnak, mit ne mondjak. A zene szemlátomást zavarta, viszont nagyon komolyan vette a szövegben elhangzó „shake it, baby” fordulatot: iszonyatos sebességgel elkezdett ugrálni egyszerre több irányba, két kinyújtott kezét – melyeknek én lógtam a végén - pedig váltakozó intenzitással és amplitúdóval rángatta jobbra-balra, mintha egy tornádó próbálna csocsózni, egyemmeg, én meg a teljes argentin válogatottat képviseltem ebben a mérkőzésben, fejecském előre-hátra lifegett és nyaklott, miképp egy baszott rongybabáé (szó szerint) és nagyon erősen kapaszkodtam, biztos voltam abban, ha elenged, Föld körüli pályára állok.

Soha még előtte nem tűnt ennyire hosszúnak kettő és fél perc.

Ám relatív fiatal lévén, megfogyva bár, de törve nem kerültem ki az ütközetből.

(Itt megjegyezném, hogy eldöntöttem: nem fogok terhestornára és hasonló borzalmakra járni, ahol tréningruhában kell nyögni és bélgázok visszatartása közbeni erőlködést imitáló arcokat vágni jógaszőnyegen, inkább havonta háromszor megsergettetem magam csocsóbajnokunkkal, milyen remek. Természetesen ez kiváltja a szülés utáni flabéloszozást is, csudásan kifundáltam, lám-lám.)

És mindezen borzalmak megkoronázásaképpen megpróbált felszedni. Pff.

Na, őt például biztos nem zavarta a gyerek.

Azért nem, mert ő is az a típus volt szerintem, aki bízik benne, hogy ha mázlija van, le is szopják közben.

(Igen, tudom, eladtam a lelkem egy szar poénért, de én nagyon nevettem, és ez a lényeg. Végtére is ez az én blogom.)

A második atrocitás akkor ért ezen az estén, mikor úgy döntöttem, a hazavezető út hátralévő részét taxival óhajtom megtenni, én nem gyaloglok hajnal 2-kor, kismama vagyok vagy mi, pihennem kell, plusz a friss-ropogós költözés miatt nem is ismerem még annyira a környéket.

Taxi megérkezik, remek.

Beszállok hátra, látványosan tudomást sem véve arról, hogy a sofőr kinyitja az első ajtót nekem.

Cím bemondva, haladunk.

Konszolidált anyukaként ülök hátul, mikor megkérdezi, nem iszunk-e meg egy kávét. Mondom, nem, köszönöm.

(Mivel nem először szegezik nekem ezt a kérdést random hímnemű állampolgárok a kora hajnali órákban, elmondanám a véleményemet, okulásul. Alant.

Kedves férfiak!

Nem, semmi kedvem meginni egy előző délután lefőzött, zaccos, hideg és zsírfoltos felszínű presszókávét mosdatlan kézzel megfogott pucér kockacukorral, rosszul elmosott csészéből egy, az albérletetek közelében fekvő talponállóban, ahol mindenki egymásra és / vagy a pultra támaszkodva olcsóborszagot áraszt, ketten dulakodnak, valaki pedig mások söröskorsóját veri le tántorogva.

Mivel hajnal 2 környékén viszonylag kevés valódi kávézó van nyitva, nem a bizalmatlanság beszél belőlem, hanem a tapasztalat.

Ezúton kérlek benneteket, hogy találjatok ki valami frappánsabb szöveget, ha ismerkedni óhajtotok. Ennél még bélyegalbumokat is szívesebben nézegetnék, pedig az kb a nyolcvanas évek vége óta számít béna szövegnek.

Köszönöm az együttműködést!)

Tehát a taxis. Következő kérdése: szeretem-e a felszabadult szexet.

Mivel a felszabadult szexnek köszönhetően tartok most ott, ahol, erre a kérdésre inkább nem válaszolnék.

Ő nagyon, azt mondja.

Nagyszerű.

Mindig jó hallani, hogy embertársaink élete szép.

Azt kérdezi, én mit gondolok, vajon mindenki szereti-e.

A beszélgetés egyre abszurdabb irányt vesz.

Nem tudom, nem voltam még mindenkivel, gondolom, de szerencsére van fék az agyam és a szám közt, így azt mondom, hogy nem igazán foglalkoztat ez.

Erre, Kedveskéim, MEGÁLL EGY HALÁLOSAN ISMERETLEN KÖRNYÉKEN ÉS MEGKÉRDEZI, HOGY AKAROK-E SZEXELNI.

Mi ez, valami kapcsolt szolgáltatás? Hazaviszlek, oszt’ megbaszlak, kisanyám, a fuvardíjat pedig annak függvényében állapítjuk meg, hogy mennyire volt jó?

Morbid szituáció. Erősen befelé kell harapnom a nevetést.

Mint valami rossz pornó, ahol megpróbáltak sztorit rittyenteni az akció köré, mert azt hiszik, van rá igény, a színészek meg erőlködnek, hogy hitelesen adják elő a sütiárus kislánykát és a vízvezeték-szerelőt, aki nem kapta meg a bérét, de csokiskekszet akar.

Ez a hasonlat nem segít visszatartani a nevetést.

Újra megkérdezi.

Na ezzel a kérdéssel az a baj, hogy nem tisztázott előttem, hogy arra gondol, hogy most azonnal akarok-e vagy arra, hogy általában.

Mert most speciel nem akarok, általában viszont igen, ám akkor sem ővele.

Így a legmélyebb állatszelídítő hangomon (a titka, hogy gyomorból jöjjön), lassan, tagoltan közlöm, hogy nem, de köszönöm a lehetőséget.

Még kétszer megkérdezi. Gyomornemem hallatán elkezdi ecsetelni méreteit (hosszú, vastag és kemény, ha érdekel valakit, engem nem érdekelt, mégis elmondta, szenvedjetek ti is).

Ó, Uram, miért büntetsz engem.

Sóhajtok, majd közlöm, hogy ebben a témakörben nem fogunk tudni közös nevezőre kerülni, sem közös sehová úgy általában.

Jó, akkor szálljak ki.

Kiszállok és ellibegek egy irányba, de ennyi erővel bármely más irányba is libeghetnék, fogalmam sincs róla, hol vagyok.

Az autó még ott áll.

Mire vár, hogy visszafordulok?

Itt egy kicsit megsajnálom; szegény, milyen szar élete lehet.

(Látjátok, erről beszéltem. Hülyevagyzsuzsabazmeg. Még ezt az állatot is képes vagyok megsajnálni. Na jó, annyira azért nem, hogy visszaforduljak. J )

Még utánam kiabál, hogy pedig mutatna új dolgokat.

Pff. Mit? Egy pucér majmot a biztonsági övvel a szélvédőre kötözve?

Nagyjából 35 perces frissítő séta után hazakeveredem, inkább a véletlennek, semmint a tájékozódási képességemnek köszönhetően, gyaloglás közben egy srác elhúz mellettem kocsival, visszatolat és megkérdezi, ne vigyen-e el.

Muhaha.

A nap poénja, még a terhesvicceimnél is jobb.

Biztos kávézni akart.

Na, Kedveskéim, hát ezért nem akarok én apukát fogni.

folyt. köv. J