Főzelék

                                                                

Kedveskéim!

Gémél-fiókjaimban (megint egy ingyenreklám, hihetetlen, változtatnom kell ezen a tarthatatlan állapoton és ezentúl pusztán néminemű juttatás fejében írnom le szolgáltatók és termékek eltorzított, ámde közérthető neveit) végzett, teljesen hasztalan és értelmetlen – tekintve, hogy 2 illetve 7 %-át használom ki a két levelezőnek (a kukában lévő levelekkel és a napszakonként változó rókás háttérképpel együtt); és ha már itt tartunk, mifenének van egyáltalán kettő darab belőlük (valójában azért, mert meggyőztek, hogy kell egy hivatalos e-mail cím is, mondjuk az önéletrajzokba, ámde sajnálatos módon (a nevemből kifolyólag, természetesen, minden gond okozója) ez is úgy hangzik, mint valami bohókás szójáték, tekintve, hogy a teljes nevem minden létező variációját lefoglalta egy virtuális gonosz felhasználó, aki egész álló nap csak valós elnevezések variációit regisztrálja, hogy megnehezítse az életet, s utat nyisson a gúnykacajok előtt, nyilvánvaló, hogy csak engem akart mély depresszióba taszajtani; bár azt elismerem őszinte, bár csikorgó mosollyal, hogy a jelenlegi kényszermegoldásom még mindig jobb, mint mondjuk a lilaszexcicus22; míg a másik a célzott brendépítést szolgálja -  tisztogatás közepette találtam egy korábbi szösszenetet, mely kevéssé hűen prezentálja ugyan (nem kétséges, hogy elszigetelt esetről van szó) valós főzőtudományomat, ámde reflektál a métán közkedvelt gasztroblogokra, így – a népszerűség reményében, s okulásul – úgy döntöttem, hogy közzéteszem alant.

Kis változtatásokat szükséges volt eszközölni, úgynevezett személyiségi jogok védelme érdekében. (Kész őrület!)

Zöldbabfőzelék

                

Szereplők

• F1, korábban állandó jellegű tettestárs és mára már elhamvadott párkapcsolat (nem szó szerint, bár elismerem, hogy kétértelmű, lévén konyháról szó)
• F2 cica, F1 tulajdonát képezi (szép nagy tulajdon, bár megígértem, hogy nem írom le, hogy kövér, hogy ne lehessen ráismerni, de nem bírtam ki)
• F3, lakótárs
• Zsuzsa, a továbbiakban én  (Az egyik nem „F“ betűs ebben a történetben. A másik a zöldbab, de ő meg lesz evődve, így fel sem sorolom, nehogy megkedveljük.)

Az egész történet úgy kezdődött, hogy akaratunkon kívül büszke birtokosai lettünk 2 befőttesüvegnyi halódásközeli zöldbabnak, amelyek fennen hirdették, hogy augusztus 31 után nem hajlandóak még rábeszélés hatására sem jól lenni és ezt oly módon óhajtják majd kifejezésre juttatni, hogy undok barnává válnak. Remek.

Így tehát engem, mint gyakorló „bérből és fizetésből élő (sose értettem, miért kell ezt különválasztani, mikor ugyanaz…olyan, mint azt mondani: „barátaim és szeretteim“, ami talán jobban érthető is…J) dolgozó nő és háziasszony“-t, egyből nyomasztani kezdett a gondolat, hogy mi történjék a zöldbabbal. Kézenfekvőnek látszott, hogy zöldbabfőzelék történjék.

Büszke vidékiként elmondhatom, hogy eddigi életem folyamán annyi közöm volt a zöldbabfőzelékhez, hogy kis hibaszázalékkal 10-ből átlag 7 alkalommal sikerült felismernem, ha elém tették. (A 3 nemre az a magyarázat, hogy zsenge ifjúságomban kollégiumban laktam, ahonnan – csak érdekességképpen említem – majdnem kitettek a hideg utcára szepegni nem valós ebédjegyek előállítása és felhasználási kísérlete okán, de már elévült.) Ráadásul közvetlen környezetem azt a kőkori kulturális mamutvadász nézetet osztja, hogy amiben nincs hús, az nem étel. ( Habár én  - a minimálisnál alig valamivel számottevőbb húsfogyasztási szokásaim miatt - nem teljes szívvel osztom ezt az ideológiát, azért valószínűleg könnyebben és nagyobb szakértelemmel bontanék és dolgoznék fel egy malacot és néhány csirkét kis határidővel, mint hogy két sárga főzelék közül kiválasszam szemre, hogy melyik a tök.)

Szükségesnek látszott előtanulmányokat végezni. Legyen ez a Horváth Ilona-féle klasszikus, gondoltam elégedetten, hogy milyen nagyeszű vagyok, hiszen aki tud olvasni, az tud főzni is. (Ez egy hamis és káros eszmeiségű gondolat.)

Azt írja Horváth Ilona (ezek egyébként testvérek Horváth Rozival? Kész szakácsdinasztia… Biztos vannak még legalább ketten-hárman, mint a Borgiák és szanaszéjjel mérgezik az egész miskulanciát) - kissé lekezelően, megjegyezném, hogy a zöldbabfőzelék ugyanúgy készül, mint a krumplifőzelék. Hát köszönjük szépen, ettől most nem zártalak a szívembe. A hozzávalók felét persze nélkülözi háztartásom, miközben melegágya az olyan haszontalan dolgoknak, mint a kék ételfesték, mely állandó, kedves patakként csordogál kifelé a dobozából beszínezve minden létező dolgot a hűtőben, nyilván innen jött Aprajafalva ötlete. Jellemző. Tehát el kell caplatni a gazdaságosba (…ingyenreklám megint!!!!!), mert sokkalta lustább vagyok, mint amennyire környezettudatos, és a saját konyhakertre tett erőfeszítéseim rendre növények sikolyaival terhelt egetverő kudarcba torkollottak, még akkor is, ha mindössze annyiról volt szó, hogy „Neveljünk flakonban igénytelen mentát!“ avagy „Csíráztassunk babot környezetismeret órára!“ (Az én babjaim nyilván mutánsok voltak, mert SOHA nem mutatták, hogy szívélyesen segítenék előmenetelemet azzal, hogy egy nyamvadt bármit is kinyomjanak magukból, így rendszeresen el kellett kérnem sikeresebb társaim növényeit matekleckeírásért cserébe.)

F1-gyel küzdelmesebb volt vásárolni járni, feleim, mint egy óvodással, mert hiszti előtt ő már egész mondatokkal indokolta meg, miért kell(ene…) megvenni valamit, habár az egész logika hibás. Vesztett játszma belefolyni egy ilyen társalgásba. (Példa: Én: -Nem veszünk műanyag víztartó kannát, mert már van otthon 2 és az egyiket még mindig nem takarítottad ki. Haszontalan.

F1: -De hasznos lenne, ha megyünk kempingezni.

Én: -De ha megyünk, úgyis csak a jövő nyáron.

F1: -Na ugye, hogy hasznos)

Legyűrve a nehézségeket, hazaérkezés után főzni kezdek. Minden egyszerű és csodálatos, csupa szépet gondolok Horváth Ilonáról és az egész családjáról, akár babaarcú gyilkosok, akár nem. A szép gondolatok tartományába később beveszem saját magamat meg úgy általában, talán még egy nagy csapat hangyát is képes lennék szeretni. Még F2 cica is kedves a szívemnek, mikor odajön nyikorogni, amitől elfárad, eldobja magát a konyhakövön, hogy fekve nyühörögjön a továbbiakban.

Rámeredek, erős a késztetés, hogy – anyám szavával élve – „megküldjem“, de aztán inkább elmélázok, hogy miből van a cicacsipa. (A cica a történet szempontjából mellékszálat képvisel.)

Aztán következik egy problémás rész: tejföl és liszt. Ötös matekérettségivel és egy majdnem sikeresen teljesített főiskolai Matek I. tárggyal a hátam mögött kiszámolom: ha 4 személyre 2 dkg, akkor 2-re 1 dkg. Hibátlan.

Összeöntöm őket, mire minden átmenet nélkül egy utálatos ragadós földönkívülivé egyesülnek, amely szemlátomást csak arra vár, hogy kiugorjon az edényzetből és szottyanó hang kíséretében elragadja a karomat egy másik dimenzióba. Ezen a ponton még tudom magam vigasztalni azzal, hogy ennek ilyennek kell lennie, de azért megnézem az idevonatkozó részt: „simára keverjük“. Nézem a trutyit, ezt maximum betonkeverővel tudnám simára keverni, de talán csak én vagyok gyenge. Így azt teszem, amit a gyenge nők szoktak: segítséget kérek az erős férfi mintapéldányától. A számítógép előtt találom. Mélabús undorral rám néz, gondolatban szemlátomást pizzát rendel és emígyen szól: „Ebből hiányzik valami“, de simára kavarni nem hajlandó. Kösz szépen, majom, ezt mondd Horváth Ilonának. Nem is hiányzik belőle semmi, de azért felengedem vízzel, hogy legyen előrehaladás. Lakótársunk, F3 kitéved a konyhába, érdeklődve nézi küszködésemet, épületes párbeszédet folytatunk arról, hogy miért a szakácskönyv, majd szakmai tudását fitogtatva közli, hogy a liszt majd úgyis megdagad. Kit érdekel, de vajon ráönthetem-e a zöldbabra, kérdezem. Bizonytalanul bólint. Hát akkor ráöntöm. Hatalmába kerít egy homályos sejtelem, miszerint rosszat cselekszem. (Pont, mint mikor a koliban a 3 szint egyetlen vasalóján csináltunk sajtos pirítóst, de az égett maradványoktól mentesíteni nem tudtuk már.)

Elképesztő metamorfózisnak lehetünk szemtanúi. Az eddigi jó képességű zöldbabfőzelék pillanatok alatt iszonyú hörnyögő pépes-nyálkás hínárállattá  változik és szemlátomást ki akarja venni részét az evolúció gyönyöreiből. (Jelentem, tényleg megdagad a liszt, de igazából a dagadás szó nem írja le hűen a folyamatot. Jobb lenne azt mondani, hogy elkezdi utánozni az átlagos, túlnyomástól felrobbanó belső szerveket és azok hangjait.) Megrettenve felsikítok, lakótársunk közli, hogy sok lehetett a liszt. „Dehogyis, ennyit írt a könyv“ – mire kimondom, bevillan a tényvalóság és tipikus bazdmeg-élményben lesz részem, meglátom ugyanis a mérőedény beosztását. „Te állat,“ – dicsérem magam – „ 100 g az 10 dkg, nem 1!!!“

Nincs más hátra, megmutatom F1-nek, hogy milyen remek valósághű förtyögő földönkívülit alkottam neki keserves gyötrelmek közepette. Nem értékeli. „Akkor rendeljek pizzát?“ – kérdezi. Hát csakazértse. Beleborítom a lassan szövetes szerveződéssé váló élelmet a wc-be (kissé elgondolkodva azon, hogy nem lehetne-e apránként beadagolni F2 ételébe, ámde hatalmába kerít a rémület, hogy AZT a hűtőben tartsam, bár reménylem, hogy talán a hideg lelassítja), a pöfögő takony szinte fejest ugorva bluttyan, gyorsan rácsapom a fedelet, ki ne másszon titokban az éj leple alatt. (Valószínűleg sötétben egy jó darabig nem fogok kimenni pisilni, nehogy visszajöjjön értem, mint ahogy az trash-filmekben szokás.) A biztonság kedvéért utánalottyantok egy fél Domestos-t (ezt nem tartom ingyenreklámnak, mert hiszem, hogy egyik legjobb barátom ő; kapcsolatunk az évek hosszú folyamán olyan szintre fejlődött, hogy mindig van a táskámban egy kis termékminta helyes tasakban, mert ugye nem lehet tudni...:) ), majd a következő napon egy kis misztermászkölt, hogy a Domestos által legyengített, a véremre szomjazó lényt legyűrje a setét, kavargó mélységekbe. (Remek filmötlet, hogy a csatornában tovább evolválódik, majd kitör.)

Majd kivonszolom elgyötört testemet a konyhába, elmosom (inkább csak leradírozom) a gonosz trutymós eszközöket és újrakezdem. A változatosság kedvéért már tényleg 1 dkg liszttel.

Mivel talán mégsem egyetlen elszigetelt eseményről volt szó, elképzelhető, hogy a továbbiakban is lesz szó konyhaművészeti szörnyszülötteimről, Kedveskék.