Filmajánló

Kedveskék!

Lehet ám bekészíteni a pattogatott kukoricát (ha ezen az átokülte bolygón még van olyan hely, ahol létezik a civilizáció utolsó menedéke, a CSOKIS POPCORN, akkor, könyörögve kérlek benneteket, ne habozzatok nekem szólni, mielőtt orvul befalánkolnátok az összeset, hogy aztán degeszre tömve felhívjatok gúnyoskodni) és egyéb miegymásokat, félősebbeknek kisállatot, barátot, mert alant néhány kedvenc filmélményemet szeretném megosztani veletek.

Amikor azt írom: filmélmény, a valóságban azt gondolom: „film”-élmény. Ez egy általános figyelmeztetés mindenkinek, hogy itt kell abbahagyni, ha alább olyan alkotásokra számítasz, amelyeknek – hah, micsoda felesleges luxus – történetük van, rendezőjük neve nem holmi gabonapelyhes dobozról dereng halványan, és amelyeket valós random állampolgárok tekintenek meg egy dolgos, munkával telített nap avagy hét végén és aztán általános jó érzésekkel távoznak a vetítőteremből, arcukon mosoly, szívükben madárcsicsergés, nadrágjukon stratégiai ponton elhelyezkedő kólafolt, kezükben kabát és más, a sötétség leple alatt összegyűjtött értékek.

Nem, Kedveskék.

Az én kedvenceim nagy részét még a mozik közelébe sem engedik (ha arra tévednek mégis, akkor minimum egy, közepesen jó képességű szülői munkaközösség sztrájkot indít és a mozi tisztázatlan körülmények között, különös kegyetlenséggel porig ég); egyenesen a féltő gonddal kiválasztott, igen eldugott boltocskák leghátsó, elfeledett, nehezen megközelíthető, poros polcaira készülnek, ahol nyugdíjas földönkívüliek állnak sanda lesben, hogy azonnal el tudják rabolni az érdeklődőt és némi fájdalmas kiképzést követőn visszadobják a Földre, mint beépített ügynököt, miközben aláfestésként folyamatosan szól az egyik kedves ismerősöm által - tévesen – Pamutszemű Józsinak fordított világsláger. (Aki tudja, mi lehet ez, az 1. akaratán kívül hosszabb időt töltött a ’90-es években, 2. írja be kommentbe bátran, még lehet, hogy ajándéksorsolás is lesz belőle :D )

Egyes elméletek szerint ezeknek a „film”-eknek (az egyszerűség kedvéért az idézőjelet innentől elhagyom, mert rettentő lusta vagyok, de attól még mindahányan tudjuk, hogy jelen vannak, nem is kismértékben) egyetlen nézője van, és az is kis hibaszázalékkal pszichopata sorozatgyilkos. (Nem nehéz kitalálni, ki az. Ez az a pont, ahol világunk Truman show-i magasságokba szárnyal, az egyetlen kételyem ezzel kapcsolatban a már említett csokis popcorn elérhetetlensége folytán keletkezett.)

Nos. Jöjjön hát a mi kis kedvcsinálónk. Mindenki szórakoztatására és okulására. (Ha ezzel nem értetek egyet, Kisdrágák, akkor a véleménynyilvánítás előtt győződjetek meg róla, hogy nem dugdosok-e szörnyűséges jégvágó késeket a hátam mögött.)

Reklámszünet. (Ha az Ön cégének neve itt szerepelne, most milliók olvasnák. Fontolja meg!)

Az első kedvencem (nem a tényleges első, Kedveskék, hanem a birtokomban lévő remekművek közül ábécé-sorrendben az első, természetesen, mivel ugyebár a számokat a betűk elé soroljuk) a 9-es terv a világűrből, melyben a madzaggal belógatott repülő csészealjakon közelítő, szaténblúzos humanoid ufók három darab (egyikük  nagyjából félidőig Lugosi Béla, úgy bizony) feltámasztott friss halott (ez a tulajdonságuk meredt szemükben és kinyújtott karjukban tárgyiasul) segítségével óhajtják leigázni az emberiséget, mint olyant. Ennek a filmnek a fejfájásfaktora még gyakorlottak számára is igen erős, semmiképpen sem ajánlanám kezdésnek, bizonyítván, hogy az ’50-es években aztán tényleg nagyon tudtak.

A következő csodálatos nem más, mint a nagyszerű Anakonda 3. (Szabadon lehet üdvrivalogni.) Az első része még megdöbbentően nézhető volt, persze szigorúan ellenőrzött keretek között J, ám legnagyobb szerencsémre a 3. rész főhőséül – természetesen a rosszul animált, enyhe fogsorral rendelkező, utódokat világra hozni óhajtó óriás anakonda méltó párjául -  mindannyiunk ifjonckori bálványát, David Hasselhoff-ot kérték fel, hogy biztosítsa a színvonalat, amelyet a „Fokozódik a félelem” kulcsmondat volt hivatott megalapozni. Felbukkannak abszolút favoritjaim, az übergizda, elménckedő, ámde béna, a legnagyobb betonrengeteg kellős közepén is terepszínnel és nettó 20 kg tömegű fegyverzettel álcázott kommandósok, akikkel kapcsolatban felmerül a kérdés: hogy a fenébe voltak képesek eddig egyáltalán élni, akár egy szeparált kertvárosi környezetben, nemhogy elitkommandózni valamely titkos katonai dzsungelben. Valószínű, hogy édesanyjuk vagy a genetikai labor (ahol termesztették őket) főorvosa kapta ki kezükből az irdatlan recés handzsárt, melyet lazán retkes ruhájukra tűzve viselnek (vagy csak a kosz ragasztja oda), hogy nehogy halálra sebezzék magukat körömpiszkálgatás közben.

Kis kitérő, de megjegyezném, hogy az effajta csapat általános szereplője a trashfilmeknek; az esélyegyenlőség jegyében mindig van köztük legalább egy nő (sminkben, Kedveskék, az ész megáll és szégyenlősen arrébb oldalog), aki vagy jellemzően szőke és nagymellű vagy pedig randa és buta. Ha szerencsénk van, mindkettő, így dupla izgalom, amíg végül megérdemelten elhullanak, miképp az őszi légy.

Mellékesen szólva ezekben az alkotásokban az elhullás elég gyakori tényező. Jegyezzük meg: soha ne zárjunk a szívünkbe olyasvalakit, akinek nincs neve, és úgy szólítják elejétől fogva (nem a saját elejétől természetesen), hogy „te”. Várhatóan ő kezdi emelni a halálozási rátát, de legkésőbb 10 perc után végső útjára indul, melyet jó esetben csak diszkrét vérpettyek szegélyeznek.

Az Anakonda 3., ha érdekel valakit, kiválóan beilleszthető „a-laborból-kiszabaduló-mutáns-beste-körbevérengzi-a-várost” sémába. Nem sok ilyen váz van, Kedveseim, amelyre felhúzható egy történet, az esetek nagy szeletében meg sem próbálnak bárminemű eredetötlettel előhozakodni az egymással kombinált tudatmódosító szerek hatása alatt álló, úgynevezett alkotógárda tagjai.

Ha mégis van ilyen (szólok mindig, ne izguljunk), örvendezzen a mi szívünk, mert ott legalább halvány esély pislákol az ostobaság sötét erdejében arra, hogy megpróbáltak egyáltalán érintőlegesen kapcsolódni a racionalitáshoz, még ha csak egyetlen ujjbeggyel is.

Persze ez a szándék rögtön a porba omolik, amint a gonosz címszereplő a már korábban lenyelt állatokat egészben, ámde megpucolva rendszeresen visszaköpi, hogy jól felhívja magára a figyelmet; az olyan tanulságnál, mint „ha be vagy kenve sárral, nem vesz észre a kígyó”, illetve amint a kommandóslány megnyilvánul: „Jaj, azt hiszem, eltört a lábam.”

Ezzel az elmés gondolattal zárnám mára, Kedveskék, de ne keseredjetek el; vélhetően lesz folytatás. Szép álmokat, gyerekek. De előtte nézzetek be az ágy alá.